Eldobtam
egy gyufát
Eldobtam
egy gyufát
amott – ajaj,
vörösödik arcomon a világ
róka-indulatba csapott
átlépni a határt, tudom
bicskanyitogató gyilok
melyen túl véget ér az én
hajmeresztő a titok
angyaltrombitán dudál
egy sakál veszettül
no lám, a medvetalp meg jócskán
a tűréshatár felett ül
mennyi bogáncs-teória
csorba érv lépten-nyomon
abszurd hipotézisek húsa
pattanva törik az árnyékomon
s ha csőre tölt
a kételkedés aktusa
többszintű
információszerzés helyett:
avarszint, törpe láng
meg vak tusa –
nyoma sincs
a nemes lélekrésznek
áfonya-illatú ötlethegynek
egyetemes a fátum -
gyilkos galócák a tölgyek alatt
helyet követelnek –
folyik a kutya-vér
embermancs ide most nem hull
ziháló agyakban az értelem zápul.
szobor
a kő. a márvány. a
mozdulatlanság.
a változás
lehetősége bennmarad.
amint a
megformálatlan lélek
kiált ki némán a
szoborból.
mert csak merengsz
a rád mért sors
beteljesedésén
a csontvelődbe
préselődtek ékek –
mint recehártyák
tükrében
ragadt életrándulás
még a gyilkos
pillantást
sem érted.
s ha rozsdamarta
ereidbe vések
hogy
remete-létedből
felragyogj végre
csak rugékony
ujjaim izzadnak vért.
és mert nem hagyom
még kilencedszer is
beethoven
szimfóniáját
testedben görcsbe
rándítom.
sokféle az
endorfin-csomag
csak egy percre! –
hozzád nem vezet
út.
ciprusokkal
körülvett szádból
csak a hold fénye
bugyog.
Megjegyzés küldése