Szonja doktornő búcsúra nyújtotta a kezét. Én habozva néztem, a gyönyörű formás kezét, és nem fogtam fel a szándékot. Csak bámultam, az agyam leblokkolt.
Miért nyújt kezet a doktornő? Hosszú másodpercek teltek el, míg rájöttem a felém nyújtott kéz szándékára. Zavaromban úgy ragadtam meg az apró kezet, mint egy kiéhezett farkas, az áldozatát. Már működött az agyam. Tudtam mi a következő pillanat! Lassan magam felé húztam az egész testét. És Ő kissé vonakodva bár, de engedelmeskedett az „erőszaknak”. Közelebb lépett, egy nagyon apró lépéssel. Így, nem tudom mi adott erőt, én is egy picit közelebb léptem. Sokáig (?) csak álltunk egymással szemben, és néztük egymást sűrűn pislogva, zavartan…
Néhány nap múlva a téren találom magam. Ott, ahol elindult ez az egész „kaland”, amit nem kerestem, de egy életre szóló élmény lett belőle! Állok a gyönyörű templom előtt és furcsa érzés kerített hatalmába. Szinte hallom a hátam mögött ropogó fegyvereket, érzem a karomon a férfi szorítását, aki karon ragadott, és cipelt magával. Beleborzongok! Aztán lassan magamhoz térek és újra a templom szépségére koncentrálok. Most bemegyek! Határozom el magam. S bár a lábam már parancsot kapott az agyamtól, de az nem mozdult, mert abban a pillanatban gépkocsi fékezett a hátam mögött, s csikorgó kerekekkel megállt… meglehetősen közel hozzám. Rossz érzés kerített hatalmában. De képtelen voltam megfordulni, és meggyőződni arról, hogy mi is történik mögöttem. Inkább a fülemre hagyatkoztam. Ajtónyitás, csukódás, léptek közeledése. Ketten vannak! Az egyik cipő-pár hangja gyors, női léptekre emlékeztet, a másik pár hosszabb, határozott lépések voltak, annál is inkább, mert egyértelműen sarokra, keményen, katonásan koppannak a kövezeten. A vegyes-páros egyre közelebb jön hozzám. Egy kicsit idegesen kezdek fészkelődni, de a lábam még mindig nem engedelmeskedik. Viszont az ösztönöm futásra ingerel. Kissé elszégyellem magam e gondolatra, de azt is tudom, hogy már minden késő lenne! A lépések elhallgattak. Közvetlen mögöttem értek véget. Kik lehetnek? Turisták? Merül fel bennem a kérdés. De miért éppen mögöttem álltak meg? Ez kezdett bosszantani. Soha nem szerettem, ha a hátam mögött szuszognak. Elég nagy a tér, választhattak volna más helyet is… De nem! Ők pontosan mögöttem „landoltak”. Felháborító! Dohogok magamban. Jó, ők vannak otthon, oda állnak, ahova akarnak. És ha ők is külföldiek? Áh! Úriember vagyok, félreállok előlük, döntöttem el. Már a lábam is jobb belátásra szánta el magát, mert éppen megmozdult, hogy arrébb vigyen. De ebben a pillanatban egy kéz nehezedett a jobb vállamra. Azt hiszem ez volt az utolsó „csepp” a pohárban, mert az előző hetek gyengélkedései ellenére, villámgyorsan megfordultam és farkasszemet néztem a „támadómmal”. Ő nagyon rutinosan – a meglepetéstől – gyorsan védekező állásba helyezte testét. Felmértem másodpercek alatt, hogy nem lenne könnyű ellenfél. Ez a néhány másodperc, míg farkasszemet néztünk egymással, elegendő volt ahhoz, hogy felocsúdjak, és dühöm átcsapjon a legnagyobb meglepetésre. A férfiben – legnagyobb- örömömre – Szergejt ismertem fel. Ő tért előbb magához természetesen, hisz Ő tudta mire készült. Éppen ezért, majdnem hahotára fakadt. Én is magamhoz tértem. Hatalmas ölelés követte az „incidenst”. Szergej törte meg a csendet, miután engedve a szorításból levegőhöz juttatott.
– Nem szök’ meg a beteg, könnyen tőlünk! – kacsintott hamiskásan a partnernőjére.
Most nyílt alkalmam a hölgyre pillantani, aki meglehetősen be volt bugyolálva habkönnyű, fekete sállal, ami errefelé nagyon divatos, mint egy arab nő a maga csadorjával. Csak a szeme látszott ki mindössze. Később derült ki, hogy nem véletlenül, de ahogy jobban megnézem, teljesen feketében van. Nagyon csinos - állapítom meg azonnal. Ismét a szemébe nézek. Hol láttam már ezt a szempárt? Agyam lázasan, zavartan kutatott emlékei között. Szergejre pillantok, kíváncsian, kérlelőn, hogy segítsen. Ő változatlanul kajánul mosolyog, szélesre nyitott ajkakkal, ahonnan kivillant hófehér, szabályos, irigylésre méltó fogsora. Megszánt. A hölgy felé fordult és megpróbálta az arcát kihámozni a textíliából. Ez neki sem ment egykönnyen, látszott, hogy kezei inkább durvább munkákhoz szoktak. A hölgy a segítségére sietett, és egy rántással szabaddá tette arcát. Az igazi meglepetés számomra most következett! Szonja doktornő állt ott, teljes valóságában! Lábam földbegyökerezett, bár amúgy sem volt „menő” kedvében, szám megnémult, kezem bénán lógott testem mellett. Csak néztem a két gyönyörű szemet, szinte önkívületben. Agyamon végigsuhant minden perc, amit a kórházban a közelében töltöttem. Az elutazása, az anyja halála – ami magyarázatot ad a fekete öltözetére –, ami rendkívül megviselte, és emiatt hazaengedték Moszkvából azzal, hogy ha szüksége van rá, halasztást biztosítanak számára a vizsgákat illetően. De jó volna most Kátya segítsége, tolmácsolna egy kicsit.
Szergej időközben odébb somfordált, mintha hívást hallott volna szolgálati telefonján, mely az autóba „köhögött”. Hosszú percek teltek el a találkozás óta, még köszönni is elfelejtettünk egymásnak. Szonja törte meg a pillanatot, és kézfogásra nyújtotta apró, pici törékeny finom bőrű kezét, amit már az első nap volt szerencsém érezni a bőrömön!
Mintha az életem függött volna tőle, úgy kaptam keze után, és az ajkamhoz emeltem csókra. Ő gyengéd ellenállással, de azért nem feltűnően igyekezett visszatartani azt. Egy kicsit tovább tartott, mint ahogy azt az illem megengedi, de ő sem igyekezett ezt a pillanatot megszakítani. Elvégre szinte senki nem volt a közelünkben. Ennyi jár nekünk, gondoltuk. Reméltem, hogy ő is így gondolta. Ez megnyugtatott és boldogsággal töltött el. Végre „kiolvadt” a nyelvem és megszólaltam:
– Sto, Moszkva igyott? – remélem, megérti, figyeltem aggódva. A biztonság kedvéért megismétlem magyarul is:
– Mikor megy vissza Moszkvába? – talán tanult egy kicsit magyarul azóta Kátyától.
– Áh, Moszkva igyott? – ismétli meg a feltett kérdést mosolyogva.
Talán a kiejtésemmel van némi baj? Zavaromban én is elmosolyodok, jeléül annak, hogy értem az ő mosolyának okát. Láthatóan „mindent” megértett, mert kezét óvatosan a bal karomra téve – emlékezve a sérülésemre – így válaszolt:
– Oké, oké. – majd folytatta – Várni távirat Moszkva, és Szonja utaz vissza.
Ez nem volt valami kellemes hír, de úgy gondoltam, hogy a kötelesség, az kötelesség. Szerettem volna megkérdezni még, meddig kell ott maradnia, de ez már sehogy sem ment. Az agy csodálatos „alkatrésze” az emberi testnek, tudva ezt, megkíséreltem a lehetetlent. NÉMI GESZTIKULÁLÁS SEGITSÉGÉVEL EZT NYÖGTEM KI:
– Szmotri, já, Szonja?
Sokáig ingatta a fejét, mint aki a kérdést nem érti, vagy érti ugyan, de a választ, hogy mikor fogom látni, nem tudja. Csak álltunk, és néztünk egymás szemébe. Szörnyű ez a nyelvi nehézség! Feszengek! De nem találom a szavakat. Szeretném magamhoz ölelni, és soha többé nem engedni el! Izzott a levegő körülöttünk! Láttam rajta is a zavar jeleit. Egyszer csak egészen közel lép hozzám és a vállamra mutatva azt kérdezi:
– Hod ván?
Megmentette a helyzetet. Egy kicsit kezdtem jobban érezni magam.
– Ocsen haraso, szpasziva! – vágtam rá gondolkodás nélkül, büszkén, lám én jobban ismerem a te nyelvedet.
– Oké! – válaszolta nevetve. Amiben benne éreztem az Ő felelősségét is: nekem is köszönheted! Ez valóban így volt. De megérezve a helyzet nem éppen idevaló pillanatát, rögtön korrigálni próbálta:
– Nyet, nyet! Tü! – és rám mutat. – Tü! Haraso kondi.
– Értem! Haraso, haraso. Köszönöm. – mondom neki önkéntelenül, magyarul is. De még azért hozzá biggyesztem:
– Tü! Ocsen haraso doki! – elnevette magát, és hálás pillantással jutalmazta az elismerő szavakat.
Közben Szonja háta mögé pillantok, és látom, hogy Szergej felénk tart. Kicsit sajnálom, mert még szerettem volna kettesben maradni Szonjával. De ők mentek valahova, s mikor felismertek, természetesen megálltak üdvözölni, mint régi ügyfelet. Szemem elhomályosodott, hisz a hatodik érzékszervem működésbe lépett és azt súgta, hogy ez az utolsó találkozásunk Szonjával. Ő visszamegy Moszkvába, én meg haza. Kitudja hova. Semmi kedvem nem volt hozzá, hisz valami nagyon fontosat hagyok itt… Szonja valamit észrevehetett az arcvonásomon, mert fürkésző tekintettel vizsgálgatni kezdte arcomat. Szememben lehetetlen volt nem meg látni a változást, még egy laikus szemlélőnek is, nem még egy orvosnak. Kérdően nézett rám, bár szinte biztos voltam, hogy sejti, miről van szó. Enyhe változást azért én is észrevettem az ő arcvonásán, de ennek nem tulajdoníthattam semmit, hisz elvégre ő volt nehezebb helyzetben, hisz neki volt családi tragédiája. Valószínűnek tartottam, hogy ez jutott eszébe. Az is lehet, hogy most is éppen oda tartottak Szergejjel.
Megjegyzés küldése