Odüsszeusz kelyhe
Odüsszeusz kelyhe: áldás vagy kárhozat?
Melyet csontos, nyűtt kezében tart a vándor,
ha inni kell ezen dísztelen kupából:
majd űzni kell tovább sercegve az utat.
mint mohos képzetek fáradt szemem előtt:
keresve félszegen a barna, sovány nőt,
kit az idő ködös szőnyege takar el.
Mindig úton: valami múló cél után,
melyet ha elér a kéz, újabb szakad fel
soha nem látott mezőkön: majd menesztel,
s nincs megállás és nincs pihenő, sután.
Vándor, téged lám örök bolyongás riaszt,
az otthon lágy tüze látatlan cél neked,
melyet elérni sosem fog áldó kezed,
majd szűk szoknya ölében sosem ér vigasz.
A világ is ekként él: napra nap fordul,
a fényt idővel úgyis elfojtja a tél,
míg a hajra reáhull az örök, zord dér,
majd a végső úton záró harang kondul.
Vándor, ha kell, siess, ródd taposott utad,
vagy új ösvényeken törj mind messzebb talán:
az élet úgyis örök kérdés és talány,
s úgyis halál a társad, majd ki elragad...
Halált síró szelek
Könnyű tested lengő lepel fogja,
én vagyok lelkednek zúgó foglya
egyedül, árkos s múló szemekkel,
míg a vég lágy szavakkal veszejt el...
Hozzád, karodba lágy szél suhintott,
megfagyott, égő ajkaid s arcod
bús, elhagyott szerelmese lettem,
Damoklész kardja zúgott felettem,
de szerettelek, mint kutya az étket,
mit koncként vetett elém az élet
rabláncra hányt, torz, erős karokkal,
s bennem zöld ágra csücsült bajokkal
a remény kortalan belém feküdt:
fáradt voltál tán s zordan ingerült,
mikor lágy hajaddal játszott ujjam,
már eldobva hever éltető múltam
harag s csurogni rest könnyek alatt.
Zúgó szél zavarja a lélek-tavat:
harmat sem szitál, lágy eső pihen
valami szentimentális hiten
lelkemben. Rossz kés inog torkomon,
s míg betegessé váló hajlamon
rozsdát szitál felettem az Idő,
s elhullva minden kéj, fény, szerető,
valami bennem örökre meghalt,
mint búzamező, mit sáska felfalt
gondozatlan és mocskos ajakkal,
úgy dacolok én is a rossz-sorssal,
mint gyermek, ki holt apját siratja,
kinek feneketlen kút a bánatja,
s hiába hull majdnem ólmos eső:
sápadtan áll a fény, mint vérmező
fázós iszapján az elhullt tetem,
most nem adni, csak temetni jöttem,
hirtelen támadt, zúgó szavakkal,
megkövült szívű, huzatos faggyal
vértezve fel a vértezhetetlent:
míg ősz bajom felett álló néhány szent
gyémántkönnyekkel tán ajándékot ad
roppanva múlva fagyos talpam alatt...
Korai áhítat
Hajnal van, s a fény rebegve
mond messzi, egyszerű imát,
míg a Nap megfeszült teste
lassan kúszik hegyeken át.
Felhők dacos harag-testén
kék és vörös rianás kél,
s a táj, mint felszentelt szentély
lassan domborul, rajta fény,
rebbenő harmat, csók buja
tánca, s megannyi istenség
zajos és gyönyörű vágya
elfeledett mesét regél.
Zefír üget égi lován,
míg liliomot simogat,
benne érzés: mosoly talány,
melyet arcra vetülve ad.
Ámor messzi bújócskában
sosem volt tünde-lényekkel,
míg szunnyad Mars messzi távol
a harcos, zord kételyekkel.
A Nap már hegyek ölét hagyva
erőteljes izzásba csap,
s mint tündöklő égi-hagyma
ránk ezer étekben vigaszt ad.
Lepkék vagyunk, kik tanácstalan
törnek mind feljebb a fény felé,
míg pirosló szárnyunk zuhan
lassan a sír-rögök elé.
Gyöngy-nap, messze ne add el lelkünk,
ha elmúlva már buksz tova
a rossz horizont-medencében,
mi záró léted fájó hona.
Palást, boríts be lágy-szelíden,
kit szárnytól fosztott meg az élet:
s vedd el, ha kell, örök fényem,
mint Ámorét, kit húz az éden...
Pirkadat helyett...
Bukik le a Nap, fázós karjain
lassú csömör és lemondás kering,
s nem robog fény feszülő vágyain,
csak a csönd-vér zokog benne megint.
Piros kármin ezüst ajkai közt
lám duzzasztja felfútt tekintetét:
s bennünk hull rommá a bukott és tört
érzés, míg csillagok alá hull a lét.
Te ajtó vagy a nyitott talányra,
melyet megfejteni nem áll módunk,
s ki-ki nemet, igent mond halálra,
s eszerint fényt vagy zord átkot adunk.
Lebilincselő annak az éjszaka,
ki bort hörpint s útját rója tovább,
s nem bukik földre angyalok szent szava:
csak feledünk létet s megunt hazát.
Harmatos fent a Hold vég-világa,
de miért, ha képe sápadt vakond,
ki túr az éjjel lágy-óceánba',
s hol itt, hol ott tűnik fel a bolond.
Láz-csillagok nem értünk ragyognak,
kongó, üres fazék az éjszaka,
s mint utolsó csókot a halottra,
a kéjek, lám eképpen hazudnak.
Vérző most a távoli horizont,
a Nap létét kibelezték vadul,
lám: az éj csak az egyetlen hadúr,
ki embert mindig ember ellen ront.
Fáradt vagyok, és nem értem, napom
miért kúszik oly lassan, zajtalan:
s míg szememet a tűnt ég felé nyitom,
elcsurran képzetem unt hangtalan...
Megjegyzés küldése