Tagadhatatlan, hogy egy lélektani regény színpadi megjelenítése nem éppen egyszerű feladat. Kosztolányi műve nem krimi, pedig mennyivel könnyebb dolga lett volna Soós Péter rendezőnek és Thuróczy Katalin dramaturgnak, abban az esetben, ha az író nem a pszichológiai folyamatokra (a miértekre) hanem kizárólag a gyilkosságra helyezte volna a hangsúlyt.
A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában játszott színdarab formáját tekintve bírósági kihallgatás, mivel egy cseléd, Édes Anna (Darabont Mikold színművész) kettős gyilkosságának indítékát/indítékait keresi, a bírói kérdések köré építve a cselekményt. Ez a megközelítés azért előnyös, mert megragadja a Kosztolányi műben megjelenő lélektani hangsúlyt, amit maga az író számtalanszor kiemelt még a regény megírása után is. Fontos megjegyezni, hogy Kosztolányi elutasította az egyszerű értelmezések helytállóságát (pl. osztályellentéten alapuló társadalmi konfliktus) és így a gyilkosság miértje végül nyitott kérdés maradt. A vizsgálóbíró (Urbán Tibor színművész) igyekezete, hogy egyetlen okra vezesse vissza Édes Anna tettét (pl. politikai gyilkosság, rablógyilkosság, a bántalmazásra adott reakció, szerelmi bánat stb.) egy klasszikus emberi erőfeszítés, ami arra szolgál, hogy a komplex lelki folyamatokat leegyszerűsítsük, érthetővé tegyük. A bíró szerepe három szempontból is fontos. Az első szempont, a darabban meg nem jelenített szereplők (Moviszter Miklós doktor, Moviszterné, Moviszterék cselédje Etel, Druma Szilárd) gyilkosságértelmezésének magába foglalása, annak az érzékeltetése által, hogy az igazság megfogalmazása lehetetlen. A második, Anna cselekedtetése, ami segíti a főszereplő érzéseinek és homályos gondolatainak jobb kifejezését. A harmadik pedig a folyamatos előreutalás a cselekmény korábbi pontjain a később bekövetkező eseményekre, ezzel teremtve egyfajta feszült, várakozással teli légkört a nézőkben. Éppen ennek a feszültségnek a létrehozása és fenntartása volt az egyik nagy kihívás a dramaturg számára, hiszen feltételezhetően nem ez volt a közönség első Édes Anna élménye.
Óriási buktató lehet továbbá, hogy egy ilyen – elsősorban – lelki folyamatokra „kihegyezet” művet úgy vigyenek színpadra, hogy megfelelően tudják érzékeltetni a számtalan, összetett pszichológiai jelenséget, de mégse váljon lapossá a cselekmény. Véleményem szerint ezt a nehézséget sikerült kiküszöbölni. A megmerevített pillanatképekben az átvezető zenének, a bíró elegáns és távolságtartó magatartásának és a misztikus fényeknek köszönhetően végig érzékelhető volt a feszültség és mindez szinte olyan benyomást keltett, mintha Anna lelkiismeretének vallomása elevenedett volna meg előttünk.
Azt gondolom, hogy a színművészek részéről egy összeszedett produkciót láthattunk. A Vízy házaspár kapcsolata rendkívül jól manifesztálódott Varga Mária és Németh János kiforrott színészi munkája nyomán, viszont Köles Ferenc (Patikárius János) játékát néha egy kissé erőltetettnek és eltúlzottnak éreztem színre lépésének első jelenetei során, a későbbiekben azonban nem okozott csalódást, mivel a szerelmi lázban égő Jancsit és a Vízyéket megviccelő aranyifjút a Kosztolányi regényhez illő ízzel alakította.
Különleges ízt adott továbbá a színdarabnak a cseléd, Stefi szerepe. Rajta keresztül „takarékosan” lehetett megjeleníteni bizonyos szálakat a műben, mint például Báthory Árpád a kéményseprő házassági ajánlatát, vagy a színre nem vitt szereplők személyiségét. Füsti Molnár Éva kifogástalanul hozta a cserfes cseléd szerepet.
Azonban az ő játékuk is Annához volt igazítva, hiszen végig ő állt a mű középpontjában. Az ő szerepe volt talán a legnehezebben eljátszható, mivel úgy kellett a mű centrumában állnia, hogy közben a félénk és egyszerűségéből fakadóan rejtélyes lány is teret kapjon. Darabont Mikold remekül megállta a helyét a különböző jelenetekben. A félszeg, befolyásolható cselédlány karakterét ugyanolyan jól alakította, mint a Jancsit megvigasztaló és a szexualitás területén sem teljesen tapasztalatlan nő szerepét.
Összességében egy jól összerakott színdarabot láthattunk, ami minden fontos szálat megjelenített, ami a gyilkosság indítéka lehetett, az összehangolt színészi játékon és a bírói előreutaláson keresztül. Mindez érzékletesen szolgálta a paraszti sorból származó lány, Édes Anna középpontba kerülését, rejtett lényének körvonalazódását. Külön pozitívum, hogy a regény mottóját a Rituale Romanumot közös nevezőre hozták Édes Anna esti imádságával („Én Istenem jó Istenem…”), ami egyrészt keretként is funkcionált, másrészt tökéletesen illeszkedve a színdarab hangulatához nyitva hagyta a kérdést: Miért tette Anna?
Balatincz Miklós
Megjegyzés küldése