Az előző részekben megkíséreltük nagyvonalakban felvázolni a természetes világnézet alapjául szolgáló holisztikus szemlélet alapjait a hagyományos és modern természettudományos gondolkodásmód tükrében, majd Hamvas Béla egységlogika-fogalmát felhasználva igyekeztünk feltárni azokat az alapelveket, melyek következetes rendszeralkotó tulajdonságainál fogva kozmosszá szervezik az általunk ismert Univerzumot. Áttekintésünk természetesen korántsem lehetett teljes, azonban arra felhívta a figyelmet, hogy milyen veszélyekkel jár, ha az ember szembehelyezkedik az egyetemes világrend szellemi/lelki törvényeivel, s ezen alkotóerők ellenében éli életét. Ezúttal igyekszünk gyakorlati szintre is leképezni a mondottakat és néhány történeti példán keresztül bemutatni az egységes metafizikai világlátásra épülő egészségkoncepció lényegét. A holisztikus szemléletű gyógyítás az embert egésznek („Isten képmásásnak”, mikrokozmosznak) tekinti és feltételezi testének, szellemének, valamint érzelmeinek teljes egységét. A holisztikus szemlélettel gyógyító szakember nemcsak a betegséget, a megbetegedett szervet vagy testrészt gyógyítja, nem csupán a tüneti kezelésre (allopatikus orvoslásra) helyezi a hangsúlyt, hanem az egészségét kívánja helyreállítani, fenntartani és megelőzni. Ebből következik, hogy oki szinten igyekszik feltárni valamely testi elváltozás eredetét, mivel ezekben a szervezet rendjének, harmóniájának felborulását látja. E felfogás tükrében a betegségek kialakulásának fő indoka legtöbbször lelki és szellemi létsíkra vezethető vissza, vagyis pszichoszomatikus eredetű. (Kivételt képeznek ez alól a fizikai vagy traumatikus sérülések, illetve egy adott betegségre való öröklött hajlam vagy születési rendellenesség, ám a holisztikus gyógyászat ezeket sem tekinti az egyéntől és a közösségtől teljesen függetlennek, hanem tágabb élettörténeti, spirituális és karmikus összefüggésrendszerben próbálja vizsgálni.) Mivel a testi tünetek megjelenése, fizikai szintre leképződése mindig valamely pszichés zavarra vezethető vissza, gyakorta fordul elő, hogy a kettő együttesen is jelentkezik. Közismert hétköznapi példája ennek, ha valaki huzamosabb ideig „emészti/eszi magát”, akkor a zaklatott lelkiállapot rendszerint „rámegy a gyomrára”. Mindannyian ismerünk ehhez hasonló szólásokat: „elöntötte a sárga epe”, „elborítja a sárga irigység”, „pöttyös a mája”, „elborította a lila köd”, „elborult az elméje” – hogy csupán néhányat említsünk, melyek hátterében számos esetben az egzisztenciális létbizonytalanságból fakadó negatív stressz áll, amit mára a hagyományos nyugati orvoslás (illetve Selye János) kutatásai is igazoltak. „Nem véletlen, hogy ma már betegének nemcsak a leleteit igyekszik összerakni a jó orvos, hanem az egész embert vizsgálja, figyeli. Sőt nemcsak az érdekli, milyen betegség gyűrte le, hanem az is, hogy miért éppen akkor betegedett meg. A háttér földerítése közben kiderülhet pl. hogy a beteg vastagbél hurutja pszichés eredetű. »A lélek tükre« nemcsak a szem, hanem a vastagbél is lehet. Hallgatott a szája – s kiáltani kezdett az egyik szerve.” (In. Gyökössy Endre: Pasztorálpszichológia és pszichoszomatika. In. Uő.: Életápolás. Vallás- és családlélektani tanulmányok. Kálvin János Kiadó. Bp. 1993. 57. )
A nyugati civilizációban a természetgyógyászat újabban reneszánszát éli, ami többféle, látszólag különböző gondolkodási rendszer és filozófia elképzeléseit olvasztotta magába. Az egyre nagyobb számú rákos megbetegedések, valamint a pszichés problémák megszámlálhatatlan változata arra sarkallja korunk emberét, hogy újragondolja és átértékelje világképét és a gyógyításról való elképzeléseit. A mágikus-mitikus gondolkodás, a népi gyógymódok, a racionalizmus, a multikauzalitás, a kibernetikus gondolkodás és a pszichoszomatikus felfogás szinkretizmusa rávilágít arra a szellemtörténeti egyesítési kísérletre, amelyre a modern fizika és a természettudomány egyéb ágai is törekdnek. Valójában e gondolkodásmódok mindegyike egyidejűleg van jelen az emberi elmében, ám a történelem folyamán a különböző kultúrákban eltérő mértékben jut érvényre. Eliade általánosságban leírja, hogy az ősi kultúrákban a „gyógyító rituálé valószínűleg a következő elképzelésen alapul: az élet nem »javítható« meg. A kozmogónia szimbolikus megismétlésével kell újrateremteni, mert a kozmogónia mindenféle teremtés mintája.” (In. A szent és a profán. Európa Könyvkiadó. Bp. 1996. 75.) Az etnológiai és kulturális antropológiai leírások alapján (ld. pl. Frazer és Eliade munkáit) megállapíthatjuk, hogy a törzsi közösségek gyógyító rítusai mögött felfedezhető vezérlő dinamika számos tekintetben megfeleltethető a modern holisztika alapelveivel. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az egészséget és a gyógyítást nem pusztán orvoslási feladatnak tekinti, mivel a gyógyítás nem egyfajta technika, hanem az embernek a világ rendjébe való visszaillesztése, ami azért sem lehetetlen – írja Paul Davies –, mivel „az egyik alapvető mód, ahogy az élet megkülönbözeti magát a természet többi részétől, az a lényeges képessége, hogy »árral szemben« is tud haladni [...] és rendet teremteni a káoszból. Ugyanakkor az élettelen erők rendezetlenséget hoznak létre. Ez a természet egyik legalapvetőbb törvényét érinti, nevezetesen a termodinamika második főtételét.” (In. Az ötödik csoda. Az élet eredetének nyomában. Vince Kiadó. Bp. 2000. 46-47.) Életünk kozmikus önteremtő-önmegvalósító mágikus aktusa tehát alapvető fontosságú és előfeltétele a káoszmentes és rendezett földi létnek. Ehhez kapcsolódik az embernek azon elemi igénye, hogy átlássa: mi életének távlati célja és mi az, ami kiteljesedetté, boldoggá teszi. Frankl kutatásai során megállapította hogy a freudi „gyönyörakarás” és az adleri-nietzschei „hatalomakarás” mellett, sőt, ezt megelőzően egyre erőteljesebben és tudatosabban jelentkezik az új generációk életében az „értelem-akarása”, vagyis annak a vágya, hogy életét értelmesen, célszerűen alakíthassa, mert ha az ember tudja, miért él, könnyebben megoldódik a „hogyan éljen” problematikája is. Ám teljesen érdektelen, hogy éljen-e egyáltalán, ha nem tudja, miért, kiért, kikért is van a világon. S amennyiben a világ számára ily módon maga az űr, a hiány és a kilátástalanság terepe lesz, akkor csak lépésnyire vagyunk a lelki (majd testi) betegségek kialakulásától és a boldogság istenalakú hiányától. (A depresszió oka is a legtöbb esetben ebben a hiányban keresendő, noha csak ritkán nyilvánul meg egyértelmű formában.)
Amennyiben a betegségre úgy tekintünk, mint az egészség hiányára, akkor megállapíthatjuk, hogy „az emberiséget fenyegető, gyötrő leggyakoribb betegségeket valaminek a hiánya okozza.” (In. Dr. Lenkei Gábor: Cenzúrázott egészség. A betegségipar futószalagján. Felelős kiadó: Dr. Lenkei Gábor. 2004. 19.) Erhard F. Freitag ezt úgy fogalmazza meg, hogy manapság a hivatalos nyugati orvoslás számára „a betegség elemzése mindig azt jelenti, hogy a materiális okai után kutatunk. A betegség előfordulásának okait azon az úton kellene keresni, amely elveszett harmónia okának felfedését teszi lehetővé. Nincs betegségprincípium ezen a világon, csak egészségprincípium létezik. Annak a betegnek, aki a harmónia elvétől, vagy az egész-ség-princípiumtól eltért, csak arra kell rámutatnunk, miért van ez így, és hogy miképpen jutott erre a tévútra. Nyilván minden esetben nagyon összetett háttér okok kerülnek napvilágra, olyanok, amelyek már pszichikai területet is érintenek. A hagyományos orvostudomány képviselője a tanultak alapján mindig arra fog kísérletet tenni, hogy a betegséget kezelje, tehát tüneti kezelésbe fog.” (In. Szövetségesünk a tudattalan. A sikerhez vezető szellemi út. Magyar Könyvklub. Bp. 1996. 165.) Szerencsére azonban „az orvostudományban s az élet számos területén naponta repedeznek a materializmus jégpáncéljai, betörnek az eddig megtagadott léleknek a titkai, az ősi gyógymódok, az akupuntúra, az ájurvéda, a természetgyógyászat, a magát agykontrollnak nevező, ősi tibeti jóga, a hipnózis, a reinkarnációs hipnózis, a holisztika, a fényadás...mind, mind arra várnak, hogy ölelkezzenek a tudomány külső eredményeivel.” (In. Müller Péter: Lomb és gyökér. Édesvíz Kiadó. Bp. 1993. 135.) Kétségkívül (a hologram tulajdonságaihoz hasonlóan) minden szerven és testrészen megtalálható a szervezet egészének analógiás lenyomata. Arról nem is beszélve, hogy a test minden sejtje magában hordozza az egész szervezet lenyomatát, ahogyan a mag látensen magában hordja a teljes növény potenciális képét, illetve az újabb kozmogóniai kutatások értelmében igazolódni látszik az az ősi felismerés is, mely szerint a Világegyetem szintén holografikus felépítésű. Többek között e felismerések vezettek a nyugaton is egyre népszerűbb akupunktúra és akupresszúra térhódításához, illetve ezen az elven alapszik például az íriszdiagnosztika és a talpmasszázs.
Felmerülhet azonban a kérdés, hogy honnan származik és milyen történeti háttérrel bír a nyugati holisztikus gyógyászat? E kérdés megválaszolásához kisebb szellemi kalandtúrát kell tennünk. Az indiai kultúra és világnézet legősibb forrásai, a Védák szerint a Tudás Brahmának, a Teremtőnek a szájából áradt ki a világ létesülésekor. A legrégibbnek tartott szövegrészek születését az i.e. 6000-4000 közötti időkre teszik. Az ősi indiai orvosi tudást a Szútrák őrzik, amelyek az ájurvédikus orvoslás alapjainak tekinthetők. (Az ájurvéda jelentése: „az élet tudománya”.) Ahogyan a megnevezés is utal rá, nem kizárólag gyógyítási rendszerről, hanem az élet teljességét magába foglaló ismeretek gyűjteményéről van szó, melynek szellemi hátterében az a filozófia áll, mely szerint az ember fizikai teste az öt ősanyagból épül fel, s így az anyagi világgal elválaszthatatlan, szerves egységet alkotva az anyag egyik legmagasabban szervezett formáját alkotja. (Az ember létezéséhez azonban a fizikai világon kívül szükség van a metafizikai világra is, ennek képviselője a manasz.)
A kínai felfogás szerint „a világmindenség hatalmas eleven organizmus, amely folytonos mozgásban van, és amelynek egyes tagjai kölcsönösen szüntelenül hatnak egymásra.” (In. Helmuth von Glassenapp: Az öt világvallás. Gondolat-Tálentum. 1993. 147.) Filozófiájuk egyik írásos dokumentuma az i. sz. IV. század táján keletkezett, Lao-ce nevéhez fűződő Tao te king (Az út és erény könyve) szerint a szellem nyugalma és kiegyensúlyozottsága létfontosságú. A taoizmus többek között azt tanítja, hogy az ember ne avatkozzon bele a világ dolgainak természetes folyamatába, csak figyeljen, szemlélődjön, hárítsa el az akadályokat a tao útjából, simítsa el az ellentéteket, s mindig testi-lelki harmóniára törekedjen az égi és földi változásokkal. A természet harmonikus dinamikáját a jin és jang polaritása, áramlása és egymásba alakulása adja. (A kifejezés eredeti jelentése „a hegy árnyékos és napos oldala”.) Mindamellett a harmonikus életet a szeretet, a mértékletesség, a tartózkodás és a szellemi szabadság segítségével kívánja megteremteni. Ennél fogva egészségképének központi fogalma az egyensúly, amelyet anyag, energia és szellem harmónikus együttműködése hoz létre. A hagyományos kínai medicina a prevencióra is nagy figyelmet fordít. Innen érthető, hogy miért volt lehetséges az a nyugati mintáktól merőben eltérő szokásforma, mely szerint állítólag a császár orvosa akkor kapott fizetést, ha az uralkodó egészséges maradt és nem akkor, ha egy betegségből felgyógyult. Ennek alapján a kínai orvoslás betegségfelfogása a következőképpen foglalható össze: az anyag-energia-szellem bármelyik szintjén létrejövő működészavar diszharmóniát (egyensúlyvesztést) hoz létre, amely az egész szervezetet érinti. A betegség vagy kórkép meghatározásához a tünetek mellett szükséges figyelembe venni az alkatot, az életkörülményeket és a kozmikus változásokat (asztrológia) is, tehát a részleteket az egészhez való viszonyukban kell értelmezi, s így kialakítani a diszharmónia személyes modelljét. Éppen ezért a gyógyítás célja nem más, mint a harmónia, az egyensúly, a helyes energiaáramlás helyreállítása (a meridiánrendszer „megtisztítása”), vagyis a mikrokozmosz – az emberi szervezet – ráhangolása a makrokozmoszra, azaz az Univerzum dinamikus egyensúlyára.
Az ókori Európa gondolkodására szintén jellemező volt, hogy a metafizika, a természet- és emberismeret nem vált még szét külön tudományokra, s a filozófusok közül néhányan (pl. Alkmaión, Empedoklész, Démokritosz) jelentős orvosi tudással is rendelkeztek. A görög természetfilozófusok egészségképe a harmónia meglétét, betegségképe a harmónia hiányát feltételezi, az egészség helyreállításának kulcsának pedig a megbomlott arányok rendezését tartották. Hippokratész (i. e. 460-377) felfogása szerint minden létező, így az emberi test is hideg, meleg, száraz, illetve nedves természetű elemekből áll, melyek a test pusztulása után visszatérnek a természetbe. Az emberi test négy nedvből: vérből, nyálkából, sárga epéből és fekete epéből áll, ezek alkotják az ember alkatát (melankólikus, szangvinikus, kolerikus és flegmatikus). Az egészség e négy nedv helyes minőségi és mennyiségi keveredésének függvénye, a betegség pedig valamelyik nedv hiányaként, túlsúlyaként vagy a szervezeten belüli elkülönüléseként jellemezhető. Alaptételei nyomán ő az európai hagyománynak az az alakja, akit mind a modern medicina, mind a természetgyógyászat elődjének tekint (ld. hippokratészi eskü). Legfontosabb alapelvei a következők: „nil nocere”, azaz „használni, de legalább nem ártani” (mert az emberi szervezet szoros kapcsolatban áll a természettel). A második: „lazítani azon, ami feszes, és feszíteni azon, ami laza”. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy például a túltáplálásból eredő betegségek hashajtással, a hasmenéses betegségek jóltáplálással; a kimerültség okozta betegségek pihenéssel, míg a tétlenségből eredőek testmozgással gyógyíthatók. Harmadik gyakran idézett elve is a táplálkozással függ össze, s Paracelsusnál szintúgy felbukkan: „a halál a belekben lakozik”. Ez utóbbi igazságát a molekuláris biológia és a táplálkozástudomány is alátámasztotta (ld. pl. az irritábilis bélszindróma lehetséges okait).
850 körül alapították a salernói iskolát (virágkora 1150-1180), ami tulajdonképpen az első középkori orvosi egyetemnek tekinthető, s amelyre nagy hatást gyakorolt az arab orvoslás is. Ez időtájt, a hippokratészi örökség gondozására szövetkezett orvosok nyomán született a Regimen sanitatis Salernitanum című gyűjtemény, amely versbe foglalva tanítja a helyes életvitel szabályait. E regulák az ókorban ismert „hat természeti dologra” épülnek: levegő, étel-ital, mozgás-nyugalom, alvás-ébrenlét, emésztési termékek és más váladékok, valamint a lelki- és kedélyállapot. Érdemes továbbá megemlíteni, hogy e munka szerint a „gyógyítás művészete” (ars medicina) és az „életművészet” (ars vivendi) szoros egységet alkot, s az életművészethez hozzátartozik a „halál művészete” (ars moriendi) is. Paracelsus (1493-1541) nevét fentebbb már említettük, azonban egészségképe annyival kiegészítendő, hogy véleménye szerint az ember egészségét a „belső orvos”, azaz a benne megnyilatkozó természet, és a „belülről gyógyító orvosság”, tehát egyfajta belső szubsztancia határozza meg. Paracelsus szerint „az igaz gyógyítás oszlopai”: a filozófia, az asztronómia, az alkímia és a jellem. A külső orvos akkor léphet működésbe, ha a „belső orvos” már tehetetlen. (Felfogása tehát némileg Petronius gondolatához áll közel: „Az orvos kezel, a Természet gyógyít”.) Úgy tartotta, hogy minden betegségnek megvan a maga különleges gyógyszere, amit ő arkánumnak nevez. Az arkánum finom szellemi erő vagy esszencia, amely különböző alkímiai módszerekkel állítható elő, s alkalmas a betegség gyökerének eltávolítására. Galénosz (i. sz. 122-199) meglátása szerint is alapvető a betegségek megelőzése és az életerő fokozása, amelynek eszköze a dietetika. (Fontos megjegyezni, hogy a szó eredeti, antik jelentése lényegesen szélesebb körű, mint a manapság használatos értelmezés, amely pusztán az ember étrendjével kapcsolatos tudományágat jelenti. A dietetika szó magában foglalta az ember érzelmi és szellemi állapotát is.) Gyógyítási elve a „contraria contrariis”, azaz „ellentétet ellentétével”. Olyan szemléletmód ez, amely kísérletet tesz a jelenségek eredendő komplexitásának megértésére, s amely – ellenkező előjellel ugyan – kísértetiesen hasonlít arra az ősi, természeti népeknél mai napig elterjedt homeopatikus felfogásra, mely szerint egy betegség a homeopátia gyógyítási alapelvének (a „kutyaharapást szőrével” elvének) segítségével meggyógyítható a hasonlósági szabály (a „similia similibus currentur”, vagyis a „hasonló a hasonlónak örül.”) alkalmazása alapján. Ez az elképzelés nem újkeletű, s „az önhasonlóság fogalma ősi húrokat pendít meg kultúránk világában. A nyugati bölcselet egy régi vonulata kedvelte ezt a gondolatot. Leibnitz képzelete szerint egy csepp vízben egész világegyetem rejlik, s annak vízcseppjeiben újabb világegyetemek. »Meglátni a világot egy homokszemben« – írta Blake, és a tudósok gyakran hajlamosak voltak meglátni. Amikor a spermiumokat felfedezték, először homunculusnak: piciny, de teljesen kialakult embernek gondolták őket. Tudományos elvként azonban feledésbe merült az önhasonlóság [pedig elvi alapjai a korszerű kutatások tükrében is megállják helyüket; ld. pl. a szervezet és a világegyetem holografikus felépítését és alkalmazását a modern fizikában és gyógyászatban – M.G.], éspedig jó okkal: mert nem felelt meg a tényeknek. A spermiumok ugyanis nem lekicsinyített emberek – sokkal érdekesebbek annál –, és az egyedfejlődés folyamata is sokkal érdekesebb, mint puszta növekedés. Az önhasonlóság első megfogalmazásában a még csak korlátozott mérettartományra kiterjedő emberi tapasztalatokat tükrözte.” (In. James Gleick: Káosz. Egy új tudomány születése. Göncöl Kiadó. Bp. 2004. 142-143.) Ma azonban már tudjuk, hogy a részek csak az egészhez való viszonyukban nyernek értelmet, s az egész nem azonos a részek összegével, hanem egy új és magasabb minőség, mely organikusan, az analogikus logika szabályai szerint képződik le a részekben, de fejlődését az egész függvényében (ti. az egységlogika által) érthetjük meg. Hasonló eljárással valamely szervi elváltozás vagy testi tünet kiváltó oka is feltárhatóvá válik, ugyanis eredendően „a betegség eltérés attól a princípiumtól, amely az egészséget teremti meg, eltérés a harmóniától, a szeretettől, a megelégedettségtől és a boldogságtól.” (In. Erhard F. Freitag: i.m. 168.)
David H. Malan írja, hogy „a XX. sz. elejétől egy sor olyan megfigyelés halmozódott fel, amelyet a hagyományos fogalmakkal nem lehetett megmagyarázni. Ez a köznapi tapasztalattól igen távol eső teóriák kifejlődését eredményezte, mint pl. a relativitás- és a kvantumelmélet. Emlékeztetnünk kell arra, hogy ezek az elméletek pontosan illeszkednek a tapasztalati megfigyelésekhez, s eltérnek attól, amit az egyszerű ész sugallna (sőt, inkább olyan magyarázatok, amelyek ellentmondanak a józan észnek). Sok tekintetben nagyon hasonló folyamatról van szó az emberi viselkedés megértésénél is. Pontosan ugyanilyen módon a megfigyelések itt is sokszor ellentmondanak a szokványos gondolkodásnak, ennélfogva a magyarázatok is el kell vessék a szokványos köznapi vélekedést.” (In. Egyéni dinamikus pszichoterápia. Animula Kiadó. Bp. 1986. 196-197.) A holisztikus és személyre szabott gyógyászat új paradigmát, használható alternatívát igyekezett felmutatni az ipari társadalmak uralkodó életfelfogása helyett, ami termékeny egyveleget alkotott a kurtúrantropológia és a népi medicina által az egész világon ismertté vált gyógymódokkal és a hátterükben meghúzódó spirituális és metafizikai ismeretekkel. Komplex emberkép alakult ki, ami megreformálta az élettől és a Természettől elidegenedett orvostudományt, s számos régi-új gyógyítási eljárást fejlesztett ki. Felismerte, hogy nincs külön szomatikus (testi), pszichés, pszichoszomatikus vagy energetikai gyógyítás, hanem maga a gyógyítás létezik, melynek minden esetben individuális, nem a betegséget, hanem a beteg ember minden fellelhető diagnosztikai és terápiás szempontjait veszi figyelembe. Tekintettel arra, hogy az emberben a testi, lelki és szellemi tényezők szoros egységben és kölcsönhatásban működnek, nehezen képzelhető el az egyik változása anélkül, hogy ne hatna ki a másik két tényezőre – noha kétségkívül a szellem és a lélek magasabb minőségű a fizikai testnél. Várkonyi Nándor írja, hogy „a szellem nem engedelmeskedik feltétlenül a szervezet parancsainak, sőt uralkodni tud rajta, de fordítva is. Már a legegyszerűbb képzet (azaz fogalom, gondolat) megindíthat testi folyamatokat, külső inger nélkül, vagyis megváltoztatja az anyagot. Egy jó falat elképzelése kicsordítja a nyálmirigy váladékát, s a gyomor pepszintartalmát két százalékkal megnöveli; más, utált étel puszta képzete hányásra kényszerít, vannak, kik tengeri betegséget kapnak, ha valaki hintázásról beszél előttük. A puszta képzelet a szervi működések egész sorát indíthatja meg: izzadást, libabőrt, reszketést, a lélegzet megakadását, a haj felborzolódását. Az öröm és a szégyenérzet kitágítja az arc hajszálereit, elpirít, az ijedség összehúzza, elsápadunk; de az ijedség katasztrofális hatással lehet a belekre, a félelem, a szorongás a vesékre, illetve a húgyhólyagra; szívdobogást pedig minden erősebb lelki folyamat felidézhet. [...] Egy rossz hír ideg- vagy elmebajossá tehet, a jó hír felélénkít, de mindkettő halált is okozhat. A beteg hite a gyógyulásban javítja állapotát, visszaadja egészségét, hitetlensége rosszabbítja, sőt halálossá teheti.” (In. Várkonyi Nándor: Az elveszett Paradicsom. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1994. 123.) Utóbbi jelenséget placebo-hatásnak is nevezik és számos csodával határos gyógyulás köszönhető neki. A szellem és a lélek testre gyakorolt destruktív hatására az irodalomtörténetből is mondhatunk példákat: gondoljunk csak pl. Csehov novellájában Cserjakov halálának előzményeire vagy Dosztojevszkij műveire. Kijelenthetjük tehát, hogy „vannak negatív érzések, gondolatok, amelyek olyan sajátos anyagokat termelnek ki szervezetünkben, amelyek rombolják az életünket, lényünket, testünket, lelkünket és vannak olyan érzések, amelyek építik, és amelyeket laboratóriumokban bizonyos anyagokból már ki lehet mutatni. [...] Íme bebizonyosodott, hogy a betegségek mögött negatív szellemi erő is van: gyűlölet, harag, keserűség. Betegek, mert hiányzik belőlük a derű és a szeretet gyógyító ereje. [...] Íme, egy új tudomány, amely igazolja, hogy a szeretet valóban épít, még a sejteket is össze tudja rendezni.” (In. Gyökössy Endre: Pasztorálpszichológia és pszichoszomatika. In. i.m. 65-71.)
Összegezve: a holisztikus világ- és természetfelfogás, a rend és a rendezetlenség harmonikus egyensúly-rendszerének kutatása olyan interdiszciplináris módszer, amelyet számos újkori gyógyító magáévá tett. Az ilyen szakember a „használni, de legalább nem ártani” (primum no nocere) tétele alapján mindig az egészségért próbál tenni és nem a betegség ellenében cselekedni, mivel az ellentét rendszerint konfrontációhoz vezet, míg a legkisebb hatás elvének alkalmazása (erről lásd előző cikkeinket!) az esetek túlnyomó többségében pozitív eredménnyel bír. A Természetnek – így az emberi természetnek is – gyógyító erői vannak (vis medicatrix naturae), következésképpen az emberi testben is hatékony öngyógyító erők rejlenek. A terapeuta feladata megkönnyíteni és elősegíteni ezek működését, természetes, lehetőleg nem toxikus gyógymódok alkalmazásával. A holisztikus látásmóddal bíró gyógyítókat ezért arra oktatják, hogy a betegség (valódi) okait kutassák fel a tünetek megszüntetése helyett. A tüneteket úgy tekintik, mint a test gyógyulásra való törekvésének kifejezését, míg az okokat a fizikális, a lelki, érzelmi és szellemi (spirituális) síkon kell keresni. Éppen ezért elsődlegesen a baj okát igyekszik felismerni és kezelni (tolle causam) a beteg egész személyének fizikális, mentális emocionális, spirituális, társadalmi és más tényezők figyelembevételével. E multidimenzionális emberkép értelmében a terapeuták bizonyos értelemben tanítók is, akik arra nevelik, bátorítják és motiválják az embereket, hogy személyes felelősséget vállaljanak egészségükért. Ezt az egészséges magatartás, életvitel és táplálkozási szokások kialakításával kívánják elérni. Elsősorban a megelőző orvoslás képviselői: az embereket olyan életmód kialakítására sarkallják, amely támogatja az egészséget és megelőzi a betegséget.
Muhel Gábor
(folyt. köv.)
Megjegyzés küldése