Gál Lajosné Tóth Magdolna: Hajléktalan II.
A csikkeket gyűjti össze, siet.
Apró törékeny teste összekuporodva,
mint anyja méhében a magzat.
Dermedten fekszik a padon aszottan.
Szájából lóg a cigaretta, a gyűjtött kincs.
Álmodik a múltról, mikor még család várta.
Nem töri oldalát a pad merev fája.
S a szép álom mely megfogant,
csak pár percig élt és elvetélt.
Menekül a kábulatba, gyötrődik a mában,
hol neki csak egy ábránd jutott,
az emberi élet helyett.
Szívét át nem melegíti semmi e világi.
Vérvörös szemmel, ápolatlan testtel,
kúszik a mából a holnapba.
Mint kivert kutya,
nyüszítve kóborol, s társait keresi.
Körülötte zajlik az élet,
de ebből ő semmit nem érez.
***
Lancsák Zsófia: Semmi-rejtély
Semmi vagyok. Egy óriási űr,
Kérdőjel az elme templomában,
Olyan, mit a pusztító közöny szül.
Ott vagyok múltban, jövőben, és a mában,
Mindenhol, mindig; ezért nincs helyem.
Így ajkakon, papíron heverek lágyan.
Nekem nevezhetetlen a nevem,
Amihez arc soha sem párosul,
S hatalmam, erőm pont ebből nyerem.
Létemre minden úgy károsul!
Szerelem, élet s pezsgő elmélet
Szolgál az egómnak vánkosul.
Ha te ezt mesterien felméred,
Építhetsz belőlem bármit, bármikor!
S mindkettőnk szíve újra feléled!
***
Mohai Aletta: Nevenincs betyár
A nagy magyar Alföld tenger pusztasága
Nevenincs betyár szeretett hazája.
Barátai erdők, kukoricatáblák,
Vértestvérei szabad, szilaj paripák.
Édesanyja a nap fényével szereti,
Édesapja hideggel és jégesővel veri.
S kivel a nehéz betyár-utakon jár,
Titoknoka egy nagyfejű, szürke szamár.
S hová sietnek ők vénasszonyok nyarán
A naptól kiszárított aranyló pusztán?
Biz' azt az ifjú soha el nem árulná,
Hogy szerelmes menyecskéje vár reá..
Mert a lány a kőrösi bíró gyermeke,
Barna hajú, kicsit csalfa, Marcsa a neve.
S melyik csacsogó füttyös kismadár hinné,
Hogy a hírhedt betyár éjjel megszöktetné?
A nagy síkságon át vágtatott, csak vágtatott,
Már amennyire egy szamárral tudhatott.
S mire a nap nyugaton vacsorált,
A két barát egy fogadó előtt megállt.
S ki lépett ki a zajos kocsma ajtaján?
Egy vőlegény és egy gyönyörű szép leány.
Nagyot nevetett, mikor meglátta a betyárt,
Ki zavaros fejjel, szégyenülten odébbállt.
A faluból kifelé visszatekintett.
Ilyen keserű dühöt még soha nem érzett.
Szapora szívével versengett a szamár.
Majd megszakadt beléje, úgy sírt a betyár.
Menekült a teliholdas éjszakába,
Nevenincsnek nem volt gyógyír bánatára.
Határszélen gémeskút nyújtózkodott,
Mögötte egy kicsiny kocsma világított.
A betyár kikötötte szamarát,
Majd kért a zenészektől egy bús muzsikát.
Kocsmárosné bort nyomott a kezébe,
S a betyár táncolni kezdett a zenére.
A síró hegedű, és a bor pár cseppje
Marcsának szép arcát festették elébe.
S mikorra már állni alig-alig tudott,
Bicskájával szalonnát falatozott.
A zenészek húzták a szomorú nótát.
Kint büszke szél fújta az istálló falát.
Pandúrok jelentek meg az éjszakába',
S megálltak a fogadó kis ajtajába'.
A zene hirtelenjében elhallgatott.
Az egyik zsandár a betyárhoz suttogott.
De nem felelt az ifjú. Nem is tehette.
Bicskája beleszúrt szerelmes szívébe.
***
Sütő Fanni: Átkelés
Van egy kies part, hol mákvirág nő,
Ciprusok csúcsán nyugszik az alkony,
Sötét fű alszik halotti halmon,
lapul a vízben a zátony s a kő.
Este van. A pók hosszú álmot sző,
Orpheus ujja is pihen a lanton,
egyedül áll az elhagyott parton,
hisz Onnan nem térhet vissza élő.
Csitt! Mi zaj tépi az éjjel csendjét?
Itt egybeolvad a lét és nem-lét.
Nincs több idő, jön értem a ladik.
Fogam közül pénzem kéri a révész,
olcsón adják itt az örök békét
és aki fáradt végre alhatik.
***
Varsányi Péter: Rízsporszonett
Annyit invokáltalak múzsámul,
Hogy ihletet nem adsz már, félek,
S kakukkszó-éjjelen fürtjeid helyett
Marionett-bábukat kefélek.
Órám rugója utolsóit rúgja,
Madárkája keres majd új fészket,
- Siess te is - búbánatom búgja,
El kell érnem a repülőgéped.
Üres zsebemben elbújik lelkem,
Foltozatlan, tiszta, új ember leszek,
Ha zsinórokon rángva tangót lejtek,
Elmosolyodnak a szép stewardessek.
S ha szégyentől arcomon verejték ragyog,
Porcelánfejemre rizsport rakok.
***
Csanády Nóra: A radír
A hetvenes évek végén voltam első osztályos az általános iskolában. Abban az időszakban, amikor még iskolatejet kaptunk uzsonnára, szombatonként is órarend szerint tanultunk, és szigorúan kötelező volt a kék iskolaköpeny viselete, ami jótékonyan elfedte a szocialista konfekcióipar remekműveit. A szülők nem jártak be panaszt tenni az igazgatóhoz, ha egy pedagógus csúnyán nézett a gyermekére, vagy megrótta Pistikét, Katikát, igaz, a gyerekeknek sem jutott eszébe feleselni a pedagógusokkal. Hagytuk magunkat oktatni és nevelni, tiszteltük a tanárainkat.
Pannika néni volt a napközis nevelőnk, akit mindannyian imádtunk és tiszteltünk. Apró termetű, mosolygós, okos barna szemű, nyugdíj előtt álló pedagógus volt ő. Soha nem emelte fel a hangját, elég volt ha összevonta a szemöldökét és mérgesen nézett, ilyenkor még a legkomiszabb fiúnak is inába szállt a bátorsága, és elment a kedve a csínytevéstől.
Ebéd után, a délutáni leckeírás előtt, minden nap csendes pihenő volt. Ilyenkor lehajtottuk a fejünket a padra, és Pannika néni felolvasott. Csodálatosan mesélt, nagyon szép történeteket választott, és minden szereplőt más hangon tudott megszólaltatni. Mindig sajnáltuk, ha véget ért a mese és megszakadt a varázslat. A pihenő után következett a házi feladat elkészítésének ideje. Pannika néni fáradhatatlanul, türelmesen segített, magyarázott, vagy kiradírozta és újraíratta a részegesre sikeredett betűket. Volt egy szabály: ha elrontottunk valamit, csak ő radírozhatta ki a hibát a füzetben.
Napköziben a legjobb barátnőm, Kriszti mellett ültem. Igaz, nem volt olyan jó tanuló mint én, de ő volt a legszebb lány az osztályban. Olyan ruhákban járt, amiről mi, többiek, még álmodni sem mertünk. A nagynénje küldte a szép holmikat Olaszországból. Az összes fiú az ő haját húzta meg, és egyszer a harmadik osztályos Sanyitól – akibe titkon minden lány szerelmes volt –, még egy nyakláncot is kapott. Az én barátnőm volt a szupersztár az osztályban.
Egy téli, talán februári napon, a szokott módon, szorgalmasan írtuk a leckét. Már ismertük az ábécét, de a feladat végén egy-egy kijelölt betűből díszítősort kellett írnunk grafittal, majd pirossal és kékkel.
Miközben dolgoztunk, Pannika néni figyelmes szemmel pásztázta az osztályt, mint egy magasban szitáló, áldozatát kereső vércse, vajon kit csíphet fülön lustálkodásért vagy rendetlenkedésért. Néha teátrálisan köhintett, de valójában ilyenkor a fiókjában, vagy a zsebében tartott pemetecukorból kapott be egyet-egyet, amit utána percekig észrevétlenül próbált szopogatni. Időnként felállt, és szigorú, egyenes tartásával körbesétált a teremben, ellenőrizve, hogy kinek hogy megy a munka, kell-e segítenie valamiben. Volt egy széles, gyapjú, mogyoró színű sála, ezt mindig a hátára terítette, néha fázósan maga köré húzta.
Azon a napon az „f” betűből kellett díszítősort írnunk. Már készen voltam a grafitceruzával írt sorral, amikor észrevettem, hogy az egyik betű nagyon csúnya lett. Borzasztóan bántotta a szemem a hiba, és féltem is, hogy Pannika néni meg fog szidni a hanyag munkáért, és már piros csillagot sem kaphatok a feladatomra.
– Elrontottam, megyek és kiradíroztatom! – súgtam Krisztinek.
– Nyugi! – suttogta. – Nesze, itt egy radír.
– Radír? Tudod, hogy nem szabad!
– Nézd, az előbb én ezt a pirossal írt betűt dörzsöltem ki, és alig látszik a nyoma – nyugtatott a barátnőm.
– Rendben. Add csak, megpróbálom!
Óvatosan elkezdtem radírozni a papírt. A puha grafit szétkenődött a lapon, és, mint egy fekete foghiány a hibátlan fogsorban, úgy éktelenkedett a szép szabályos betűsor közepén. Teljesen kétségbeestem.
– Radírozd ki az egész sort, hátha azt hiszi, hogy hibás a lap a füzetben – suttogta Kriszti.
Jó ötlet, így is tettem. A radírozástól elvékonyodott sor kipúposodott a füzetlapból.
Elszörnyedtem a látványtól, a sírás fojtogatta a torkom, a könnyeimen keresztül iszonyúnak láttam a tettem. Vettem egy mély levegőt, és nekiestem az egész oldalnak, és csak radíroztam, radíroztam, hátha tényleg azt hiszi Pannika néni, hogy hibás a füzetlap. Alapos munkát végeztem, mert már a csíkozás is alig látszott. A letakarított felületre gyöngybetűkkel újraírtam az egész leckét.
Még néhány perc maradt három óráig, úgy éreztem, hogy egy gonosz manó szándékosan tolja előre a mutatót, a vesztemet akarva. Csak páran maradtunk, akik nem vittük ki a füzetünket ellenőrzésre a tanári asztalhoz.
Pannika néni türelmetlenül kopogott a ceruzája végével az asztalon, finoman sürgetve a lassabban dolgozó diákokat.
– Várj, először kiviszem én! – szólt Kriszti. – Pirossal írt betűt is radíroztam, ez még rondább, mint a tied.
– Köszi! – suttogtam hálásan.
Kriszti mosolyogva vitte ki a füzetét.
– Ejnye, ejnye, Krisztikém! Mi ez a rondaság itt? Tudod, hogy nem szabad radírozni! Büntetésként írj még három sort otthon, és holnap mutasd be! – dorgálta szelíden a barátnőmet Pannika néni.
– Most te jössz! Nem lesz semmi baj, vidd ki a füzeted! Különben is, te vagy a kedvence, most mitől félsz?! Nem harapja le a fejed! – bátorított a barátnőm, miután megkönnyebbülten visszaült a padba.
Összeszedtem minden bátorságom, és izzadó tenyérrel, reszkető térddel mentem ki utolsóként az asztalhoz. Pannika néni mosolyogva vette át a füzetem, majd elkomorodott, szinte szikrát szórt a szeme, mikor ránézett a művemre. Levette a széles mogyoró színű sálat a válláról, és rácsapott vele a hátamra. Inkább legyintés volt, mint ütés, alig éreztem.
– Szégyelld magad és menj a helyedre! Ne is lássalak! – sziszegte nagyon mérgesen.
Ma sem tudom hogyan jutottam el a padomig. A szégyen – a társaim, és Pannika néni előtt –, égette az arcom. Keservesen sírtam, és még sokáig éreztem magamon az idős pedagógus csalódott pillantását.
A következő napokban még jobban igyekeztem, mint addig. Gyönyörűen, hiba nélkül kanyarítottam a betűket, megcsináltam minden szorgalmi feladatot. Pannika néni nem mosolygott rám, nem dicsért, még meseolvasás vagy játék közben sem pillantott felém.
Eltelt jó néhány nap, és semmi mást nem akartam jobban, mint hogy a szeretett tanító néni bocsánatát elnyerjem.
Azután eljött az a pillanat is. Kivittem a feladatom, ami hibátlan munka volt.
– Szép! – mondta röviden Pannika néni.
Lesütött szememet rá emeltem, és láttam, hogy mosolyog, nem csak a szája, a szeme is nevet.
Megsimogatta a fejem, és óvatosan körülnézett, figyel-e valaki minket, majd kinyitotta a fiókot.
– Gyere, vegyél egy cukrot! – kacsintott rám. – Csak a többiek észre ne vegyék!
Több mint harminc év telt el azóta. Mikor gyógyszertárban járok, és meglátom a pemetecukorkát, mindig erőt vesz rajtam egyfajta boldog izgalom, és veszek egy dobozzal. Alig tudom kivárni, hogy kilépjek az utcára, és már nyitom is a sárgás, zöldes mintás dobozt. Óriása várakozással a számba veszem az apró cukorkát, és remélem a csodát, de soha nem találom azt az ízt, amit akkor, ott, az olajkályhás és kátrányszagú osztályteremben éreztem.
***
Gergely Beatrix: Az utas
Átlagos volt, gondolta ő. Furcsa volt, gondolták a többiek. Anyuka mindig figyelmezette: „Ne légy telhetetlen, ne akard megváltani a világot.”
Mindig is különc volt, a család fekete báránya. Anyuka persze nagyon szerette, türelmes és megértő volt. De nagyapa állandóan szídta: miért nem tud ő olyan lenni, mint a többi normális gyerek? Olyan, mint a vele egykorúak, osztálytársak, ismerősök, szomszédok...Tizenéves fiatalok, teli álmokkal. Mindenki más volt, mégis annyira egyformák. Álmai neki is voltak, merész álmai. Néhányan mosolyogtak, néhányan megvetették, néhányan furcsának találták, de mindez őt egy cseppet sem zavarta. Félt az átlagostól. Talán mert azt gondolta: átlagos társaiból lesznek azok a megkeseredett, magukba roskadt felnőttek, akik a hétköznapok rabjaivá válnak, megszokásból csinálnak mindent, és réges-régen elvesztették a kontrollt sorsuk felett, csak sodródnak, de már nem alakítják azt. Reggelenként mindig ugyanakkor isszák a kávét, ugyanakkor csapják be maguk után az ajtót, folyton ugyanazok a mondatok, kérdések hangzanak el. Mindig minden ugyanúgy történik, de ha mégsem, az csak feszültséget szül. Nos ő ezt nem akarta. Nem kért a rutinból, az átlagosból, a monotonból. Úgy érezte, megfejtette a titkot. Megtalálta azt a szenvedélyt, amely életben tudja tartani, majd egyszer a szakmája lesz, és nem engedi kioltani a tüzet soha. Ezt tartotta szem előtt és ezért hagyott mindent maga mögött, zöldfülűen, ifjúkori hevességgel. Mert nem akart átlagos lenni...
Péntek este van. Vagyis neki most a barátokkal kellene ülnie a törzshelyükön. Kimerülve, kábán martinit kortyolgatni, meghallgatni panaszaikat, unottan bólogatni – jelezvén, hogy maximálisan egyetért mindennel –, majd a panaszáradatat és megfelelő mennyiségű alkohol fogyasztása után együtt nevetgélni, hetykén illegni a táncparketten. De ma nem kért ebből. Ehelyett otthon ül, bespájzolva magát a kanapéba, kimerülve, kábán martinit kortyolgatva, mert ma igazán nem volt kedve a füstös, zajos heringáradathoz. A tévében valami felhígult zenés szórakozató műsor megy, de hang és kép alig jut már el hozzá. Az utóbbi hónapokban nem hagyja valami nyugodni. Láthatatlan féregként férkőzött be mindennapjaiba, és csírájában fojtja meg az ellene szegülő gondolatokat. Nem tud már úrrá lenni rajta, nem tudja már elhinni, hogy minden rendben van, mert nincs rendben. De mégis mi ez az egész? A cél, ami mindenek felett áll....Tizenévesként azt gondolta, ez a titok. Eltérni az átlagostól, kitűnni a többiek közül. Ma már tudja: a dolog sajnos ennél jóval összetettebb. Anyuka mindig a lovasszekérrel példálozott, amely után verejtékkel tele rohan és ha végül sikerül is belekapaszkodnia, tovább sebzi magát a porlepte, rögös úton, felkapaszkodni pedig soha sem fog tudni az egyre gyorsabban haladó szekérre.
Senki nem értette anyukán kívül, hogy őt valami megmagyarázhatatlan belső erő hajtja. Anyuka pedig ennyi év elteltével is ugyanolyan önzetlen szeretettel és bölcs nyugalommal csomagolja fel a rántotthúst, amikor néha-néha alkalomadtán hazavetődik. Anyuka megtalálta a boldogságot a hétköznapok apró tevékenységeiben. Talán mert tudta: nincs más lehetősége, talán mert kompromisszumot kötött az élettel, talán mert nem is akart soha ennél többet. Nem olvasta híres pszichológusok gondolatait, nem hallgatott önmegvalósításról szóló fejtegetéseket. Nem gondolkodott ő soha azon, hogy a saját útját járja-e vagy sem. Alapvető evidanciák hálózzák be életét. És mi a csodálatos mindebben? Hogy anyuka ebben a kesze-kusza hálóban is oly könnyedén, otthonosan lépked, korlátait oly finom eleganciával tolja ki anélkül, hogy a háló bármely szála is jelentősen sérülne, hogy bárki példát vehetne róla. Vehetne...Hát ő, az örökké nyughatatlan, lázadó, a hálót vadul tépkedő és abból kitörni akaró nem teszi. Nem akart átlagos lenni. Nem is lett az, gondolta hosszú időn keresztül. Voltak pillanatok, amikor úszott a siker mámorában, amikor elhitte, hogy ő a legjobb és nem darálta be a hétköznapok rozsdás, monoton gépezete. Hát tévedett. Észrevétlenül szippantotta magába eme felszínes, kívülről tökéletesnek tűnő talmi világ. A kamaszkori szenvedély pedig réges-rég tovatűnt. Ám a szekér halad, megpakolva más vágyakkal, álmokkal, és bár sem boldogságot, sem megnyugvást, sem elégedettséget nem ígér, ő tovább követi azt. Változtatnia kell, újat keresnie. Tovább tépkedni azt a hálót, kimászni belőle, ismeretlen terepre lépni és valami nagyot alkotni.
„A szabadság veszélyes.”– szokta mondani anyuka.
Igen, az. De rá várnak a még merészebb álmok, nemesebb célok, komolyabb feladatok. És mindezt miért? Az emberekért? A társadalomért? Önmagáért? Elismerésért? Vagy talán csak azért, mert ő egyszerűen ilyen. Egy teljesen normális család örökké háborgó, vad, szilaj sarja.
Anyuka nagyon jól érti ezt. Szelíden, belenyugodva szemléli, hogyan halad előbbre és még előbbre és közben hogyan halmoz hibát hibára.
„Vesztedbe rohansz.” – hallja anyuka aggódó szavait, mintha most is itt ülne mellette.
Péntek éjjel van, néma csend. A martinis pohár üres, a tévé már kikapcsolva. Álmos, fáradt és kissé szédül az italtól. Az éjjeli lámpa tompa fényében elmosódnak a szoba vonalai, és a sok kérdés, a tömérdek talán forgatagán, – amelyek méhrajként zsonganak a fejében – átszűrődnek anyuka melegséggel átitatott mondatai. Nincs bennük talán, élettapasztalat, fájdalom hatja át őket. Tudja ő ezt, nagyon jól tudja. Lehetne egyszerűbb, könnyebb, nyugodtabb az élete, mégis mindig rohan valamerre. Mert az az álmaival megtömött nyavalyás szekér mutatja, hogy merre is vezet az útja.
***
Hornyik Anna: A riport
Az idős asszony csendesen, magában zokogni kezdett. A riporter elhallgatott. Mit kérdezhet ezek után? Életének még a legfájóbb, legmegrázóbb és legmegalázóbb részleteiről is tárgyilagosan volt képes válaszolni. Az újságíró tudta, hogy egy többhetes sereganyagot kapott ettől a töpörödött, sovány, szegényházban élő asszonytól egy karton cigarettáért és néhány szem kávéért. A cikkeket falni fogják az olvasók, de ehhez egy kicsit majd át kell dolgoznia, hogy a felháborodás még inkább hanghoz jusson mellkasukban.
„Ugyan, mit számít egy kis csinosítás az íráson? Mindenki ezt teszi – gondolta. – Ennek a vénasszonynak pláne semmit. A családjának még kevésbé. Az olvasók annál inkább érdekeltekké fognak válni, az újságot mindenestől meg fogják vásárolni.”
– És még valami – emelte vizenyősre sírt szemét az asszony a riporterre.
– Tessék, mondja csak nyugodtan – unszolta érdektelenül a fiatalember.
– Nehogy azt írja, hogy áldozat vagyok, mert nem vagyok az. Így éltem le, így választottam leélni az életem... Még akkor is, ha nem én választottam, ez a sors lett rám szabva. A sorsot nem szabad akár még gondolatban sem megváltoztatni. Világok dőlnek össze s jönnek létre így...
A riporter megakadt a jegyzetelésben. Sokat hallott már, sok volt a közhely is, amit az öregasszony használt, de most valami miatt ezek a mondatok másként hangoztak.
– Ezt hogy tetszik érteni?
– Fiam, még ezt sem tudod? Hogy lett belőled író?
– Újságíró vagyok, újságíró, nem író – pontosított türelmetlenül a riporter.
– Ja, az más. Újság. Akkor jogod van ledönteni a világokat és újakat, akár még nem létezőket is létrehozni – motyogta az öregasszony.
– Érdekel, mire gondolt a néni – lágyult meg a firkász hangja, de jövőbeli cikksorozatának főszereplője makacsul elhallgatott. Egy szót sem lehetett már belőle kihúzni., egyoldalúan kínos csendben ültek egymás mellett néhány percig – Néni, hoztam magának egy karton cigit, itt van a zacskóban, na meg a kávéja is. A nejem küldött egy kis süteményt is.
Az asszony a távolba révedezett, rá sem nézett a megszokott zacskóra.
– Köszönöm.
Az asszony a távolba révedezett, rá sem nézett a megszokott zacskóra.
– Köszönöm.
– Kell még valami? Hozzak még valamit? – kérdezte. Riportalanya fájdalmasan a szemébe nézet.
– Itt ér véget ismeretségünk, ennyi volt – válaszolta személytelen hangon, amelybe a riporter beleborzongott.
15 éves pályafutása során ez volt a legnehezebb és egyben legtöbbet ígérő feladata – felkeresni ezt az idős asszonyt egy szegényházban, ami egyben elmegyógyintézet és elfekvő is. Hat hónapon át eleinte szinte minden nap, később mind ritkábban látogatta, a cél az volt, hogy bizalmába férkőzzön és minél többet kihúzzon belőle egy letűnő világról, amely holnap már vitatható és letagadható történelem lesz. Nehéz dolga volt, mert az asszonynak kiélezett megérzései voltak az apró rezdülésekre, megérezte a tett mögött bujkáló szándékot. Ha nem talált volna rá egyszer egy önkívületi állapotában rángatózva, ordibálva a szegények otthonának folyosóján, amelyet másnap már erősen szégyellett, valószínűleg soha nem sikerült volna a bizalmába férkőznie. Ez volt a szerencséje: a magas osztálybeliek gyenge idegrendszere, amelyet egy erős szégyenérzet és elrejtési vágy, szinte ösztön követ.
Az asszony maga elé meredt, a riporternek eszébe jutott a legfontosabb kérdés:
– Megengedi, hogy a meséjét, életét megjelentessük az újságban? Természetesen, ha a néni úgy gondolja, előtte elolvashatja a cikket.
Az asszony maga elé meredt, a riporternek eszébe jutott a legfontosabb kérdés:
– Megengedi, hogy a meséjét, életét megjelentessük az újságban? Természetesen, ha a néni úgy gondolja, előtte elolvashatja a cikket.
Az asszony legyintett.
– Nem lesz erre idő. Jelentessen meg amit akar, de ne felejtse el, mit mondtam a világról.
A riporter izzadni kezdett. Könnyebb dolga lett volna, ha az asszony egy egyszerű igennel vagy nemmel válaszolt volna. Erre a válaszra nem számított, mert így, most nincs háttere, nincs támasza, minek alapján bármit tehetne a cikksorozattal. A mindent megengedés a legszorosabb erkölcsi béklyó... Átvillant a fejében egy lehetséges megoldás: kérdeznie kell.
– Mit gondolt a világgal kapcsolatban?
A riporter izzadni kezdett. Könnyebb dolga lett volna, ha az asszony egy egyszerű igennel vagy nemmel válaszolt volna. Erre a válaszra nem számított, mert így, most nincs háttere, nincs támasza, minek alapján bármit tehetne a cikksorozattal. A mindent megengedés a legszorosabb erkölcsi béklyó... Átvillant a fejében egy lehetséges megoldás: kérdeznie kell.
– Mit gondolt a világgal kapcsolatban?
Az asszony elmosolyodott.
– Tudja, nagyon jó ügyvéd barátom volt, hogy is hívták... nem lényeges. Több perben képviselt engem. Én dünnyögtem, dörögtem, dörmögtem, míg ő csak nyugodtan beszélt, sorolta a paragrafusokat. Én állandóan csak mondtam, soroltam a magamét, ő közben beszélt a bíróval, a felperessel vagy épp az alperessel. Minél jobban ismertük meg egymást, annál inkább jöttünk rá – legalábbis én így gondoltam – hogy egy és ugyanarról beszéltünk, csak más–más módon. Érti?
A riporter becsukta jegyzetfüzetét, kikapcsolta a hangrögzítőjét.
– Miért kapcsolta ki? – mutatott göcsörtös ujjaival az asszony a hangrögzítőre.
– Mert nem fogom letörölni – válaszolta a riporter megkönnyebbülten.
Hazafelé menet a riporter felismerte az embereket és a világokat. Az öregasszony él.
***
Komor Zoltán: Az Éjszakák Városa
Éjféli dohányosok
Mintha titkos szemek nyílnának, parázslik fel vörösen néhány cigaretta az éjszakában. Állnak csak ott, mint magányos bútordarabok, ócska szoba-tartozékok, a téren felejtve, ők, ezek az emberek; orrukból felhők szakadnak – félig füst, félig pára, s nyugtalan kísértetként a lámpaoszlopok magasságába szöknek. Cigaretta. Parázs. Mintha a lélek – úgy, úgy, a lélek izzana fel néhány pillanatra ajkuk között. Majd persze a nedves betonra hajítják cigarettájukat; egyik-másik rögtön kialszik valami pocsolyában, s amelyik nem, az fénylő zsírkrétaként gurul tovább a földön, csak akkor érnek véget, amikor utánuk lépnek, s eltapossák cipőjük orrával.
Milyen sokan képesek erre! Utána lépni és eltaposni saját lelküket! Szinte gyönyörködni benne, ahogy hangtalanul elhal egy izzás, s immár az utcára száműzött lélek nélkül térhetnek vissza várakozó otthonaikba: be az ajtón, fel a lépcsőn. Kulcsok csörgése valami zárban: ideje hát kirekeszteni az éjszakát, villanyt fel, csak figyelni a kémlelő lyukon át, ahogy éhes, bordáktól barázdált testű bestiaként, ravasz tekintetű farkasként a lépcsőházban garázdálkodik maga a sötétség.
Mennyi lelket tapostak most el ott, azon a téren! Persze kinek is fognak hiányozni, ha már gazdáiknak sem kellenek.
Utasok
Ablakok egymásutánja. Mint sietős busz, robog el mellettem egy épület. Fedélzetén kapaszkodó utasként ácsorognak a házban lakók. Utasok. Családok: apa, anya, gyerekek. Tekintetüket mélyen lesütve várakoznak a sárga szoba fényében.
A nappaliban a csillár himbálózik, ahogy suhan velük a lakás.
A konyhában izgatottan reszketnek, s koccannak össze a villák és kanalak.
A szekrények ajtajai nyílnak és záródnak az utazás hevében, mintha csak lapulna valaki a belsejükben, pedig a régi, dohos ruhákat, a felakasztott, billegő vállfákat leszámítva üres.
Utasok. Apa. Anya. Gyerekek. Különféle méretű kezükkel kapaszkodnak a külön erre a célra felszerelt kapaszkodókba. Milyen gyorsan is suhan ez a ház! És persze a kisebbek, ó, de még a felnőttek is kérdezgetik egymást: - Mikor érünk már oda?
Teszik ezt úgy, hogy – bár talán ezt maguknak sohasem vallanák be – fogalmuk sincs valódi úti céljukról.
Történelem
Ezt a várost nem építették, csupán kinőtt a földből egykoron, mint afféle fa, amely valamilyen különleges betegség miatt idejekorán korhadásnak indult.
Hogy tetőzzék a bajt, a városlakók úgy költöztek be ebbe a fába, mint csillapíthatatlan éhségű, aprócska szúk. Üregeket vájtak maguknak, és most ott szaporodnak, habzsolják a lakás falát.
Ez a város régóta haldoklik. De születik és meghal még sok-sok szú-nemzedék, mire végre utoléri a végzete. Ám ez a süllyedő hajó nem hagyja egykönnyen, hogy csak úgy elhagyják.
Kora téli éj az Éjszakák Városában: neon-drágakövek, magabiztos távoli csillagok az indigó égen.
Lángok
Itt tudod minden gyertya kialszik. Hiába is gyújtanál, egyedül a neon világít szakadatlanul. Persze azért néha próbálkozol: titokban gyertyát vásárolsz a sarki boltban. Az öreg eladó ajkát nyalva, ferde pillantással nyújtja át neked, mintha csak valami illetlen, pornográf árut vásárolnál. De ez csak gyertya. Húsos viasz némi kanóccal.
Hazafutsz, zsebedben az ígérettel. Magadra zárod a szobád ajtaját. Kulcsok zörgése valami zárban. A szomszédok alighanem megneszelték már, mire készülsz, de persze nem akarnak megállítani. Ellenkezőleg! Bezárkóznak inkább, hallgatásukkal segítik ténykedésed, még a lélegzetüket is vissza-visszafogják, nehogy egy véletlenül szabadjára engedett sóhaj elzavarja a kanócra imádkozott lángot.
Talán most sikerülni fog! - gondolják odaátról, homlokukat a falhoz tapasztva, miközben gyufát gyújtasz.
A tűz tehát a kanócba kap, a szobában reszketeg fényudvar születik, amelybe mélyen belefúrod arcod. Orrlyukaidon belélegzed a meleget. Nyelved hegyén valami rég elfeledettnek az ízét kezded érezni.
Ám ekkor képtelen szél támad. Valóságos orkán! Pedig hát becsuktad az ablakot, emlékezz! És mégis. A város bűzös lehelete. Egy mindent ízekre tépő ősi sóhaj. És huss, oda a drága láng.
Lepelként borul mindenre a végtelen sötétség, kénytelen vagy hát villanyt gyújtani.
Ez a város valamiért nem tűri a gyertyát, a tüzet. Még a cigaretta parázst is rögtön el kell taposni.
Áttekintés
– Vannak itt magas házak, melyek egyenest az égig érnek. Olykor kiszakítják egy-egy felhő gyámoltalan, puha testét, és a sebből cipők hullnak a városlakók nyakába. Úgy közelítenek feléjük ezek a lábbelik, mintha csak el akarnák őket taposni.
– Vannak itt terek, amiket sehogy sem tudtak még elnevezni. Hiába aggattak rájuk mindenféle nevet, másnapra mindenki elfelejtette, mi volt az. Ezért hát leírták papírra. De másnap eltűnt a papírról a leírt szó.
– Vannak itt utcák, melyek sehová sem vezetnek.
– Ajtók, amihez senkinek sincs kulcsa.
– Kukák, amik gyomorként felemésztik a szemetet.
Ez a város gyár; maga készíti az éjszakát. Pórusaiból izzadja ki, mintha csak fekete olajat csorgatna fel az égre.
A házak itt szüntelen mozognak, őrült keringőben forognak egymás körül, körbe-körbe, soha sincs megállás, mintha csak a helyüket kutatnák. De sehol sem érzik ezek jól magukat, talán csak a városon túl lelnének némi nyugalomra, messze-messze társaiktól, de hát el semmiképp sem mehetnek. Szerencsétlenségükre mágnesként vonzza egymást irdatlan beton-testük; valami átok lehet a dologban.
Csatornák
Halkan megtelnek a csatornák a ma elhasznált elektromos fénnyel. Ide kerülnek végül az elmúlt pillanatok fényei: valami képtelen tölcsérbe a város méhében. Ha felfeszítesz egy csatornafedőt, valósággal elvakít a felgyülemlett, pedig már csak pislákoló elektromos világosság, melyet a város vezetékrendszere szállít tova, a föld alá.
Olyan sokan merültek már el itt. A városlakók végül mind ezekbe a csatornákba vetik magukat, amikor már úgy érzik, nem bírják már folytatni az éjszakát.
Arcukon pimasz mosollyal merülnek el a sárgán reszkető izzásban.
Éjféli dohányosok
Állnak. Ott. A téren. Fújják csak a füstöt, s kerülik az orruk előtt lebegő parázs tekintetét. Néha szóra nyitják a szájukat, de végül mégiscsak hallgatnak tovább. A ki nem mondott szavak elenyésznek az orrukon kifújt füstben. Feloldódnak, ahogy ezek a téren állók is feloldódnak majd egyszer a csatornák izzásában. Talán arra gondolnak, milyen szabadon hömpölyögnek majd azon az éjjen a föld alatti vezetékekben, miközben cipőtalpuk bogárként kilapítja lelküket.
***
Zámbóné Major Szilvia: Füttyös világot lát
Berci izgatottan szaladt le a lépcsőn, kezében az ajándékba kapott piros mozdonnyal. Marci és Misi már nagyon várták. Megcsodálták új játékszerét, majd rögtön birtokba vették a játszóteret.
Berci a homokozó szélére tette Füttyöst – így nevezte el a mozdonyt –, és a homokban ülve vár építésébe kezdett pajtásaival.
Füttyös türelmesen várt rá, tudta, Berci az egész délutánt vele fogja tölteni. Hamar elrepült az idő, és a kisfiú – édesanyja hívó szavára –, hazafele indult.
De valamit, vagy valakit elfelejtett. Füttyös vágyakozva nézett utána: Berci nagyokat szökkenve egyre csak távolodott, míg el nem tűnt a játszóteret ölelő bokrok között. A kis gőzös egy ideig még reménykedett, hátha felbukkan új barátja, de hiába. Elindult hát, hogy megkeresse.
Ismeretlen világ volt ez számára. Itt minden olyan nagynak, idegennek tűnt. Hiányzott a játékbolt, ahol igazán otthon érezte magát. A hajas baba, búgó csiga és a szirénázó tűzoltóautó társaságában sosem unatkozott.
Nagyot sóhajtott, majd nekiiramodott. Kerekei csikorogva tiltakoztak. Nem a homokhoz, hanem a vasúti sínekhez voltak szokva. Eleinte nehézkesen gurult, majd egyre jobban belelendült és eltávolodott az ágaskodó, tornyos homokvártól. A játszótér széléhez érkezett, oda, ahol utoljára látta Bercit. A fák lombjai barátságosan borultak össze a piros mozdony fölött. Füttyös megtorpant.
–Vajon merre tovább? – tépelődött.
Az egyik bokor sűrű ágai közül izzó szempár meredt rá. A kis gőzös megijedt.
Ugyan milyen veszély leselkedhet rá?
Tolatni kezdett, keresve a menekülés útját, mikor megzörrent a bokor, s nagy dölyfösen egy fekete macska sétált elé. Füttyös már látott hasonlót a játékboltban, de ez azért egészen más volt. Nagyot nyújtózott, karmait megvillantotta és nyájasan megszólította:
– Ni csak, ni csak! Milyen furcsa egér vagy te!
És mancsával már oda is csapott a gőzös oldalára. Füttyös ide–oda gurult a száraz faleveleken. Lámpája poros lett, ütközői csattogtak, kazánja nyikorgott.
– Micsoda modortalanság–gondolta, majd dühösen rákiáltott a kandúrra:
– Állj meg te! Hát egérnek látszom én? Mozdony vagyok, fát és szenet szállítok a vagonokban. Most éppen kis barátomat, Bercit keresem.
A fekete macska meglepődött.
– Ó! Hiszen én őt ismerem. Berci az én kedves gazdám, aki minden reggel és este finom tejet ad nekem.
Azzal megnyalta a bajuszát, mert már a gondolatra is összefutott a nyál a szájában.
– Menj csak egyenesen. A gesztenyefák között hamarosan megpillantod a házat, ahol lakik.
– Köszönöm a segítséged, remélem még találkozunk–füttyentette boldogan a kis mozdony, majd elrobogott.
Karcsú, hosszú szárú pipacsok között gurult végig. Ámulva nézte, ahogy a szél parancsára a földig hajol a tűzpiros virágtenger.
Gondolataiból halk szipogás ébresztette fel. A hangok a közeli lapulevél alól szűrődtek ki. Egy picinyke hangyát vett észre, amint magában búslakodott. De amilyen kicsi volt a hangya, olyan nagy könnycseppeket hullatott.
– Mondd el, mi bánt, talán tudok rajtad segíteni – szólította meg Füttyös.
A hangya elcsodálkozott.
– Fura egy szerzet – gondolta a mozdonyra tekintve,de hangosan így szólt:
– Élelemért indultam a kamrába, de mikor odaértem, láttam, hogy egy nagy kő zárja el a bejáratot. Biztos az esővíz sodorta oda. Így sajnos nem tudok elemózsiát vinni a kicsinyeimnek, pedig már igencsak éhesek.
Füttyös megsajnálta és követte a hangyát. A kamra egy domb oldalába vájt üreg volt, és a kő csakugyan ott terpeszkedett előtte. A kis mozdony nekiveselkedett,de a kő mintha gyökeret eresztett volna. A hangya szomorúan ingatta a fejét.
Füttyös nem hagyta annyiban a dolgot. Kéményéből gőz csapott ki, ütközői csikorogtak és szikrát vetettek, ahogy a kőhöz préselődtek.
És láss csodát!
A kő megbillent, éppen csak annyira,hogy csekély rés keletkezett mellette.
A hangya nem győzött hálálkodni a kis mozdonynak, aki még távozóban pöffentett egyet, majd eltűnt a gesztenyesor mögött. Esteledett már, mikor kiért a fák közül és egy nagy vaskerítés állta útját. Óriás szörnyetegként meredt az ég felé, de Füttyöst nem tántorította el. Ott volt kis barátja otthona, ahová már annyira vágyott. Nekilódult, s a kiskapu alatt átrobogva már maga mögött is hagyta a hatalmas építményt. Győztes tekintettel nézett vissza, s így nem vette észre a ház előtt hosszan elnyúló víztócsát. Egyenesen belehajtott. Ott állt a pocsolya közepén és arra gondolt, hogy talán már soha nem jut haza. Hírtelen fény villant az egyik ablakban és megpillantotta Bercit, amint orrocskáját az üveghez nyomva bánatosan néz a sötétbe.
Füttyös újongott:
– Itt vagyok! Megérkeztem!
Azzal minden erejét összeszedve lassan kimozdult a sárból. A bejárathoz gurult,ütközőit neki–nekicsapta az ajtónak.
– Kopognak! – kiáltotta Berci.
– Ki lehet az ilyen késő este? – kérdezte édesanyja.
Berci az ajtóhoz szaladt, kitárta, s ott állt elveszettnek hitt mozdonya. Alig ismert rá. A sártól és a rátapadt fűszálaktól még piros színét sem látta, de tudta, csak ő lehet az.
– Hazatértél? Te világjáró! – szorította magához, majd megtisztította és az ablakpárkányra tette.
A kis mozdony mögött hosszú, kalandos út állt. Az ablakon kitekintve már minden olyan távolinak, hihetetlennek tűnt. Még látta, amint a hold búcsúzóul kacsint egyet felé,majd továbbgurul az égen. Füttyös ásított, majd szemei lassan lecsukódtak.
A pályázatról bővebben itt lehet olvasni.
