Holttündér
Kőcsipkék feszülnek –
patakot fésülnek,
zuhanó szalagot.
Szakállas kőbéka
örvény-zöld tajtékra
hímezi a habot.
Tó felett pára leng,
fodrokat nyel a csend…
Szirt alatt nőalak.
Szellő kap hajába –
szíve hajlékába’
süt a hold, mint a nap.
Szabad s határtalan
sorsának titka van –
legendák övezik.
Férfiak kutatják –
szerelmét a balgák
szüntelen’ keresik.
Lábához hull a nap –
Istenszéke alatt
fényt fürdet magában.
S ha látják meztelen’ –
fordul és nesztelen
int: – Gyere utánam!
Combja mint íj feszül –
sziklák közt fut-repül,
hegycsúcsokig felér…
Fehér sóhaja hull –
csillagköddé simul,
eget és földet ér.
Teliholddal dalol,
lelket láncol-rabol,
hangja mind’ táncba hív…
Elég egy szökkenés
szirtfokon s mint a kés –
mélybe szempár taszít.
Tündér vagy boszorkány,
eleven szobor tán –
oly rezzenéstelen…
Álom vagy valóság
tűnik a habokba –
ezüstös hirtelen…
Pogány Karácsony
Pásztorok éneke hajlik a szélben,
csillog az estben a tó – jege
márvány,
szállnak a varjak az éj
hidegében,
Hold fele hízik a fák koronáján.
Apraja-nagyja a téli vidéknek
rázza a botra szögelt szemü
láncot,
ősi regős hagyomány ha felébred,
járni a vérbeli isteni táncot.
Módos a gazda, ha jár-kel a
butykos,
ízlik a bor, csuda friss a
pogácsa…
Szembogarakban a tűz heve futkos,
Szembogarakban a tűz heve futkos,
cseng a pohár meg a lány kacagás
ma.
S mintha az Ég – tavasz intene
vissza:
árad a fény… viszi-hozza
tarisznya.
Hó és jég
Nap símul zord bérctetőkre,
hómezőket hímezőkre.
Ág moccan –
friss csönd az erdő,
harkály szól, sapkás kereplő.
Szél – csitulva hópihékkel,
kört ír, s varázsvesszejével
jégre – tünde-könnyű kéz,
kristályfény forgót igéz.
Lenn szoknyás fák ingó karja
vékony páncéllal takarva
parton széncinkét hintáztat,
szárnya kél sok-sok pisztrángnak.
Láthatatlan, font kötéllel
akarat ví – eltökélttel,
s hajtja mind’ az ősi álom,
szökni! – fel a napsugáron…
Rab tör így, ha kap istrángból
eleget s szelleme lángol,
s tudja, míg sorsát tanulja,
vissza hullhat újra s újra.
Napba tér, ki jóssá bölcsül,
s szív-mélyén a fény meg csönd ül,
s az Eget fent s lent csodálva
szeretni lesz minden vágya.
Szeretni… holló fehéren,
csepp lenni egy csöpp tenyéren,
olvadni halk nevetésben
s hány… mennyei ölelésben!
Szöszhajával szökken a szél,
fátylat bont – már lanyhul a tél,
s forrás mentén, mint a tóban –
kék csillan két szarvas nyomban.
Rókaszőlő
Erdőszélen öreg fácska,
girbegurba minden ága,
s amit terem, csupa vackor, kukac
is felfordul attól.
Ám, hogy szőlő is fut rajta, a
madárnép számon tartja,
s mikor érik, csemegéznek rigók és
a seregélyek.
Róka sunnyog kertek alól, lábra
áll, légbe szimatol,
s hol a szellő szőlőt himbál,
mancsával le- s fel kalimpál.
De a fürtöt el nem éri: -
„Savanyú mind!” – így becsmérli.
Hiányzik a macska-karom és a
valódi „Akarom!”,
amivel a fára szökne, s lakmározhatna
belőle!
S az Igazság – minő varázs! –
képére száll, mint lódarázs
mielőtt eloldalogna, s gombóccá
lesz róka-orra!
Megjegyzés küldése