Ott álltam a kisváros főterén, s nem tudtam, hová menjek, holt töltsem az éjszakát.
Aliz kirúgott, utcára tett, vonatok nem indultak, Istenem, pedig valamikor nagy szerelem volt. Csak ő ottmaradt, én meg elköltöztem.
Szeptembert írtunk, nyirkos őszt. Az utazáshoz is hirtelen támadt kedvem, s ugyanilyen meglepetésszerűen szálltam le ott. Tébláboltam egy ideig, beültem a kávézóba, olvasgattam az újságokat.
Próbáltam számba venni barátaimat, ismerőseimet, szalvétákra jegyzeteltem. Akkor ugrott be Aliz. Valamikor ugyanazon a környéken laktunk. Ő még most is. Nem hívtam fel, egyenesen odamentem. Lassan szedegettem lábaim a csendes estében, szoktattam fülem a város neszeihez. Könnyen odataláltam. Csengettem, ajtót nyitott, s csak nézett bambán.
– Te vagy az?! Szerinted lehet ezt csinálni, hogy csak úgy hirtelen, bejelentés nélkül megjelensz?
– Meglepetés. Én sem tudtam, hogy ma este meglátogatlak. Vonatra ültem, eddig szólt a jegyem, itt leszálltam. Aztán eszembe jutottál.
Valamiért kiment a szobából, én meg turkálni kezdtem az asztalán a papírok között. Gyorsan visszatért, zavartan abbahagytam a lapozgatást, és megkérdeztem:
– Mit csinálsz mostanában?
– Fordítok, fordítgatok, de még mindig nem értem, hogy gondoltad ezt, csak úgy eltűnsz, meg feltűnsz.
– És mit fordítasz?
– Nem válaszoltál.
– Nincs mit mondanom, ideutaztam, eszembe jutottál, meglátogattalak. Érdekelne, mit fordítasz. Figyelj csak, elbeszélgetünk, elalszom a vendégszobában, s hajnalban csöndesen távozom. Hazamegyek.
– Jó.
Töltött a poharakba és mesélni kezdett:
– Egy novellát fordítok, de nagyon nehezen haladok. Nehéz a nyelvezete, hosszúak a mondatok, ilyenek, mint például, (ha jól emlékszem ekkor felemelt az asztalról egy cetlit, és elolvasott egy mondatot, a mondat is megvan, tetszett, hát feljegyeztem: Az a hír járta róla, hogy egyetlen ép zseb van a nadrágján, mindent abba tömköd, s nyomában rettentő gyűrött bankók hullnak a földre, ezért mindig visszafordul.
– Mint a nővérem, amikor megnézte a Psychot. És mi a baj?
– Minden a helyén van, jó munka, csak a főhős ne dohányozna állandóan, meg olykor nagyon trágár.
– Szöszölsz?
– Igen, azon hogy folytassam, vagy másképp folytassam, vagy hagyjak ki belőle?
– Aliz, a fordítás nem annyira szubjektív dolog, mint szeretnéd. Ha így nem áll ínyedre, akkor hagyd abba, add vissza a megbízónak.
– Nincs megbízó.
– Akkor nem értem, mi a baj. Ne légy a saját buta dilemmáid foglya.
– Nem vagyok buta.
– Csak álgondokat gyártasz.
– Akkor mit tegyek?
– Fordítsd le, és határold el magad a főhős szenvedélyétől.
– Az is hazugság.
– Írj hozzá előszót, ha közlik valahol, s ott kommentáld.
Kortyoltam egyet.
– Aliz figyelj csak, miért olyan más az arcod? Másnak tűnik.
– Gyorsan váltasz témát.
– Mert az arcod jobban érdekel. Én egy másmilyen arcra emlékszem a fényképeid alapján.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem tudom, ez titok, jó lenne, ha megfejtenéd…
– Na jó. Tehát nem szeretem a fényképarcomat. Szerintem senki se szereti a saját fényképeit, mert neki idegen az arca, mert nem azt szokta meg. Így a fényképeimen mindig a tükörarcomat láthatod. A fotós oldalfordítva hívta elő.
– Figyelj csak. Ez kicsi csalás. Miért dilemmázol akkor azon a fordításon?
Kerekre nyílt szemmel nézett rám, ajkai kinyíltak, becsukódtak. Felemelt egy vázát, felém hajította. Összetört.
Elzavart, szavaira már nem emlékszem pontosan. Ott álltam a kisváros főterén, s nem tudtam, hová menjek, hol töltsem az éjszakát. Hajnalig az állomás egy félreeső helyén ejtőztem, az első vonattal hazautaztam. Ma sem tudom, miért mentem épp oda.
Nyírfalvi Károly
Megjegyzés küldése