Ugyan,
Zagorász! Hitetlen vagy. Mit értesz te ebből?
Figyelj rám! Összekeversz mindent.
Ezt, amiről utoljára kérdeztelek, nem al-Halládzs mondta, hanem Shiblí a
tanítványa. Te, így hallottad? Tudom, arról a napról sok ostobaságot beszélnek.
De, ne higgy nekik! Elmesélem, úgy ahogy történt.
Honnan tudom? Ott voltam. Ott,
bizony! Ott, Bagdadban! Ott, a kereszt alatt! Mindent láttam, mindent
hallottam. Még gyerek voltam, apám vitt el. Először távol álltunk, az üvöltöző
tömegben, de jött Shiblí, hosszan ránézett apámra, aki ettől talán elszégyellte
magát, megfogta a kezem és előre húzott egészen a keresztig.
Akkor még mindenki
össze-visszakiabált, mint piacon az árusok. A törvénytudók nagyhangon a
szúfikat szidták, a szúfik közül Dzsunajd tanítványai meg al-Halládzs
tanítványait. A tömeg hol ezekhez, hol
meg azokhoz csatlakozott. Egyszer csak hirtelen csend lett. Ijesztő csend.
Hozták al-Halládzst. Sokáig tartott, míg átvergődtek a néma tömegen. Mikor oda
értek, először nem is tudtam melyikük lehet a híres al-Halládzs? Meglepődve
bámultam. Már sokat hallottam róla, és magamban úgy képzeltem el, hogy olyan
hősforma: fiatal, magas, izmos… És a hős helyett csak egy töpörödött,
őszszakállú öregembert láttam. Ő lenézett a lába előtt heverő keresztre, majd
mikor oldalra az előkészített vaskos szögekre pillantott, felnevetett. Csak
nevetett, nevetett. Még a könnye is kicsordult. Közben körbetekintett, szeme
megakadt Shiblín, – aki mellettünk állt –, és oda kiáltott neki:
– Abu Bakr! Itt van az
imaszőnyeged?
Shiblí oda lépett és eléje terítette
a szőnyeget, ő meg rákuporodott, és hosszan imádkozott. Nem emlékszem minden
szavára. Régen volt, az imádság meg hosszú, nagyon hosszú. Hogy is
emlékezhetnék az egészre? Csak a végére. Valahogy így hangzott:
A
Te szolgáidnak pedig, akik hitbuzgóságukban elveszejtenek, tettükért
megbocsátasz végtelen irgalmadban. Mert nem tennék, ha nekik is felfedtem
volna, amit tudok. Legyen meg a Te akaratod! Magasztallak érte Uram!
A te Jézusod is azt mondta a
kereszten, hogy "Atyám! Bocsásd meg
nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek". Nem ez áll a könyvetekben?
Zagorász! Láttam a gúnyos
villanást a szemedben. Te is azt gondolod al-Halládzsról, amit az ulema, aki
halálra ítélte? Hogy csak egy jézusmajmoló volt? Pedig csodákat is tett. Még ha
a csodáról azt is tanította, hogy az istenhez vezető ezer lépcső közül csak az
első. És mégis…
Nem hiszed, Zagorász? Járt a
vízen, mint Jézus. Akkor, mikor a foglyokat megszöktette a börtönből. Most
miért nézel így? Elmeséljem? Egy csónakformát rajzolt a börtön padlójára, és beleült.
Mondta a többieknek, hogy aki szabadulni akar, az üljön melléje. Persze sokan
kinevették. De néhányan mégis beszálltak a rajzolt hajóba és vele együtt
imádkoztak. Addig-addig, míg az hirtelen megelevenedett és ők a tengeren
találták magukat. Al-Halládzs kilépett a „menekülés hajójából” a vízre, és azon
járt, a hajó meg követte, úszott mögötte egészen a partig. Az őrök őt másnap
ott találták a börtönpadlóra rajzolt csónakban. De a rabok után hiába kutattak.
Ő tényleg azt hitte, hogy
alászállt bele Isten szelleme, akitől Jézus, Mária fia született. Ezt a
törvénytudók talán még megbocsátották volna neki, de azt, hogy kimondta, ő az
„Igazság”, no, azt már nem. Az „Igazság” Isten kilencvenkilenc neve közül az
egyik. Így Istennel egyenrangúnak nevezte magát. Ez lett a végzete. Pedig Jézus
is azt mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.
Ne mosolyogj!
Azt mondtam, hogy akkor, ott
mindent láttam. Ez nem igaz.
Emlékszem, mikor elkezdődött apám
megszorította a kezem, én meg elfordítottam a fejem, később a szememet is
becsuktam, még a fülemet is befogtam volna, de… A többit te is tudod:
megkorbácsolták, keresztre feszítették. Én mindebből nem láttam semmit, mert
nem mertem odanézni. Azt viszont halottam, hogy Shiblí, még a kereszten lógó
al-Halládzsot is arról faggatta, hogy mi az értelme az Istennel való
egyesülésnek? Al-Halládzs még annyit kinyögött, hogy „Ha Istennek adod…”, de nem tudta befejezni csak hörgés jött ki a
száján.
Persze azt sem láttam, amikor
elmetszették a torkát… A többit meg, hogy a testét négyfelé vágták, négy
máglyán elégették és a hamvait a Tigrisbe szórták, azt már én is csak később
hallottam.
No, nem fecsegek tovább, mert
al-Halládzs is azt mondta: „A fecsegés
hitetlenségből fakad”. De azt még elmesélem, mikor is hallottam azt a
bizonyos mondatot, amelyről legelőször kérdeztelek.
Hazafelé tartottunk, mikor Shiblí
azt mormogta apámnak:
– „Al-Halládzs és én ugyanazt az utat jártuk. Engem az én örültségem
megmentett, őt az ő értelme elpusztította”.
Akkor persze nem értettem. Hogy is
érhettem volna? Most talán értem. Talán…
Később, sokkal később arra is
rájöttem, mit mondott volna al-Halládzs a kereszten. A saját tanítását kezdte
el, azt idézte. Azt, amit talán mindketten értünk:
„Ha
Istennek adod a magad semmiségét, ő neked adja a mindenséget.”
Mert ezt te is érted, Zagorász.
Ugye, hogy érted?
Megjegyzés küldése