Debreczeny György verse - töredék főhajtások

csodák pedig nincsenek
csordák pedig vannak

*

mindent elértem
amit akartam
az autóbuszt
és aztán a villamost is

*

rendőrkézen a rendőrcsizma

*

minden tanítás
a tanítási szünet is

*

vissza lehet bontani
az embereket
de hol laknak majd
a panelek?

*

feltétlenül hagyja ki
villámakciónkat
vagy szereltessen fel
villámhárítót

*

a szavak vak embere
fehér botjával ütlegeli
az értelmező szótárt
*

tökéletességre törekszik
a kisebbrendűségi érzés

*

a történelem vizeletében
minden egyaránt fontos üledék

*

hogy egyik szavamat
a másikba ne köpjem

*

próbálja megkülönböztetni
az agyból  és a hólyagból
érkező jelzéseket
de nem sikerül

*

ez a szép vers de ronda

*

jaj de szépen zokogtok
menetrendi okokból

*

ismerjük egymást
nem bízunk egymásban

*

hashajtás
akarom mondani
főhajtás
az olvasó előtt

Kurucz Marina - Labradoreffektus

Hányszor ébredtem sírva éjjel.
Úgy fogtam, öleltem két kézzel
A testedet. Álmok. Vágy és kéj.
És harcoltam a szenvedéllyel.

Vadul forogtam csukott szemmel.
És bújtam, megremegő testtel
Az öledbe. Nem volt. Űr a tér.
És reccsentem az éji nesszel.

Sokszor gondoltam végig létünk.
Hogy lennél, maradnál míg élünk
A világban. Kövek. Szó meg kép.
És emlékekben sose félünk.

Mennyi csillagot néztem mélán.
És hittem, valamelyik néz rám
Mint szemtükör. Ragyog. Tengermély.
És megnyugtatja szívem némán.

M. Kovács Melinda versei - Felnőtt játékaink; Öröklét

Felnőtt játékaink

Mellkasodnak feszülök.

Ölelhetnélek,

de én makacsul tollak magamtól el.

Taszítalak,

míg ujjam nem érint már puha bőrt,

nem érez lassan gördülő izzadságcseppet,

testmeleget, szapora szívverést.

Hogy simulnék,

sejtened sem szabad.

Az ágyad alá bújva

vedlem le nedves kígyóbőrömet.

Hogy lopva nézlek olykor,

nekem még jólesik.

Csak meg ne tudd,

hogy látom még a férfit,

ha titkolod,

hogy látod-e még időnként a nőt!

Hogyan szerethetnélek jól?

Teszem fel a kérdést

egyedül, magamnak.

Miként érintselek?

Kérdezném tőled,

aztán mint gyűrött papírlapot,

szakadt nadrágzsebembe rejtem a szavakat.

Ajkad szóra rándul,

s mégis:

Dacos közönnyel figyeled,

ahogy felnőtt játékaink

szapora iramban irtják,

a sokszor tiport, régi érzéseket.

Öröklét

Szétszaggatott rongydarab vagyok,

csipketerítő egy régi asztalon,

reccsenő pad, mi hasadni kész,

hiábavaló, gyenge öntudat.

A jelen résein átillanó rezdülés vagyok,

mi önmagát keresve őrül a holnapba,

ha kiszakadsz belőle, s magára hagyod.

Testembe fogadom lüktető pillanataid:

a belőled épülő színes mozaikot,

szavaidnak sebzett foszlányait.

Mert volt múlt, s mindig lesz jövő,

míg éjszakát követhet nappal,

s reggelt kergethet fakó szürkület.

Megszülhetlek a holnapnak újra,

adhatok életet, hitet,

vagy nyakadba akaszthatom

saját valóm darabjait.

Vidd ami kell: minden a tiéd!

Nem tiltakozom többé.

Nincsenek használható ellenérveim.

Varga Tibor verse - Szólal bennem

Hat napja már,
hogy a halál
megmarkolta szívem,
s míg feküdtem az intenzíven,
távol barát
aggódó szavát
hozta felém az éter
gyógyító elixír gyanánt.

Most itt vagyok széles mezőn
hátam mögött a rettegéssel,
bár érzem már újult erőm,
nem tudhatom, mikor ér el,
a Nap fényén mikor int át
a holtan lehulló pacsirták
zuhanása a barna rögre,
a nem-lenni-tudat, az eltűnni-örökre.

Ekkor ismét megszólal az éter,
zsugorodik több száz kilométer,
az űrön az ő szava szól át,
s már újra élek,
hallom fenn a nótát,
szólal bennem a pacsirtaének.

Sapa Brown verse - Paradox

nem foglalkoztat
hogy az utcán mi folyik –
csak a könnyeim

KORKÉP

Elmét kalapácsol minden reggelem,
Kisírt étel rázkódik az asztalon.
Anyám, adj bőven enni a gyereknek
Hadd lássák, „a többek” itt ma jóllakott.

Kövérre hízott nappali fény ragyog,
Állott húgyszagban terpeszt a délelőtt.
S mint ki ide túlöltözött, úgy vagyok
Ásítva állok egy kirakat előtt.

Kabátom ujjából kilógó szálak,
A soha el nem varrott mozdulatok.
Árnyát dörzsölve létezem a mának,
Isten vajon mi végre alkothatott?

Abszurdum

egyetlen percre
elhinni hogy a világ
mostanra jobb lett

Lukács Izabella versei - Sine qua non; Vice versa

 

Sine qua non


Szemed az éj – sötéten villan át
fényed – mindenki vár benne valakit,
és itt minden hang csak egy holdra vonyít.
Ne hagyd el az egyszemélyes falkát,


hol hozzád szól a szó éjszakánként,
mert mennünk kell, ha van honnan, s van hova,
engedve egymást marni már tétova
játék. Álmomban a múlt még rám lép.

Lihegve pihenek rajta a most-on,
félve falom, hogy folyton fájón fojtson
a rőtre pirult, pucér pillanat,

a hűs-hamvas inger, az idill, ha hat.
Talán két tépázott, torzó test alatt
szelídül széppé a szív – sine qua non.


Vice versa

Mára szememben magányok laknak
– enyémek, tiéid, valaki másé –,
csak csúf átkok, duzzadó tilalmak.
Bámulj belém. Nézz, és én látni hagylak,

engedd, hogy mindig mélyebbre vigyen
a sötét center, a fekete spirál
– keresztül imán, hitetlen hiten.
Halványan hervadó, kék-korcs íriszem,

és a rajta csillanó hűs harmat
csak csalfa kincsek, semmi más. Tépd le, hogy
megmutassam e mocskos hatalmat,
mit minden nő rejt és némán takargat;

tűz vagyok én is, vad Vezúv, Etna,
felfűt a forró, nihilista nexus,
s ha hiú bűnöd ölembe vet ma,
föléd hajlok, figyellek – vice versa.

Tudni foglak, ismerni egyedül,
pórázon viszem majd pikantériád,
pupillánk örökre összefeszül,
s te retinámra égsz – emlékezetül.

A. Túri Zsuzsa versei - (Fájdalom)küszöb; Czigány Dezső búcsúja

(Fájdalom)küszöb


Fáradtan,
homályos szemmel
bágyadtan
keresel majd,
mert te sem érted,
véred hajt,
hogy mért voltam
én több mégis,
zsebedben bicska,
kés, a fétis,
s érzed, hogy fent,
vagy alant, érted
jártam jégben,
tűzben,
sárban,
fürödtem,
vagy éppen
kúsztam,
bátran
száz ország
porában,
hogy magasra
törve
végre,
a végtelen
színű égbe
benned égve
bátran
felemeljelek.

Körötted friss
rejtjelek,
csak poroszkálsz
fényre várva,
zárójelbe zárva,
évek kígyózó
utcáin
szédelegsz most,
szegény árva,
nincs több esély,
s tudd, te gyáva,
hogy a lélek elég.
A csönd unalmas.
A zaj zavar.
Köztünk a szakadék
hatalmas,
hiába fedi avar,
vagy hó,
homok,
vagy tó.
Mindenható
kezeid
nyújtanád, mert
azt sem hiszed,
hogy már
nem teremtenek.

Eltemettelek.
Jöttek mások.
Látomások.
Árnyruhások.
Álruhások.
Túl sok.
Jöttek, hogy
körülnyargaljanak.

Fényglóriát horgolok
füvekből.
Nyakláncot fűzök
szappanbuborékból.

Vízre vetített világ.
Az első mosolyban
benne a búcsúszó.

Nem óvlak
többé.
Így hideg
gömbbé
lesz a csend,
ha a hit
bástyái ledőlnek,
s közöny
tüskés bokrai nőnek
csengő virágok
helyett.

Félhetsz, hiszen
szerelmem tovafut
s te hiába markolod
a hideg hamut.
Nincs rád gondom,
csak úgy mondom,
egész halkan:
azt gondoltad,
belédhaltam,
pedig már rég nem várom,
hogy elérjenek
a ringató szavak.

Már mindent szabad.
Mert egy perc alatt,
lehullt rólam
a lánc,
így lettem csontig fagyva
szabad...
Repülve  a fény felé,
szemem csukva.
(A lét elé. Rajtam
csuklya).

S te nyitott
szemmel
is elbotlasz
a küszöbön.


Czigány Dezső búcsúja

Nem rontom tovább a levegőt már itt,
szinte összenyomnak lidérc-falak.
Tévútra tekergő, öntépő vágy vitt,
mert a szabadságból csak gyász maradt.

Megölt családom nekem mindig elhitt
mindent, mindegy mások mit mondanak.
Jobb ez így. Derűben elalszunk. Ne szidd
Fiam apád...  Tudd, hogy nem bomlanak

kötelékeink... Legyen inkább ünnep,
hogy vad félelmeink végre megszűnnek,
ne akarj gyűlölni minden áron...

Megértettem a hosszú évek során,
könnyebb átlépni minden furcsa csodán,
mint megélni... Jöjjön hát az álom...

Mórotz Krisztina versei - Töprengés; portré apámról

Töprengés

Che cos'é di nuovo? -- töprengés--- hajszálrepedések mik nincsenek,
a fehér szobám falára képzelem
A szőttes keménysége nem zavaró.
Gyere ülj ide mellém fordulj felém
Ki kéne cserélni ezt a szobát.
Letépni a szőtteseket, elfelejteni a gerendát a barna szekrényt.
Önmagam madárrá varázsolni, aki mindig a hideg felé repül
Északra repülő madarad is le fog szállni az ágra.
Madarak és csendek ne menj el.
Északra szeretnék szállni hidegben
akkor dermed a lélek vagy a szív.Te hogy hívod?
Ne érezz gyere ülj mellém
nem szólni.Hallgatni.
Maszatos arcra könnyek fagynak. kiére?
Fák: szépek sudarasak.
Akác, satnya akác mire rászáll a madár.
bizalom Közhely kontráz a fa
egyszerű szól a levél te ezt még nem érzed
Peter mondatait hallom a hol nem voltokat. nincs színük.
nevetésük van azt mondja ki a napra.a Nap most a lélek.
Rádfigyelés. Könyv koppan a földön.
Szemem lágyan csukódik. A 123. oldalalon hagytam álmom.
Nem akarom a meleg takarót. Fázom. A lópaták nyomot
ütnek a sárban, alatta vékony jég reccsen.Chagall ecsettel táncol.
A tépett képeslap sorain Che cos'é di nuovo? Nem tudok szólni
Ez azt jelenti hallgass meg!
Isten hozott ráz fel és le a sírás


portré apámról

apám dióleveleket éget,
a nap fényét betakarja füsttel,
villával húzza össze a leveleket,
tenyerén megül a dió barnája,
körme alatt föld,
diót rágcsál, két dióval tör fel egyet,
dió pattog, lusta vagy, nem
szedted össze a maradékot, dohog,
apám a  természet, és a föld,
tudod, az a jó kérges, agyagos föld,
amiben kapálás közben gyakran ütközött kavicsba,
de tartotta a vizet, a naptól ugyan cserepes,
nevetünk, meséli az öreg diófát,
ki kell vágni, elszívta  életét a borostyán,
de nincs kulcsom a fa lelkéhez,
elhanyagoltam, rászáradt a burok,
öregasszony könny lett, feketére aszott,
elkomorodok,
meghatódom apám káromkodásain,
amivel a pattogó szikrákat kíséri,
ahogy fájós derekát egyengeti,
pár szál haja szemére lóg,
nehezen égnek a nyirkos levelek,
és mi bekormoljuk az eget,
apám távolodik, arca dióködökbe vész,
ráeszmélek, egyedül maradok...