A lepkegyűjtőben, az egyszerre izgalmas és hátborzongató pszicho-thrillerben mindkét karakter az életéért küzd, miközben pontosan tudják, hogy csak egyikük élheti túl. Freddie a pillangó természetes életidejét megfordítva válik hernyóvá, s ezt a tébolyodott elmét ábrázolja őszinte, letisztult színészi játékkal Bereczki Zoltán, akivel arról beszélgettünk, mennyire ott él a sötétség mindenkiben.
A Centrál Színházban eddig csak a nagyszínpadon játszott. Mennyiben másabb a kisszínpadon életre kelteni egy darabot?
Természetesen különböző méretek más-más játékstílust igényelnek. Ha zenére próbálnám lefordítani, akkor a kisszínpados előadás egy klubkoncerthez hasonlítható, ami mindig „beszélgetősebb” és oldottabb hangulatú. Ugyan A lepkegyűjtő kapcsán az oldottságról beszélni talán egy picit faramuci dolog, de mégiscsak arról van szó, hogy roppant közel engedjük a nézőket. Valószínűleg egy nagyobb színpadon egészen másként kellett volna létrehozni az egészet, ez ide született. Ettől a kisebb tértől meglesz a halksága az előadásnak, és jobban érzékeltethetjük, hogy a képzelet és a valóság nincs is olyan távol, mint ahogyan azt az ember szeretné gondolni.
Kétszemélyes darabot vállalni nagy bátorság, és hatalmas bizalom kell hozzá a partner felé. Hogyan sikerült egymásra hangolódniuk Ágoston Katival?
Meglepően gyorsan összecsiszolódott az egész. A darabnak nemcsak a közege intim, hanem maga a téma is, ezért rendkívül mélyre kell ásni. Már az első pillanatban el kell fogadni, hogy mindannyiunkban ott van a gonosz, s az emberi léleknek ezt a jól körülrajzolható szeletét próbája A lepkegyűjtő megmutatni. Ez olyan helyzetet teremt, hogy azonnal kiderül, összeillünk-e. Nemcsak Katival, hanem a rendezővel, sőt még a kellékessel is, ezért igazán szükség volt arra, hogy egy jó csapat álljon össze, és azt kell, hogy mondjam, ilyen csillagzat alatt nem született még munkánk.
Mennyire volt éles a váltás a könnyed, komikus szerepek és Freddie megformálása között? Színészileg mennyire volt ezt nehéz kivitelezni?
Színészileg nem volt nehezebb, a karakterformálás munkametódusa sem volt más. Kifelé nyilván nagyon-nagyon szerettem volna azt bebizonyítani, hogy a musicalszínészi végzettségem ellenére a gondolkodásom sosem mutatott csakis kizárólag a zene irányába. A színházat mindig is helyzetekben értelmeztem, és hogy ezeket a helyzeteket zenében, táncban vagy prózában fogalmazzuk meg, az igazából mindegy. Ha a dolog igazsága megvan, és eljut arra a pontra, ahova ezt szánjuk, akkor az színház. De valóban, azt a fajta cukormázat, ami a musicaljátszásra ráragad, egy kalapáccsal akartuk most szétütni. A darab- és a karakterválasztás abszolút arról szól, hogy ez a bizonyítás roppantul szélsőséges legyen, a szándék pedig jól látható, hiszen azt szeretném üzenni, hogy itt vagyok, s bár egy másik műfajban működtem sokáig, azért ez nem egy kizárólagosság.
A karakter tökéletes megformálása érdekében meglehetősen mélyen foglalkozott Freddie lelki világával, még egy börtönbe is ellátogatott. Milyen konklúziókat tudott levonni ebből?
Zsigeri, gondolkodásbeli tapasztalatokkal egyaránt gazdagodtam, és nagyon izgalmas volt megfigyelni a külsőségeket is. Az ember a lélekállapotától függően másfajta gesztusokat, testhelyzeteket, pózokat használ, és igen-igen sokat lehet tanulni azoktól, akik stigmában élnek. Érdekes volt az, hogy miként csúszhat valaki mélyebbre és mélyebbre, de emellett rendkívül megrázó egy ilyen találkozó, hiszen az ember utána napokig nem tér magához, mert egyszer csak rájön, hogy milyen boldog az élete, másrészről pedig elborzad, hogy micsoda helyek vannak a fejében és lelkében. Tehát abból, ahogyan a rabok elmesélték a történetüket, mérhetetlenül sokat tudtam a karakterbe beépíteni: a gondolkodásmódot, azt, hogy miként kerüli el egyik-másik a felelősséget, vagy ahogyan egy kicsit átfogalmazzák a mondanivalójukat, mielőtt ténylegesen szavakba öntik, és egyszerre már nem is úgy történt az egész, ahogyan valójában.
A darabban Freddie azt vallja, hogy akkor, ha az embereknek lenne elég pénzük, sokan követnének el olyan bűnt, mint ő. A pénznek csakugyan ekkora hatalma lenne az elme és a jóság felett?
Szerintem ez a mondat nem a pénzről szól, legalábbis az én értelmezésemben más ülepedik le. Az a lényeg, hogy egy hihetetlenül vékony határvonal választ el minket, normális embereket az őrültektől. Ahogyan az elején elmondtam, mindenkiben ott van a kettősség, így gonosz is, és az a kérdés, hogy el tudunk-e bánni vele. Az egyik lehetőség, hogy úgy teszünk, mint Freddie. Ő az összes dühét, gondját és bánatát lenyomja mélyre, majd egyszer csak, mint egy vulkán, ezek feltörnek, ő kezelhetetlenül hagyja kiömleni a világra, s szerencsétlen lány kapja belőle a tüzet, és ég el. A másik pedig, hogy képesek vagyunk ezt kezelni, és tudjuk, hol és hogyan lehet levezetni. Valóban ez a mondat a darab kulcsa, hiszen ez a fiú azt hiszi – itt oldja fel a saját bűnét –, hogy sokan vannak olyanok, akik ezt megtennék, és ő nem tehet róla, mert csak kapta a pénzt, tehát ezt a vékony határvonalat nem ő bontotta fel, hanem a világ. Nyilván itt van Freddie drámai vétsége, hiszen téved, de abban teljesen igaza van, hogy senki sem szent.
Az előadás folyamán a karakterek állandóan szerepet cserélnek dominancia és alávetettség tekintetében. Mivel indokolható ez lélektanilag?
Azzal, hogy mindannyiunknak vannak sérelmei, hiszen emberek vagyunk, és azért élünk ezen a földön, hogy megküzdjünk a lelkünk kis darabkáival. Természetesen, amikor a lány tudja kezelni, akkor felül is kerekedik, de ez sajnos csak rövidtávon működik, hiszen neki is vannak frusztrációi, amiken nem tud túljutni, ez pedig az ő drámai vétsége. Így ütközik a két karakter: hol az egyik tud kézben tartani bizonyos helyzeteket, hol a másik.
Emiatt a szerepcsere miatt darab hangulata folyamatosan hullámzik, s játszik a közönség érzelmeivel. Milyen impulzusok jönnek a nézőtérről?
A néző a harmadik játszótárs, de az nagyon fontos, hogy ne hagyjuk magunkat elsodorni, mert szűkre szabott kereteink vannak, nem hihetjük el egy nevetésből, hogy humor van a színpadon, hanem pont azt jelenti, hogy valami feszültség adódott. Amikor például az elején azt mondom a vödörre, hogy ez a toalett, akkor sokan felmordulnak, és lehet tudni, hogy jó irányba megyünk a darab szempontjából. Elborzasztjuk, rádöbbentjük a nézőket bizonyos helyzetekre, a társadalom építése szempontjából egyébként iszonyatosan fontos alapértékekre. Nem szeretnék patetikus lenni, de igenis azt gondolom, hogy ezzel jobbá tudjuk tenni a világot. Ha a darab hatására az emberek csak egy picit is árnyaltabban látják a privátszféra fogalmát, akkor már célt értünk.
A díszlet harmadik szereplőként van jelen a darabban és a főbb dramaturgiai pontokon életre is kel. Mennyiben járul ez hozzá a hatásos feszültségkeltéshez, és mennyire segíti Önöknek a jelenetre való ráhangolódást?
A részemről semmiképpen sincs feszültségteremtő ereje, hiszen az én karakterem zaklatottsága nem ebből adódik, ez inkább egy kivetülése a lelkének. Ő azt gondolja, kedves gesztust tesz azzal, hogy itt minden gyönyörű szép fehér. Nem egy börtönt akart létrehozni, hanem egy mennyei, tiszta közeget, ahol tulajdonképpen a felhők felett lebeghet az a hölgy, aki beköltözik. A díszlet egyébként a Horgas testvérek műve, Ádám volt az egész darab látványvilágának megálmodója, Péter pedig áthozta a vízióit a szellemiről a fizikai síkra. Én akkor láttam először, amikor bekerült ide, s ez végtelen bizalom volt a részemről, de nagyon elégedett vagyok. Ezt persze be kell lakni minden este, és amikor bejövök a kezdés előtt, akkor bizony elrendezgetem úgy a dolgokat, ahogyan szerintem Freddie tenné. Például biztos, hogy minden az élére áll.
Az előadások előtt hogyan hangolódik rá erre az őrült figurára?
Igazán érdekes, hogy az őrültet nem úgy kell játszani, hogy az ember őrült. Máshol van a logikai csavar. Arra kell ráhangolódni, hogy vannak olyan alaptételek, amelyek nem bizonyíthatóak, hanem elfogadjuk őket. Ilyen az egyik alaptétel, hogy a sík végtelen. Ebben a szabályrendszerben, ha azt mondjuk, hogy párhuzamos, akkor tudjuk, hogy a végtelenben nem találkozó két egyenesről van szó. De vegyük azt, hogy a sík nem végtelen, mert nem fogadjuk el ezt a szabályrendszert, és azt mondom, hogy a sík az csak egy kör, mert én most így gondolom. Miért kéne elfogadnom egy olyan előírást, amit más sem tud bizonyítani? Itt kapcsolódik a dolog az előadáshoz: az alaptézist megváltoztatva az egész világ eltorzul. Tulajdonképpen nekem semmi mást nem kell figyelembe vennem, csak azt, hogy nem akkora bűn az, amit én elkövetek, hiszen a szerelemért teszem. Freddie egyetlen szabályt tol ki, a privátszféra határát, ezen túl ő tökéletesen tiszteletteljes, kedves és előzékeny lény. Ez persze nem elfogadható dolog, de nekem mégis ezt kell tennem, és innentől kezdve működik a rendszer.
Annak ellenére, hogy tudjuk, helytelen és elítélendő az, amit Freddie véghezvisz, néha mégis együtt érezhetünk vele. Mi lehet ennek az oka?
Kénytelenek vagyunk szerethetővé is tenni, különben nem tudnánk megutaztatni a nézőket egy elborult elme világában, ugyanis ahhoz, hogy megmutassuk az őrültségét, először el kell fogadnunk és el kell fogadtatnunk őt. Ha az ember megszereti egy pillanatra, az azt jelenti, hogy megértette az alaptézist. Nem ésszel, hanem a szívével. A mi dolgunk az volt a próbafolyamat során, hogy a saját lelkünk mocskában megfürödjünk, és most az a feladatunk ezzel az előadással, hogy megmutassuk a közönségnek, hogy ugyanígy rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, de ne féljenek tőle, mert ha jól gondolkodnak, akkor nem fognak abba a csapdába beleesni, amibe Freddie, hiszen látják, hogy hiba van a számításban. A színház arra való, hogy azon keresztül megéljünk ilyen dolgokat, és átmossuk a lelkünkön.
Az interjút készítette: Dézsi Fruzsina
Fotók: Gerencsér Anna
Megjegyzés küldése