Hajnalban, még napfelkelte előtt, egy apró harmatcsepp ringatózott egy hosszú fűszálon. Óvatosan egyensúlyozott, nehogy lecsorduljon a fűszál tövéhez. Arra vágyott, hogy az első napsugár felröpítse a felhőkbe. Imádta ezt a körforgást. Hajnalban megcsillant a fűszálon, a napocska aranysugara felszárította, és újra a testvérkéi között találta magát egy csodás, puha és hófehér felhőben.
Ez így ment tavasztól őszig. Miért addig? Azt nem tudta, hiszen még nagyon fiatal volt. Kicsit félt is tőle, hogy mi van az ősz után. Egy testvérkéje sem tudta. Egyre alacsonyabb volt már a napocska útja és hajnalonként többet kellett várakoznia a harmatcseppnek, amíg érte jött a napsugár. Körülötte a testvérkéi megpróbáltak felszállni, de a legjobb esetben is csak sűrű köd lett belőlük, és a fák levelein kötöttek ki. Ott aztán várakozhattak tovább a napsugarakra. A levegő annyira lehűlt, hogy a hidegtől reszketve várakozott, de már nem volt türelme. Ő is a testvérkéi után indult, hiszen már senki nem volt körülötte. Ahogy lebegett a levegőben, szürke lett minden és félelmetes. Hamarosan áttörték a bágyadt napsugarak a sűrű ködöt, és a harmatcsepp egy csupasz ágra huppant. Kitisztult a levegő és mosolyogva áradt szét a fény. Csodás látvány tárult a harmatocska elé. Mellette szorosan ültek a testvérkéi, gyönyörű, szikrázóan fehér csipkeruhában. A harmatcseppek zúzmarává fagytak a ruhájukat lehullató fákon, bokrokon és ünneplőbe öltöztették őket.
Hajdu Mária
Megjegyzés küldése