homo ludens
világméretű
homokozóban ülve
önző akaratára
ráfeszülve
homokot szór
szemedbe nevetve
s lapátot
szorító kezedre nagyokat ütve
ragad el tőled
mindent
mit birtokában
tudni akar
a
Fel-Soha-Nem-Nőtt e pszeudo világban
embernek hívják
– általában
világméretű
csúszdán játszva
taszítod
magadtól parancsolod hátra
s rúgsz belé ha
előtted kívánna
lecsúszni
sikítva a társas magányba
mindent
elragadsz tőle
miben lehetne
reménye
az enyém a világ
varázslatában
embernek hívnak
– általában
játszóteredet
gondolataid alkották
kerítést köré
tetteid húztak
gúzsba vágyaid
kötöttek
mégis van még
remény
hogy lásd a
szivárványt fölötted
még van remény
mert volt egy
pillanatod
amikor rájöttél
hogy egy
ki üt s ki az
ütést állja
egy ki hallgatna
s ki kiabálna
a másik szeméből
te nézel önmagadra
ha megölöd
utánad ki maradna
még van remény
mert volt egy
pillanatod
az örökkévalóság
mezsgyéjén állva
egy dobbanásnyi
létezés
talált hozzád
utat bolygód dalaként
a föld melegéről
a víz ízéről
a levegő illatáról
a tűz erejéről
az
olvasztótengelyből kilépőről
gyermekcipőt
hátrahagyó önmagadról
még van remény
mert volt egy
pillanatod
az illúzió ködös
fátylát letépve
egy dobbanásnyi
létezés
egy dobbanásnyi…
egy…
még van remény
el nem siratlak
embernek hívnak
„isá, por és homou”
Anyánk volt,
ringató, tápláló ősigazság.
Felnevelt, s
tarisznyánkba
hétmérföldet
lépő csizmát,
terülj-terülj
asztalkát csomagolt.
Erős vállunkra láthatatlanná
tévő
köpönyeget
borított; s az élet vízét,
a szabadság édes
ízét nyújtotta
szemében a
Mindig Itt Leszek Neked ígéretével.
Anyánk volt, s a
törvény szerint engedte el
felnövő
gyermekeit értve a szóból:
én akarom, én
tudom, én…
Anyánk volt, s
most haldoklik…
Szeretetére
önzés mérgével,
szelídségére
véres vadászattal,
békéjére
szögesdróttal,
csendjére
rakéták süvítésével,
napjának fényére
atomvillanással,
jóságára
aljassággal,
igazságára vad,
hazug szavakkal
válaszoltunk
önigazolást keresve,
nevetve
aggodalmán, fájdalmán,
mintha léte nem
létünk lenne…
Mintha léte nem
létünk lenne!
Gazdagságát
falánk sáskarajként pusztítottuk
nem véve észre,
hogy a hátrahagyott,
kietlen, sivár
táj kiégett, torzult lelkünk tükörképe.
Zabálj,
fogyassz! – a gondolat megszűnik,
s úgy tűnik, az
igazság dobozba zártan
érkezik Cipolla
távirányító-varázslatában.
Imádd teremtett
isteneidet!
S feszülj önként
a hajsza-keresztre!
Ne aggódj,
márkás cuccaidra
lesz, aki kockát
vet nevetve.
Te vagy ki
kapja, te vagy ki marja!
Te vagy a
gyilkos, te vagy a szajha!
Te vagy a
pásztor és te vagy a birka!
Te vagy a kés,
és te vagy a bánat,
hűséges társa a
vérbő halálnak!
De miért is
figyelnénk erre, hiszen
vak szemeink
előtt izgalmas akciófilm pereg,
kell az
adrenalin, a mással történik borzongása.
Tegnap
felrobbant a főhős,
ma újra látjuk –
más szerepben.
Neki van még egy
dobása…
Nagyvárosi haiku fűzér
A balga gerle
feltört aszfalt
résébe
vet főtt magot.
Szememről havat
zord tél szele
hordott
hegyekbe eléd.
Kiüresedett
Aluljáró-Nirvána
panaszkönyvet
kér.
Hídról ledobott
emlékek meddő
csatát
vívnak a mával.
Lapos sarkúban
sétál az utca
lánya.
Ma szép és
szabad.
Palackból
szellem
ál-részeg
aromája
kábít. Lebegek.
Szomorú hajnal
csókol keserű
éjjelt
bús nappal
előtt.
Modern madár
dal:
autóriasztó
disszonancia.
Csurog a hólé.
Túlhajszolt
háztetőkről
garázdálkodik.
Imára kulcsolt
kézzel átkozza
sorsát
a lottónyertes.
Rozsdás lakat
lóg
nyitott kertkapu
zárján.
Kívül maradok.
Tűzfal magaslik
monitor-vörös
szemeim
elé – ez magány.
Ellobban a nyár.
Részeg diófa
hányja
rőt leveleit.
Beszennyezett
ingem
le nem vetem. Az
éjben
sötét tónusok.
Az üres könyvtár
poros polcai
között
szellem
barangol.
Halott virágok
a csizmák talpa
alatt
életre kelnek.
Platánfák alatt
tréfás
sírfeliratok.
Zokog az ég.
Ez a
Most-sziget.
Szerelmes
szitakötő
táncol a
fényben.
Szürke városom
neonfénnyel
csábítja
vidék virágát.
Villamos sikít.
Álmodnak a
megkopott,
vén macskakövek.
Az öreg halál
köszvényes ujjai
közül
homok pereg.
Szomjazom
Adj a kutadból
innom, a te vizedre vágyom
Semmi más nem
oltja szomjamat
Sejtjeimből
elherdált idők üzennek
A régi moziban
az orsó üresen pereg
Égő szemekkel
bámulom a vásznat
Hűs, mohos
ágyadon engedd, hogy pihenjek
S higgyem, nem a
végső fáradtság csábít
Álarcom
ledobván, megtört arcomat
Fényedben
fürösztve előtted állni
Még nem akarok
Engedd, hogy
higgyem
Adj a kutadból
innom, a te vizedre vágyom
Semmi más nem
oltja szomjamat
Dolgomvégezetlen
vánszorgok, félelemmel
Küzdve, dühös
démonjaimat megteremtve
Tudván, elég
ehhez egyetlen gondolat
Súgj belém
lehelt lelkednek, merre menjek
Nem tudom mi a
valótlan, s mi a való
Nem más,
önmagam, segíts ezt hinnem
Fényedben
fürösztve előtted állni
Talán már akarok
Segíts ezt
hinnem
Megjegyzés küldése