Egy csodálatos krémes történetét mesélem el az alábbiakban, amit egyik kedves barátnőmtől hallottam:
„Történt egyszer, hogy dundiságom különböző betegségek táptalajául szolgált, ezért az orvosok kőkemény diétát írtak elő. Persze, saját érdekemben nem mertem felfüggeszteni, ám akkoriban csak az evés volt az egyetlen örömforrás az életemben. Több családi összejövetelen, esküvőn, ünnepen megfigyeltem, az emberek többsége az ünnepet összeköti azzal, hogy a bendőjét degeszre tömje mindenféle étellel, itallal, süteménnyel. Az ünnepeket tehát általában az evés – ivás örömeivel azonosítják. Nézzük csak meg a pánikot, ami ilyenkor kialakul, ha véletlen nincs kenyér! - Meg, ha van, akkor is! Ész veszejtve vásárol mindenki. Egy buli nem buli rosszullét nélkül. Mértéktartás? Mi az? Eddig én sem tudtam, igyekeztem mindenből sokkal többet, és még többet elfogyasztani. Na, bumm! Van, aki alkoholba fojtja bánatát, van, aki ételbe. Erről a függőségről leszokni ugyanolyan komoly erőpróba, mint az alkoholról, a cigarettáról, a drogról, vagy a kávéról. Ezt csak azok tudják, akik megpróbáltak már valamilyen szenvedélyről lemondani!
Lássuk hát! Először is cukor, és zsiradék nélkül minden, saláták, zöldségek, gyümölcsök… hűha! Kőkemény! Valóságos csatavezérnek éreztem magam, ahol az étel volt az ellenség! Folyton le kellett győznöm a támadó hadsereget, mely minden oldalról kísértett… – vagy inkább a kísértést, a vágyat?
Most, utólag már nagyon jót nevetek ezen is.
A kitartásomnak, és akaraterőmnek (mely olyan volt, mintha a Niagarán úsznék felfelé) köszönhetően sikerült 30 kg súlyfeleslegtől megszabadulnom 1,5 év alatt, bizony közben történtek ilyen apró kis ˝szenvedések˝:
Egyszer a főnököm krémest hozott a névnapjára, mindenkinek egy darabot. Amikor, megláttam, egészen magam alá kerültem, szó szerint pánikba estem, ez volt a kedvenc süteményem! Csábított, de én győztem! - Nem ettem meg! Viszont lett volna rá jelentkező, mégsem adtam oda! Gondoltam, hazaviszem a fiamnak, majd ő megeszi. - Érdekes, milyen önző voltam, miért nem adtam oda másnak, aki megette volna? Talán szenvedni akartam, így bűntettem magam a súlyfelesleg miatt? - Beletettem egy dobozba és vittem hazafelé. Útközben egyre rosszabbul éreztem, egyre jobban sajnáltam magam, itt ez a finom rezgő fenekű krémes sütike, a kedvencem, jaj, én soha többé az életben ilyet nem ehetek! Soha többé… az mennyi is? Hány év van még hátra az életemből? Ha például 90 évig élhetek, az még több mint 50 év… Ó! Ez kibírhatatlan! Az utcánk elejére érve már a sírás fojtogatott. (kellett egy kis önsanyargatás) Alig vártam, hogy hazaérjek! Lélekszakadva rohantam be, feltéptem az ajtót, és már elcsukló hangon kiáltottam.
– Kisfiam! Gyere, ments meg! Segítség!
– Mi történt? – ijedt meg a gyermek.
– Itt egy krémes, gyorsan edd meg tőlem, mert már nem bírom sokáig!
– Jó! - vállalkozott önfeláldozóan.
Gyorsan elvette tőlem, beszaladt vele a konyhába, én meg a szobába vonszoltam magam, hanyagul ledobáltam a táskáimat, ledőltem az ágyra, illetve inkább csak leomlottam bömbölve. Rettentően sajnáltam magam, és a hátralévő életemet, amit ilyen krémesek nélkül kell majd leélnem.
- Előjöhetsz anyuci, megettem! - törte meg sanyarú gondolataimat a kisfiam.
Porig sújtva előtámolyogtam, majd végeztem tovább a szokásos háziasszonyi teendőimet. A rossz hangulat, a kemény önsanyargatás rányomta bélyegét a nap további részére. Nem tudtam elfelejteni a csábítóan rezgő halványsárga színű, vanília illatú csodálatos sütemény költeményt! Este későn jött haza a párom a munkából. Neki is előadtam teljes átéléssel, sírással, bömböléssel az egész történetet. Közben éppen valamit tevékenykedett, nem is figyelt rám, a hátának beszéltem.
–… és?… és?… és megetted?… – kérdezte az előadás végén.
– Nem! – mondtam ki nyögve, a szemeimet törölgettem, az orromat fújtam. Miközben arra gondoltam, nem is figyelt rám, hát nem hallotta, hogy pontosan mi történt? Neki nem volt akkora tragédia, mint nekem?
– Hát, akkor nagyon ügyes vagy! – dicsért meg.
– Nem érted? Nem érted? – visítottam magam felé fordítva, hogy nézzen végre rám.
– Nagyon – nagyon sajnálom, meg akartam enni, vért izzadtam, hogy legyőzzem a vágyamat! – Megint zokogtam egy nyavalyás krémes miatt. Hullott a könnyem, mint a záporeső.
–… igen, a VÁGYAMAT… – jöttem rá, végül is csak vágy volt, mert éhes nem voltam.
– Ó! Ha krémes kell, hozok én neked négyet is! – mondta a párom, aki megsajnált.
– Dehogyis!
– Dehogyis…
– Nem kell! Hiszen ezt is alig bírtam ki, hát még, ha 4 db krémes lenne!
– meg aztán… az már nem UGYANAZ a krémes… – újabb orrfújás, szemtörölgetés.
– Akkor miért nem ettél belőle csak egy picit? – kérdezte.
– Mert akkor nem tudtam volna megállni, hogy az egészet be ne faljam! – sóhajtottam.
Igen! Ez így van! Mindent, vagy semmit!
Rájöttem, így nem lehet diétázni! Ez így maga a Pokol, a bűn, a büntetés, a bűnhődés. Kell az öröm is az evéshez, undorral semmit sem lehet legyűrni! Ha így étkezem, akkor a mérget, a sanyarú sorsot, az önsanyargatást is megeszem az étel mellé. Ha az vagyok, amit eszem…
Közben kutattam a dolgokat, megtudtam, hogy a pajzsmirigy egyik hormonja, a Tiroxin azért is van, hogy az étel mellé tegye a GONDOLATOMAT, így az leszek valóban, amit eszem, az a gondolat! Már másképp állok a dolgokhoz! Azokra a vágyaimra gondolok minden falat étel mellé, amit szeretnék megvalósítani. Emellett persze megtanultam a helyes étkezést, sőt vigaszdíjként még szakácskönyvet is írtam az extrém vega ételek receptjeiből, elkészítési technikájából. Rengeteg finom süteményt készítek cukor nélkül, krémest is sütöttem már, tejszínhabbal. Mennyei finom volt!
… bár azt a krémest… azt a krémest és a hozzá fűződő vágyamat… sohasem fogom elfeledni…
Brátán Erzsébet
De jó volt ezt olvasni! Mármint a végkövetkeztetést:)))
VálaszTörlésA szenvedést teljes mértékben átérzem, volt benne részem.
Élvezetes, jó kis írás ez!
J. Simon Aranka
Köszönöm Aranka! :)
VálaszTörlés