– Ajtók záródnak! – harsant fel a géphang, majd hangos csattanással becsukódott a metró ajtaja, és a szerelvény lassan kigördült a végállomásról.
Az író helyet keresett magának, és leült. Komor volt, akárcsak az idő. A szürke novemberi égen varjak szálldostak. A vonat a felszíni állomásról az alagút felé tartva lelassított, meg kellett várnia a szembejövő járatot, kis időre le is állt ezért. Az emberek is elcsendesedtek, meredten bámulták a szemben ülőket. Ekkor az írónak furcsa érzése támadt. Mintha meghalt volna…
A varjak monoton károgása, a mindent beborító szürkeség, a vonat veszteglése időn túli érzést keltett benne.
– Meghaltam! – gondolta magában. – Ezek a varjak az énutánami varjak, a szürkeség az énutánami egeké, ezek az arcok az énutánami emberek arcai… vagy az énelőttemiek?
Tökéletesen mindegy, a lényeg, hogy halott vagyok!
Ettől a felismeréstől felvillanyozódott. Azelőtt nem nézett az emberek arcába. Most megtehette. Mintha láthatatlanná tévő köpönyeg lett volna rajta. Ujjongva kiáltott fel magában: – Nem ér a nevem, „ház”-ban vagyok!
Csodás érzés volt!
Kezdte szemügyre venni az arcokat, az őelőtti-őutáni arcokat, akikhez semmi köze. Szabad prédái a holt szemeknek. A vadász izgalma kerítette hatalmába. Gondolatban egész sorsokat kanyarított az arcok köré: – Lám, ez itt nyilván takarítónő. Az arca szederjes, valószínűleg nem veti meg az italt. A keze vörös, haján lekopott festék. Mindazonáltal kimosakodott munka után, s most hazafelé tart tömött szatyraival. Amott az a férfi tán banktisztviselő, az a nő pedig, a kockás kosztümjében valami szekta tagja lehet. Színes brosúrát olvas a világvége közelgő eljöveteléről.
Ebben a játékban egészen felvidult, s észre sem vette, hogy megérkezett. Az utolsó pillanatban tört utat magának a már befelé tóduló tömegben, hogy leszálljon. Senkitől sem kért elnézést, csak nyomult a kijárat felé. Soha ilyen szabadnak nem érezte magát.
– Meghaltam, meghaltam! – repesett magában – semmi közöm hozzátok! Ti csak éljetek, de a világ az enyém!
Otthon persze semmit sem vettek észre rajta.
– Fiam, vidd le a szemetet, sétáltasd meg a kutyát, és hazafelé hozz egy tejfölt a vacsorához! – fogadta a felesége.
Jobb is így… – gondolta az író. Megragadta az összecsomózott szemeteszsákot, felcsatolta a pórázt a kutyára és lesétált vele a Körútra.
A jókedv tovább tartott. Megmustrálta a prostituáltakat, akik persze azonnal ajánlatokat duruzsoltak a fülébe. Azelőtt elment volna mellettük, de most lelassított. Miért is ne? Mi történhetik egy halottal?
A kurvák biztatásnak vették a lassítást, s az író kisvártatva azon kapta magát, hogy karonfogva igyekszik valami sötét kapualj felé egy hirtelenszőke minibundás, hosszúcombú lánnyal, aki vihogva int vissza hoppon maradt társnőinek.
A kutyát kikötötték az udvarban egy ecetfához, a lány kulcsot vett elő, és belökte egy földszinti lakás kopott ajtaját.
– Hát a tejföl? – Persze elfelejtetted, mint mindig, ha kérek tőled valamit – fogadta a felesége egy hülyegyereknek kijáró enyhe rosszallással a hangjában.
– Óriási! – Mint mindig…– Azelőtt sem hoztam tejfölt, ezután sem fogok. Meghaltam! – mosolygott befelé az író, és szó nélkül bevonult a dolgozószobájába.
– Jobb is így, jobb is így – gondolta. Nem kell ezt neki tudnia, úgysem értené meg.
Az író, miután „meghalt”, hihetetlen aktivitással kezdett részt venni a dolgokban.
Azelőtt mindenből kihúzta magát. Nem járt el a helyekre, ahová a pályatársai jártak, nem ápolt emberi kapcsolatokat, nem foglalt állást semmiben. Otthon nem lehetett hozzá szólni, ha elromlott valami, meg sem kísérelte megreparálni, közönyös volt felesége mártírtekintete iránt, a gyermekei – mert voltak – hidegen hagyták.
Most minden megváltozott. Köpött a világra. Meghalt! Felszabadult a felelősség alól, ami állandóan nyomasztotta, s amit ez a nyomás eddig nem engedett megtenni, azt most mind szabadon megtehette.
Eljárt a körökbe, ahol írótársai váltogatták meg a világot. Cinikus lett, és kíméletlen. Mintha Karinthy igazmondó székébe ültették volna, mindenkinek a képébe vágta a véleményét. Tarolt. Igazi haláltáncot lejtett.
A felesége sok mindent megélt már mellette, eggyel több hóbort ide, vagy oda, föl se vette már, besorjázta a többi közé.
Az író röhögött a világon. Meztelen sebekben turkált büntetlenül. Tolla szárnyalt a papíron, ontotta magából a műveket, melyeket szent borzadállyal fogadtak a Kiadók.
Neve kezdett nimbusszá válni.
S akkor történt valami. Telefonálnia kellett valahová. Az utcai fülke, ahová betért, enyhe parfümillatot árasztott. Az automata tetején egy gazdátlan pénztárca hevert. Miközben a számot pötyögtette, szórakozottan beletekintett. A pénz mellett egy névjegykártyát is talált: Marok Éva keramikus, lakik itt és itt, telefon ez és ez…
– Marok… – ez jó – gondolta magában – az agyaghoz marok kell.– De miért nem mindjárt Marcsa? – engedte meg magának az otromba viccet.
Lebonyolította a szükséges hívást, majd gondolt egyet, és felhívta a pénztárca tulajdonosát.
Kellemes női hang jelentkezett a vonal túloldalán.
–Tessék! – mondta szinte éneklően.
– Hölgyem, nem hiányzik valamije?
– Talán egy kerekem, ha erre gondol – volt a válasz.
– Aha, akkor azon gurult el a garasocskája. Itt tartom a kezemben.
– Csak nem?
– De.
– Megtalálta?
– Meg én!
– És vissza is adná?
– Ha parancsolja.
És találkoztak. A nő nem volt szívbajos, rögtön a lakására invitálta a becsületes megtalálót.
A szemében azonnal megvillant valami.
– Ez tudja… észrevette… – döbbent az íróba a felismerés. Ez kissé elbizonytalanította, s egy pillanatra kiesett jól bevált halotti szerepköréből. Az előre elgondolt szellemes körítés, amit a pénztárca mellé tálalni szándékozott, egyszeriben elpárolgott.
Némán ült le a felkínált fotelbe. Kitette a tárcát a dohányzóasztalkára, és várta, mi következik. Közben végigjártatta a szemét a szobán. Nem azt látta, amit várt. Égetőkemencét, korongozópadot, vagy mindenhol fellelhető kerámia csecsebecsét nem látott sehol. Ellenben rengeteg könyvet. Ez felkeltette az érdeklődését, és a polcokhoz lépett.
– Mutasd meg a könyveidet, s megmondom, ki vagy – mondta.
– Ki vagyok? – kérdezte a nő, miközben rendületlenül az írón tartotta fürkésző tekintetét.
– Egy élő! – akarta volna mondani az író. Haláljátéka óta úgy tűnt fel neki, mintha mindenki más is halott lenne. De ez a nő, ez él, rögtön látszik rajta!
– Egy élő! – szakadt ki belőle végül is önkéntelenül.
– Olyan nagy dolog ez? – kérdezte a nő.
– Igen, azt hiszem, a legnagyobb – vallotta be az író.
– Örülök, hogy így gondolja, én ugyanis egyébhez sem értek, csak az élethez.
– Meséljen! Mi az, hogy élni?
– Maga nem tudja?
– Talán mások… azok tudják. Én nem.
– És szeretné megtanulni? – mosolyodott el a nő.
– Ha elvállal… – roskadt vissza a fotelba az író megadóan, s úgy érezte, mintha lassan maga is agyaggá válna, ami csak arra vár, hogy értő kezek formává alakítsák.
A nő a fotel mögé került, s lassan masszírozni kezdte az író nyakát, vállát. Erős keze alatt az író elernyedt, és lehunyta a szemét.
Valahonnan sírás harsant fel. Egy csecsemőé.
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése