Mondják, hogy korunkban a tiszta metafizikai tartalom elveszett. Mennyiség és minőség, valamint a haladványok sorai széthullottak. Az idea homályosabb, mint valaha. A realitás pedig a polaritás csapdájába zárult. A tanítások szerint az egy a legnagyobb szám. A kettő pedig a legkisebb. Lehetséges, hogy valóban a szakadék szélén állhatunk, mert számrendszerünk már csak megszokásból használja a tízes kört, ami életünket átszövi és irányítja: az a kettő.
A metafizikai világ szellemiségének kibontakozásának útjai elhomályosodnak. Mégis, ami leginkább méhében hordozza még mindazt, ami a méz: az a virág és a gyümölcs. Hétköznapi dolgokról beszélünk. Természetesen. De minden hétköznapi virágnak nem csak individuuma, de fajára nemére-jellegére tekintve még számunkra is érezhető kollektívuma van. De ami még ezt is fokozza: a virágnak az aranykor emlékét idéző univerzalitása a legszembetűnőbb. A virág a legérzékenyebb, a gyümölcs a legkedvesebb.
Kezdjük talán a virágnál. Örök kérdés, ami motoszkálhat minden jóérzésű emberben, hogy etikus-e egy virágszálat letépni? Letépni, hogy kedvesemnek adhassam szemei ragyogásának ihlető mámoráért, és szívének minden érző dobbanásáért. Nem ez-e a legméltóbb, ami a virágot felmagasztalja a tiszta szellemi magasságokig?
A kérdés, hogy felmagasztalódik-e ettől. Vagy szépsége idejekorán elrablódik? Addig esztétika volt, méghozzá minden irányba terjeszkedő kihívó vonzalom, de mindebben mégis elszigetelt távolság. Aki látta, megcsodálhatta, de „csupán” mint diszkrét pontot, nem pedig mint élő lángot. Elérhetetlen ragyogás volt. Talán félénk, mégis – mint minden virág – kissé kíváncsi és (megbocsáthatón) hiú, szépségével tudatosan elbűvölő és gyönyörködtető. Egyszer kinyílt a természetben, de talán második kinyílása csak velünk együtt lehetséges neki.
Vannak virágok, akik már mintegy gőgös pompával és belül hideg távolságtartással urakként viselkednek. Vannak kevesen, akik bölcs szépségükben nem takarnak semmit, és nem mutatnak semmit. Nyugodt, keleti bölcsességükben a tiszta tao-t idézik. Önmaguk érinthetetlen távlatából már inkább figyelnek, mint a figyelmet felkeltik. De legtöbbjük kacér, és hiú. Szeretik, ha nézik őket, de mindig titokzatosak és szégyenlősnek mutatkoznak fokozottan ügyelve arra, hogy szégyenlősségük mellett egy-egy intim bájuk mindig ki-kivillanjon. Ezzel ragadnak el és bűvölnek, hogy megérinthetetlen távolságban, törékeny gyengeségben, őrjítő titokzatosságban (és csak ritkán szeszélyesen) Szophiának földi szimbólumai. [Szimbólum, mely aktív kapcsolatot hordoz]. Áldozatuk beteljesedésében legalábbis. Ő tehát az áldozatot meghozó, de itt örökké elérhetetlen virág. Az áldozat azonban minden esetben vektoriális, sohasem diszkrét, tehát valami felé mutatni kell; önmagában elszigetelt – individuális, pontszerű – áldozat nem létezik.
A kérdés azonban még mindig távol áll: megérinthető-e ez a misztikus fény és közös titkos szerződéssel eltulajdonítható-e annak felemelése céljából? Az élete csekély lesz néhány nap esetleg egy hét talán. De e napok minden pillanatában, mikor új kedvese ránéz, már egy barátot lát benne, élő szeretet, nem pedig megérinthetetlen távolságból ragyogó metafizikai szellemet, s ennek következtében matérián túli virágzás indul meg benne. Elérhetetlen persze, de már megérinthető (a szívvel legalábbis). A virág hamar elveszíti picinyke életét, cserébe viszont megkapja saját szépségének tükörképét, ami a túlvilágig magasztalja fel őt. Sohasem felejthetjük el, hogy szépségünk sohasem önmagunkért van. Azért van, hogy más szeretete- szépsége által visszatükröződjék, s egymást ezzel kölcsönösen és önzetlenül felemelhessük. Így ő is. A virág önzetlen. Odaadja magát, hálás és boldog még halála végső napjaiban is, hogy ezt megtehette, s ezt bárki tudja, aki megfigyelte már a leszakajtott virágot. A virág meghal, de megdicsőül. Aki kapta fényét, több lett tőle, ő maga pedig több lett attól, hogy lett, akinek adhatta azt.
Mégis változatlanul ott ül a gondolat, miféle belső magatartás szükséges egy szál virág leszakajtásához, ha egyáltalán megtehetem ezt?
Buddha híres virágbeszédében egyetlen szál virágot tartott fel, és hallgatott. A hagyomány azt mondja egyetlen ember értette meg ezt az egész, hallgató tömegből. Ma, persze – mint mindent – megmagyarázták a virágbeszéd jelentését. Többször és többféleképpen is. Azt hiszem, ha a jógik és Bodhiszattva tanítványok nem értették, akkor aki a történeti korban magyarázza ezt 2600 év távlatából még kevésbé értheti. Legfeljebb sejteni lehet, hogy tán magát Szophiát mutatta be akkor az emberiségnek. De ami egyetlen bizonyosság: hogy nem kétséges, a virág leszakajtható volt. Mert megvolt az azt felmagasztaló metafizikai háttér.
Ebből következik a magyarázat, hogy az, hogy egy virágot leszakíthatok-e nem dönti el semmi más, mint hogy mekkora szeretet van bennem ennek megtételéhez, s ezzel miféle belső szövetséget tudok kötni magával a cinkos és pajkos virággal. Hisz mindegyik más és más, ezt mind tudjuk. De ami igazán fontos: nagyon vigyázzunk arra, hogy soha se bántsunk meg egy virágot, még kevésbé, ha leszakítottuk már azt. Mert ha leszakítottuk, akkor ő szívünk egy részébe beléfonódott akár tudjuk, akár nem, s ő szeretettel és életével ajándékozott meg bennünket. Életét adja – önként – hogy a szépség el nem homályosult fénye ragyoghasson ránk (sokkal inkább közvetve ránk, hisz közvetlenül lelkünkbe; nemhiába volt a virág mindig is a lélek analógiája). Ez egy égi szövetség. Ha e virágot megbántjuk, vagy áldozatát semminek tekintjük, úgy a szívében égő kínnal pusztul és sorvad el lassan. A virág a szépségnek tiszta és nyílt tükörképe. S ezt csak mi tudjuk bemocskolni, hisz mi kaptuk tőle e Fény Gyöngyét. Minthogy annak ezer és ezer formája van, ezért van ezer és ezer virág a világon. Évezredekkel ezelőtt a virágok még szebbek, illatosabb és érzékenyebbek voltak, mint ahogy az minden hagyományból evidenciaként kirí; ez nyilvánvaló, hiszen mindazt, ami matérián túli, sokkal közvetlenebbül sugározta minden, (így ők is) mert az élet nyíltsága sokkal szenzitívebb volt minden élet fölötti iránt. Ahogy az érzékenység csökken, úgy halványodik a virág színe és illata is az emberiséggel. A virág egyedül nem érheti el az ég fényét, csupán általunk. Mi pedig nem láthatjuk már az aranykor tisztaságát, csupán általa.
A következő kép a gyümölcs. A gyümölcs hasonlatos a virághoz, már ami az áldozatot illeti. Ő ízében és minden rostjában nem önmagáért van. A gyümölcs nem önmagáért finom. Persze az évezredek őket is megváltoztatták már. Édességük épp úgy, mint szívünké is, elhalványult, de még mindig törekszik odaadni önmagát, képviseli régi ősét, mint ahogy mi képviseljük a földi Ádámot. Igazán gyümölcsöt enni hála nélkül nem lehet. Anélkül, hogy felismernénk, hogy növekedésétől kezdve érett szép pirosságáig minden mozzanatában igyekezett a legfinomabbá és legkülönlegesebbé lenni a nap színével és az esők illatával. Nem azért hogy különleges legyen, még kevésbé, hogy individuum, hanem hogy a legnagyobb örömöt okozza annak, akinek adja magát, méghozzá nekünk. Gyümölcsöt habzsolni olyan, mint a virágot szeretet nélkül hagyni. Egész életének legemelkedettebb pontja, amikor minden munkája megmérettetik: az elfogyasztása. Mint a léleké az élet után az egyiptomi Pert em Heru szerint. Ennek mérői mi magunk leszünk, de mi is mérettetünk általa. Hála nélkül elfogyasztani olyan, mint minden munkáját és áldozatra való törekvését a semmibe hajítani.
A gyümölcs és a virág. Azt hiszem, a régi világ utolsó fennmaradt képviselői. Krisztusi áldozat és Sophia szerelme.
Treszl Gábor
Megjegyzés küldése