Egy
téli hajnalon, a semmi közepén árválkodó buszmegálló tartóoszlopának
támaszkodva álltam. Előttem az úton, a kerekektől kigyötört gödörben mocskos hólé
csillogott. Valahonnan a magasból egy esőcsepp hullott alá, és a tócsa felszínén
koncentrikus körök futottak szét.
Egy hihetetlenül erős déjà vu érzés csapott meg. Nem
értettem miért, láttam már ilyet sokszor. Aztán felderengett bennem, hogy előző
este Várkonyi Nándor művét, a Sziriat
oszlopait olvasgattam. Lehet valami összefüggés? Talán Atlantisz falainak gyűrűi?
Nem, nem. Túl egyszerű lenne ez a magyarázat. Pedig valamiképp’ azzal a könyvvel
lehet kapcsolatban. Miről is olvashattam, mielőtt kiütött volna az álom? Nem
tudom miért, de úgy éreztem, hogy valami ábráról vagy rajzról lehetett szó. Talán félálomban, még nyitott vagy félig
csukott szemmel, talán nem is olvastam, csak láttam az oldalon valamit? Valahonnan a tudatom mélyéről az angyal szó
türemkedett elő. Angyal? Ábra? Meg van! Az angyal rajza.
Várkonyi Henóch könyvéből idézett. Egy angyal,
mégpedig Baraqiél, lehajolt és ujjával rajzolt valamit a puszta homokjába.
Lámech lánya (a nevére nem emlékszem), az angyal fehér szárnya alá bújva bámulta
a rajzot. „Körök labirintját látta, mint
a vízbe dobott kő hullámgyűrűit.”
Valahol itt járhattam mielőtt elaludtam. Lehet, hogy
ez a néhány sor váltotta ki a déjà vut? Talán. Vajon olvashattam tovább is? Nem
emlékszem.
Mit rajzolhatott az angyal? Mit rajzolhatott Baraqiél?
Baraqiél? Talán egy arkangyal? De lehetett több azonos nevű is.
Baraqiél? Baraqiél? Hohó! Lehet, hogy nem is
közönséges angyal, hanem egy a lázadók közül, egy a szökevények közül, akik ott
hagyva az eget, leszálltak a földre és mindenféle titkos tudományokra
tanítottak az embereknek. Mire is? Csillagászatra, a fémek megmunkálásának
titkaira, a villámok természetére, a nőket pedig a szem-, és arcfestés
trükkjeire.
Kik lehettek ezek az angyalok? Erich von Däniken
persze nyomban rávágná, hogy valamelyik távoli égitestről ideérkezett űrhajósok;
Nemere István azt mondaná, hogy talán valaki az elődök, a miénket megelőző
civilizáció képviselői közül… Mit mondjak én? Időutazó?
Mondhatnám, de hát a szárnyak. Ott vannak azok a zavaró,
puha, fehér szárnyak. Nem is mondok semmit.
Mit rajzolhatott egy angyal? Mit rajzolhatott egy lázadó(!)
angyal? Valamit magyarázott. De mit? Talán
a Naprendszer felépítését? A bolygók sorrendjét? Hogy honnan érkezett, vagy azt
hogy hova akart eljutni?
Valami még ennél is titkosabb tudást? Az anyag
szerkezetét? A Bohr-féle atommodellt? Vagy lehet, hogy csak Atlantisz elveszett
városát kereste?
Mit rajzolhatott egy angyal?
Megérkezett a busz, és fröccsent a sár.
Néhány hónappal ezelőtt, a fenti írást elküldtem
Szinay Balázsnak, a Comitatus folyóirat főszerkesztőjének. Ő azt válaszolta,
hogy a küldött anyag túl rövid, kevés önmagában, és ki kellene egészíteni
valamivel.
Tudtam, hogy túl rövid, de azt is tudtam, hogy ez csak
egy pillanatnyi impresszió megfogalmazása (Vagy csak egy kétségbeesett kísérlet
rá?). Elképzelésem sem volt arról, hogy miképpen lehetne folytatni. Idővel el
is feledkeztem róla, és az írás elunva a várakozást, elrejtőzött a számítógépen
található tengernyi dokumentum között. Mikor néhány napja véletlenül ráakadtam,
az jutott eszembe, hogyha én is, homokba írtam volna, mint Baraqiél, akkor már
nem is létezne.
Amit az ókorban kőbe véstek, abból sok minden
fennmaradt, amit fémre abból már kevesebb (ólomlemezekre karcolt átkok, aranylemezeken
fogadalmi felíratok), amit papiruszra, pergamenre írtak, abból arányosan még
kevesebb. Néha előfordult, hogy egy-egy elveszett iratot megtaláltak, mint Máté
evangéliumát Barnabás sírjában. El lehet képzelni az Újtestamentumot e nélkül?
Megtörtént, hogy a megtalált tekercseket elégették, mint Kr. e. 181-ben
Rómában, mikor egy esőzés után rá leltek Numa Pompiliusnak, a második királynak
sírjára, és abban huszonnégy könyvre. Még amit fába véstek még abból is maradt itt-ott
néhány emlék, de amit a homokba írtak abból érthető módon semmi.
Nem tudjuk mit rajzolt Baraqiél, és azt sem, hogy
milyen köröket rajzolt Arkhimédész, mielőtt az a feldühödött római katona, aki
széttaposta a homokba rajzolt ábráit, és akire a hagyomány szerint rászólt,
hogy „Ne zavard a köreimet!”,
leszúrta volna.
Az ókorban a homokba írás általános gyakorlat volt. A
Szentírásban is olvashatunk róla. János evangéliumának 8. részében említi, hogy
Jézus írt valamit: „Jézus pedig
lehajolván, az ujjával ír vala a földre”.
Vajon mit írhatott? Nem tudjuk. Nem jegyezték fel. Nem,
hogy nem jegyezték fel, hanem, még csak el sem olvasta senki.
Bojtor Iván
Megjegyzés küldése