Serfőző Attila - Ápdéth

Úgy húsz évvel ezelőtt a helyi másodosztályban rúgta a bőrt, de miután egy ronda sérülésből felépült, többé nem volt hajlandó a kiválasztottak álmát valóra váltó gyepszőnyegre lépni. Nagypapa halála után (egyke lévén) meglehetősen szép summa került a bankszámlájára, ami fölött ügyesen sáfárkodott.  A „Szotyizz-velem Bt.” ügyvezetőjeként egyre feljebb jutott az általa állított ranglétrán, s ezzel a kényelem gyümölcse is hamar beérett, tudniillik, tekintélyes súlyfölöslegre tett szert.

Ápdéth Kolos a dolgos napok végén nem tért nyugovóra úgy, hogy ne fogadta volna meg a minden részletre kiterjedő aszkétizmus másnapi elkezdését. Tervei közt szerepelt a rendszeres testmozgás, a visszafogott, inkább csak gyümölcsökre szorítkozó táplálkozás, az alkohol és a dohányzás teljes mellőzése.

Évek óta asszony nélkül élt, az ugyanis lelépett egy ügyeletes gázszerelővel, és e szörnyű csapást Kolos a csülkös pacal imádatával ellensúlyozta, érzékelhető eredményességgel. Eleinte csak a nadrágszíját engedte egyre kijjebb, később már a ruháit cserélte nagyobbra, így oldva meg a testét gúzsba kötő problémát. Tokáját álcázandó, tömött szakállat növesztett, s csak fekete ruhákat volt hajlandó magára ölteni, hiszen a sötét szín meglehetősen jól slankít. Erőtlen elhatározástól vezérelve. Olykor-olykor fogyókúrafélét is tartott, ami egy-egy alkalommal legfeljebb másfél hétig tartott, aztán ragadozóként vetette magát a kalóriabombák szaftos elegyébe. Szerelmet pénzért vásárolt az újságok „kiegészítő munkát keres” alatti rovatából, mígnem egyszer tényleg megérintette a valódi romantika.

Éva nemrég került az ország túlsó feléről a városba. Talpraesett nő lévén, hamarosan el tudott helyezkedni szakácsként egy Kolos lakásához közeli étteremben. Mélyfekete szemével babonázta a környékbeli férfiszíveket, ám csak kéznyújtásnyira illett megközelíteni, aki tovább próbált merészkedni, azt néhány határozott gesztussal helyére billentette.

Fellendült az étterem forgalma, s ez nem csupán a szakács bámulatos „rucás kásájának” volt köszönhető, hanem annak, hogy valami újat, mást hozott a zsírgőzös falak közé. Egyre több barátnője lett a férjes asszonyok közt, akik imádták hallgatni, miként vélekedik a teremtés rendíthetetlen koronáiról. Meglehetős életbölcsesség szivárgott mondatai mögül, választékosan fogalmazott, s ha a népek nem tudnák volna, hogy a konyhán tüsténkedik, sokkal előkelőbb státuszba öltöztetik, mint akár a polgármesternét.

Apdéth Kolos is felzárkózott a nyálcsorgatók népes hadához, ám azt nyomban konstatálta, hogy fikarcnyi esélye sincs a cserfes fakanálzsonglőr szívének bevételére. Tisztes távolból imádta Évát, s ezt úgy fejezte ki, hogy a megrendelt ételmennyiséget rendre elfogyasztotta, sőt, még a desszertet is dupla tejszínhabbal kérte, ha arra módja nyílt.

Egyszer – hogy, hogy nem – a piacon összefutottak, Kolos épp’ egy jókora sütőtököt cipelt, s nem vette észre, hogy Éva jobbról eléje keveredet, így teljes súlyával a törékeny hölgynek csapódott. A tököt leejtette, az ripityára tört, ám ez volt a kisebbik baj, ugyanis a nagy lendület Évát az asztalsor alá penderítette, aki rémülten kukucskált onnan, attól tartva, hogy a pusztító földrengés, ami a várost minden bizonnyal romba döntötte, még nem szűnt meg. Ám amikor előkászálódott, és a katasztrófa kétségbeesett okozóját meglátta, szörnyű harag éledt benne. Nyomdafestéket nem tűrő szavait csak az tette még fájóbbá, hogy Kolos túlsúlyát is beleszőtte átkai mérhetetlen tengerébe. A nagydarab rémület exkuzálta magát, és egyre-másra szajkózta, hogy minden kárt megtérít, csak bocsásson meg neki a tűzrőlpattant amazon.

Többen közelről szemlélhették ezt a parodisztikus jelenetet, sőt, voltak pártokra osztódók, s eme igencsak sokkos helyzetről pró és kontra véleményt formáltak.

 Desztillált vérű főhősünk elnémult a súlyos vádak és saját fájó terhe alatt, már az erőtlen bocsánatkérés ismételgetése is nyelve alá fagyott. Ha eddig a remény pengeélű sugara megvillantott egy csöppnyi esélyt, hogy a hölgy szívét egyszer csak-csak megdobogtatja e makacs akarás, a lehetőség most egy szempillantás alatt zord sötétségre lett kárhoztatva.

A fehérnép vehemenciája lassan alább hagyott, és kezdte megsajnálni az izzadságában főtt grizzlyt, s miután alaposan leporolta a farmerszoknyáját, megkérte Kolost, hogy legalább segítsen a szatyrából elgurult delicsesz almákat az asztalok alól összekapkodni. Mindenki megnyugvására oldódott a feszültség, a kofák már rájuk sem hederítettek, és a vásárlók tömege is visszazökkent a saját dimenziójába.

Éva csak most figyelte meg alaposabban ezt a kezét tördelő „szörnyeteget”. Mélyen, kutakodva analizálta Kolos csillogó barna szemét, s nyomban felfedezte a férfi határtalan jóságát. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, hogy az előbb még tücsköt-bogarat összehordott erről a jámbor idegenről, pedig nem tört csontja, és a véletlenek összjátéka ellen úgy sincs semmi gyógyszer. Hamar megütötték a névjegycserét, amit természetesen Kolos indítványozott, hogy ha mégis „utólag valami negatívum ütné fel a fejét”, ne tűnjön az ő részéről ez a kellemetlen affér álnok cserbenhagyásnak. Kicsit bugyuta érvnek tűnt, de Éva örömmel kezébe nyomta a sajátját, majd a bociszeműét hanyagul a szatyrába ejtette. 

Másnap Kolos már alig várta, hogy ebédidő legyen, s a tegnapi malőr után most már hivatalos ismerősként üdvözölhesse a takaros asszonyt, bár az nem tudta, hogy ő jó ideje menüzni ide jár. Itt a vissza nem térő alkalom, ezt ki kell használni. A sorba elsőnek állt egy összevissza barázdált műanyag tálcával, és a kiadóablak mélyét kémlelve araszolt egészen a kasszáig. Komótosan fizetett, majd a konyhához közel eső asztal mellé telepedett le. Az étellel mit sem törődve leste az ablaknyílást, s mikor valaki ellebbent a rés előtt, nyomban sebességet váltott a szívdobogása.

Eltelt egy hét, majd a következő is, Évának se híre, se hamva. Vajon mi történt ezzel a csodálatos teremtménnyel? – morfondírozott Kolos. Csak nem kórházba került? A vártnál súlyosabb kimenetelű lett a sajnálatos karambol, s miután hazaért, összeesett, és most biztosan élet-halál közt lebeg magányosan egy ronda kórház foltozott lepedőjű ágyán. Kolos így korbácsolta magát. Telefonálni nem mert, de a szőke pénztárosnő biztosan tudna felvilágítást adni az imádott hölgy hollétéről…

Másnap, miután a postaládáját ürítette, egy szokatlan, személyes hangú reklámlevélkére lett figyelmes. Kötetlen beszélgetéssel egybekapcsolt reformétterem megnyitását hirdették, s ajándékként minden résztvevő az elfogyasztott étele árának felét köteles csak megfizetni. A kecsegtető ajánlat mögött Kolos megérezte, hogy őt ott valami más is meglepi majd.

 Meg kell dörgölni a patinát, s elővillan az érték, az elfojtott önhit éledezett, s ez párosult egy meg nem fogalmazható sejtéssel, ami azt súgta: „várnak rád, ott a helyed!”

A beharangozott nap délutánján Apdéth Kolos ruhatára legjavát összeválogatva állt a tükör előtt. Burleszk filmekbe illő duciságát semmiféle öltözékkel nem volt képes már leplezni, átlépte azt a határt, amely segítség nélkül többé nem visszaszorítható. Menjen vagy maradjon, vacillált, míg az idő egyre csak rohant. Hívott egy taxit, s ezzel eldöntötte a dilemmát.

A piaci perpatvarra felfigyelt egy olyan valaki is, aki a dolgok folyására nézve száznyolcvan fokos irányba állította a sors iránytűjét. Épp’ aznap járt a város piacán Rukkola Endre, akiről az összes, modern táplálkozással kapcsolatos médium csak szuperlatívuszokban adott hírt.

A törékeny hölgy és a nagydarab fickó csatája felélesztett benne egy nagyszerűnek tűnő reklámfogást. Mivel erősen hitt a sorsszerűségben, s a véletlenség minden gyökerét kiirtotta magából, jelként fogta fel, hogy akkor pontosan ebbe a kis intermezzóba csöppent.

Miután a vihar elcsendesedett, és Kolos is elsomfordált, a mogul bemutatkozott Évának (bár látásból már ismerték egymást), majd meginvitálta egy félreeső kávézóba, hogy a korszakalkotó ötletét felvázolja.

– Tisztelt hölgyem – kezdte a mondandóját –, nem kell itt valami nagydologra gondolni, a tanult nyugaton ezt már számos helyen bevezették, de tudja, fölös kilóinkkal hazánk foghíjas tudású gasztronómusai nem akarják felvenni a harcot, hiszen sokkal egyszerűbbnek tűnik zsírban tocsogó húscafatokkal tömni a gyanútlanul betévedt vendéget, mint rendelés előtt kulináris szemléletváltásra ösztönözni.

Aztán Rukkola rátért a lényegre. A közeli tervei között szerepel, hogy ebben a városban nyitja meg az első interaktív, reformételeket tálaló éttermét. Ehhez mindenképpen szüksége van egy határozott kaliberre, és ezt a valakit Éva testesítené meg, valamint egy nagydarab macira, akin prezentálni tudnák az általuk forgalmazott ételek hatékonyságát.

– Az elhízott emberek mindahányan túlérzékenyek – folytatta –, minden a súlyukkal összeboronálható jelzésre mélyen magukba zárkóznak, vagy jobb esetben kitörnek a fagyos rácsaik mögül. Nos, emberünket ügyesen be kell hálózni úgy, hogy önként, dalolva működjön velünk együtt, s még véletlenül se gyanítson turpisságot. Azt gondolom, mindenki jól járhat, én egy szokatlan étteremlánccal bővítem a birodalmamat, ön végre habitusának és szakmaiságának megfelelően lesz jutalmazva, nem utolsó sorban az úr, aki súlyán kívül semmi mást nem veszíthet. 

Mire Kolos a megadott helyre taxizott, a keresztségben „Zöld lehelet” névre hallgató étterem vendégvárója zsúfolásig megtelt. Elanyátlanodva toporgott, mígnem egy kedves alak mellé penderült. Szeme kikerekedett, minden sejtjében érezte, hogy Évát fogja újra látni, de az ember, ha szerelmes, nem tud az ilyen atomcsapásnyi érzelemmel csak úgy megbirkózni. A rafinált háziasszony hamar az ámulatból ámulatba zuhanó jövevénybe karolt, s egy csöndes vendégváróba kísérte, ahol Endre nyomban szivarral kínálta a mit sem sejtő kiszemeltet. 

A páros együttes erővel győzködte az általuk zseniálisnak ítélt ötletről Kolost, minden mondatukból csöpögött a kövér emberek iránti megvetés, és hogy ők azok, akik ettől a szörnyű lidérctől megmentik az emberiség roncsait. Apdéth Kolos előtt az is nyilvánvaló lett, hogy rá a kísérleti nyúl szerepet osztották, s mint egy marslakót, úgy mutogatnák a szánakozó vendégek asztalainál. Büszkeségébe gázoltak, hiszen nem cirkuszi attrakció a nyomora.

Hirtelen megfogalmazódott benne, hogy éppen ebből a megaláztatásból nyer erőt, és önmaga vet véget az egyre gyarapodó kilóinak. Illedelmesen megköszönte a belevetett bizalmat, de egyéb elfoglaltságokra hivatkozva nem él a megtisztelő lehetőséggel. A duónak volt „b” terve is, őt fél órával későbbre várták, tehát fájó vállveregetéssel engedték útjára a bukott diákot.

Egy szempillantás alatt köddé vált az Évához kötődő megbonthatatlanság, és konok dac fészkelt az imádat helyére. Lélegzetelállító lendülettel vetette magát a tettek mezejére, különböző edzőtermek közkedvelt alakjává vált, saját maga által összeállított táplálékot fogyasztott, s a kilók olvadtak róla. számolatlanul.

A „Zöld lehelet” nem egészen fél évig tengődött még, s mert a projekt arca nem volt képes kizárólag a reformételek hatására fogyni, útilaput kötöttek a talpára. Miután Endre és Éva egybekelt, az éttermet is bezárták. Mostanában azt rebesgetik, Endrét adócsalás miatt három és fél évre bekasztlizták, míg Éva egy gyorsétterem-lánc konyháján sült krumplit szortíroz.

Kolos a „Szotyizz-velem Bt.” helyén megnyitotta az „Ápdéth – hogylét” életmód-tanácsadó kft-jét, a megtévedt asszonyát is visszaédesgette, ami már könnyedén ment neki, hiszen a város legjobb partijának számított úgy belül, mint kívül.

Serfőző Attila

Serfőző Attila versei - Úgy kerestelek; Több vagy; Páncélcsönd; Őszelő

Úgy kerestelek

Úgy kerestelek,

ahogy lámpafénye kutat

az irgalmatlan térben,

mint kagyló húsába rejtőzködőt,

akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén

követtelek,

zivataros határokon át,

fény is miattad lettem,

s érted akasztottam igát.

Több vagy

Nem vagy enyém,

de a magadé sem,

égbe cikázó angyal  tán (?)  

Tilos, az elérhetetlen

könnyező magány.

Testem virraszt, míg álmodom

a melletted ködét,

körülleng feszes illatod,

a bénának hitt csend

mellembe harapott.

Páncélcsönd

Ha nincs rólad hírem,

nem remélem a volt illatát,

s  áthangolt zongorák

ujjrendje másolódik bennem.

Ha nem hallok felőled,

oda minden remény,

lelkemben szótlanul botorkál a sötét,

és a fény.

Őszelő

Ólom fénnyel érkezik a reggel,

mulandó, üres szavakat suttog,

majd elillan büszke kerekekkel,

a házak mögött falevél csattog.

Röggé tapad a csillogó szél is,

utcánk végéig bukdácsol,

hamuszürke az ég,

hamarosan vihart ácsol.

Serfőző Attila - A csel

A város peremén, ahol laktunk, csodálatos gyermekkorban volt részem. A hetvenes évek elején az aprócska házak muskátlival ékesített ablakain keresztül tévé még csak imitt-amott pislákolt. Olykor, ha egy ígéretes kalandfilmet sugárzott az egyetlen csatorna, bekéredzkedett a környék apraja-nagyja az épp működőképes televízió tulajdonosához.

Ha azon a héten esetleg több, az érdeklődésre számot tartó film volt még terítéken, a vendégségtől megkeseredett házigazda elhíresztelte: az ő készüléke is beadta a kulcsot, tehát elmarad a napi tévézés. Majd este gondosan lesötétített ablakok mögött, családja körében nyugodtan élvezhette Cartouche megunhatatlan dicstetteit.

A nyár forró, míg a tél csontig hatolóan hideg volt.

Melegben a jól gondozott kerteket látogattuk, nagyhavú zúzmarában pedig énekesmadarakat ejtettünk rabul különböző rafinált szerkezetek segítségével.

Korcsoportokra osztódott a gyereksereg. A „nagyobbacskák” már a helyi kocsmából darabszámra is kaptak cigarettát, nem süllyedtek le a magamfajta alsósokhoz. Lestük a gondolataikat. Egynémelynek már nőügye is volt, ha volt… Minden bizonnyal… volt, mert mondta…

A tizenhét évesek kész felnőttnek számítottak. Szegénysorból nőtt gyerekekhez illőn, nem tanultak tovább, elhelyezkedtek a környékbeli gyárakban melósnak.

A vállalkozóbb szelleműek nyakukba vették az országot, és Budapesten a Taurus gumigyárba szegődtek háromműszakolni. Kéthavonta jöttek haza divatos ruhákban, az ujjukon sellős gyűrűvel, s megvoltak a nagyvilági kellékek is: hosszú haj, napszemüveg, hegyes csuka… Körbevettük, és tágra nyílt szemmel-szájjal megigézve, hallgattuk a messziről jöttek különös történeteit.

Úszni a környék bányatavában tanult meg a külváros lakossága. A szülők cipőre, s egyáltalán az öltözködésre, nem sokat költöttek. Egy nyáron át atlétatrikóban s egy szál tornanadrágban rúgták a meztelen lába az utca púderfinomságú porát.

Az iskola elkerülésére többféle praktikát dolgoztatott ki velünk a szükség. A felsősök krétát ettek a beláza-sodás reményében, vagy összepasszírozott fokhagymát kötöztek a végtagjukra, ami kis idő multán felhólyagosodott, így leforrázott testrészt imitált, némi gyanús bűz kíséretében.

Különleges járműtákolmányokkal jártuk be a környék nevezetességeit. A „tehetősebbeknek” kimustrált motorkerékpár is dukált, amelybe a közeli benzinkúttól befőttes üvegben hordtunk üzemanyagot. A rend őrzőinek minden bizonnyal szemet szúrt volna a matróna kora, és a lovasáé sem felelt meg a közlekedésbiztonsági előírásoknak.

Előszeretettel látogattuk a városrész egykori birtokosának kriptáját, mármint ami a kriptából megmaradt. A romos épület köré misztikus történeteket szőtt a gyerekszellem. A beszakadt tetejű kápolnával kombinált temetkezési hely imitt-amott giccses freskómaradványokkal volt „színesítve”.

Ez az ember volt a környék Ura, Ő adott munkát, építtetett házakat a társadalom peremére jutottaknak. A gazdaság fogaskerekeit nagyvonalúan kenegette. A nehéz időkben sem hagyta el az országot, s íme, köszönetképpen, sírjából is kiforgatták.

Mostanság gyakran autózom a síremlék mellett, autópálya fut arrafelé. Fájó nosztalgia vezeti tekintetemet minduntalan a megfáradt romok irányába.

A hétvégék színesek, eseménytől hemzsegők voltak. Ha épp’ fizetésnapra esett, Emil néni kocsmájában benyakalt, világmegváltásra kész családapák verekedése jelentett jó programot gyerekseregünk szórakozására.

De találtunk még ezer más, kreativitásunkat segítő elfoglaltságot. Géza bácsitól zseniálisan megtanultam sakkozni, de a pingponglabda furfangos nyesését szintén a helyi kör „öregjei” verték belém.

Kártya, kocka pénzre vagy körmösre dívott. Mindegy, csak zökkentsen már egy másik dimenzió síkjára.

Olyan jó volt ez az emberformáló testközeliség! Minden csók őszintén csattant, ahogy a pofon is, ha szükségeltetett.

***

Egy későnyári vasárnapon repült le egy nem kellő tisztességgel körülponyvázott szemétszállító autóról aznapi szórakozásunk tárgya: egy krokodilbőr utánzatú, fénylővé lakkozott pénztárca.

Az út szélén lebzseltünk, éppen csak észleltük, ahogy tompa puffanással földet ért, s szinte megérkezett az első áldozat is: a forróság ellen nyakig begombolkozott segédmotoros idegen képében.

Hangosan fékezett! Odakaptuk a fejünket, Deák Pista bácsi azonban kioltotta kíváncsiságunkat. Ő átlátta az üzemzavart imitáló szándékát.

Az aranyláztól megbódult, leszállt öreg kecskéjéről, szenderre állította, közvetlenül a csali mellett. A kerekek szelepeinek mindenre kiterjedő vizsgálatához látott, közben fél szemmel a társaságunk felé sandított. A közel húszfős ácsorgó csapatunk színészi teljesítményét csak a javításba feledkezett áldozaté tudta felülmúlni.

Nézegette járművét, majd egy váratlan mozdulattal a pénztárcára vetődött, mintha épp csak megcsúszott volna a poros útszélen. Ahogy felkászálódott, belső zsebéből a buksza csücske villant elő. A jármű nyomban megjavult, és úgy elszelelt, hogy idő sem maradt tájékoztatni szerencséje nagyságáról a boldog tulajt.

Ez jó heccnek ígérkezett!

Ezt meg kellett ismételni!

Használt – főleg üres pénztárcával – rendelkezett számtalan família. Bármikor szívesen szolgálatba állították egy ilyen nemes cél érdekében.

Az újabbat már degeszre tömtük fűvel, hogy a kísértés még nagyobb legyen. A legidősebb mókamester kijelölte az elhelyezés pontját. Minden irányból jól láthatónak kellett lennie, de úgy, hogy az áldozat szuverenitása ne sérüljön, mármint az ő szemszögéből nézve. A kapcsolat legyen intim a földön heverő jövőkép és az ujjongó megtaláló között.

Nem kellett sokáig várni.

A tehetős állatorvos esett elsőként a pénzszerzés könnyebbik módjának csalárd csapdájába. Puccos nyugati autójával áldozata mellé hajtott illedelmesen, a résnyire nyitott ajtón keresztül csempészte a földön heverő tárcát illatozó utasterébe.

Feszülten figyeltünk: most mi lesz?

Nem startolt el, alapos ember lévén nyomban tudni akarta a nyereménye nagyságát.

Vártuk a hatást!

Egy mozdulat, és rádöbbent, hogy ő vált áldozattá. Kiszállt, megvilágosodásának dühös káromkodással adva hangot, feledve tiszteletre méltó korát és presztízsét.

Szívből jövő, harsány röhögésben tört ki a csapatunk. Olyan dacosan, tüntetőleg, élvezve, hogy végre mi is kinevethettük őt.

***

A régi pénztárcát már percek óta a kezemben tartottam. Csupa kacat közül villant rám a krokodilbőr utánzat, a lakk már teljesen lekopott róla.

A fiú – lehetett úgy kilencéves, mélyen ülő szemekkel, maszatos fülcimpával és horzsolt könyökkel – egy rojtos szélű asztalterítőn kínálta portékáit, nem messze a Zsibogó bejáratától. Lomtalanításkor vagy a kukából bányásszák elő a még használhatónak tűnő profán „ereklyéket”, melyek némi tisztogatás után szinte reménytelenül várják, hogy újra emberi környezetbe kerüljenek.  

– Kell? – kérdezte a kölyök nyersen, megunva, hogy lassú izgalommal matatva az üres fiókok között, merengek vissza gyerekkoromba, egy jégveréses június és egy szilvalekvár ízű ősz közé.

– Kösz, van – mondtam –, maradjon a tied, vigyázz rá, hátha szerencsét hoz… – s visszaadtam neki, benne azzal az ötszázassal, amit az emlékeimért cserébe rejtettem a bugyelláris füle alá.    

Serfőző Attila

Serfőző Attila - A találmány

Nem volt jó tanuló, sőt inkább a problémásak közül való. Átbukdácsolta az elemi iskolát.

Úgy megundorodott a papír szagától, főleg ha az tintával keveredett, hogy esze ágában nem volt a továbbtanulás rémisztő vízióját maga előtt terelgetni.

Egy darabig a szülei nyakán élősködött. Délben kelt, a hűtőből rendre kosztolt, majd tévézett hajnalig.

Az áldott ősök nem sarkalták egykéjüket, ráhagytak minden rosszat, amit csak a szülői hülyeség elbírhat.

Mire húszesztendős lett, megcsontosodott a társadalom iránti undor minden porcikájában. A rendszert részleteiben analizálta. Politikai gyűléseken fel-felszólalt, többen már oda is figyeltek rá. Önszorgalomból képezte magát, de csak annyira, amennyire jól esett.

Lassacskán örömét lelte az olvasásban.

Falt mindent. Előbb gazdasági és világmegváltásról álmodozók írásait, aztán észrevétlenül a metafizika irányába terelődött. Csippentett keveset az álkémia rögös talajából és a jövőkutatás biztató vívmányaiból is.

Egy nap arra ébredt; ő küldött, céllal érkezett az árnyékvilágba. Nem bukhat fel megöregedve, mint megannyi embertársa aztán földet rá…

Az önálló mérlegelés az ember egyetlen szabadsága. Döntött – feltaláló lesz.

Nos, innentől már egész egyszerűnek tűnik az eset, csupán azt kell tudni, mit találjon fel az ember fia, azt gyorsan találja fel, és jöhet a világhír, siker, miegymás.

Szülei elé tárta eget rengető vállalkozása körvonalait, ehhez kapcsolódó anyagi jellegű kívánalmait, csupán a feltalálandó akármiről nem volt hajlandó szólni.

A szomszédjuk egy nagy valagú, orra alatt borzalmas bibircsókkal, annak közepén szőr-sarjadmányokkal emberfiát rémisztő vénlány volt. Jócskán túl a negyvenen, de korából egy percet sem tagadhatott volna le.

Ilyenkor nyáron szülei vidéki házában lakott, segédkezett a jószágok körül, meg úgy egyáltalán, és így a lakása üresen állt. Korábban kiadta egyetemistáknak, de sok bajt okoztak. A megszámlálhatatlan házibulizás és az ajtó alól kisejlő egyedi illatú cigarettafüst odavonzotta a hatóság embereit is.

Irodának (vagy telephelynek) egy kezdő feltaláló nem is álmodhat jobb helyiséget.

Az apja mélyről érkező sóhajok közepette nyélbe ütötte – néhány telefonnal – a szoba kiadásával járó „papírmunkát”. Kulccsal rendelkeztek, ugyanis ők voltak megbízva a virágok heti rendszerességű locsolásával.

A kevéske bútort berakták a nagyobb szobába, így a nappali és a konyha üresen maradt. A pincéből felcipeltek egy kiszolgált díványt és a tavaly kiszuperált tálalóasztalt. Számítógépét egy semleges sarokba húzta, majd körbebástyázta néhány-száz, az emberi lélek rejtelmeit taglaló könyvel.

Két napig tartott az anyagbeszerző körútja. Járt-kelt a városban, fellelhető volt úgy a gyógyszertárak, mint a háztartási boltok környékén.

Nagy táskával jött meg délután, volt, hogy kétszer is fordult. Az anyja bökdöste halvérű urát, ugyan kérdezze már meg, hogy mi végre ez a hirtelen világmegváltásra készség – de aztán annyiban maradt.

Volt terve és nem is akármilyen, inkább világraszóló. A kerék feltalálása óta ember nem ötlött ki remekebbet. Atombomba, Penicillin, Viagra… sutba velük.

Mit ér a férfiasságot mereven tartó készítmények tömkelege, ha szívünk hölgye ágyunkba nem csalogatható. Hány beteljesületlen szerelmes sóhaj lebben az ég felé cseresznyevirágtól illatozó nyári éjszakán?

A női szív leigázására nem leltek még csodaszert, bár a bájital kérdése megihletett néhány korábban élt szerzőt, és foglalkoztatta az emberiséget, mióta világ a világ.

Összeállt benne a kép. Egy bizonyos irányban erősödött tudáshalmaz a szerelem tűzét élesztő recepturát öklendezte elő. Éjt nappallá téve dolgozott. Elegyeket készített százával.

Másfél hét múlva, kis tégelyben kocsonyásan rezgő kence lett a végeredmény. Két óriási szemeteszsákot rakott tele az elhasznált anyagok romjaival, a főpróbára takaros rendet rakott.

Az asztalon lévő kis tálkában ásított néhány linzer, ügyesen elválasztotta egymástól a süteményeket, és a lekváros töltelék eltávolítása után, annak helyére saját készítményét kente.

A földszinten lakott egy nagyon csinos, viszont velejéig konzervatív lány. Néhányszor szóba elegyedtek, még névjegyet is kapott tőle, valamelyik biztosítónál ügynökösködik. Eltervezte, hogy felhívja életbiztosítás kötése ürügyén. Erre nem mondanak nemet, biztos volt benne.

Így is lett, ígérete szerint fél óra múlva feljön. Az asztalon úgy helyezte el a tányérkát, hogy ne lehessen nem észrevenni, tett mellé ásványvizet is és két poharat.

Úgy vélte, a poharak túlságosan homályosak, bement a konyhába a kristályokat alaposabban áttörölgetni.

Csapódott a bejárati ajtó, biztosan a lány jött meg – gondolta.

Hallotta, amint kabátját a fogasra akasztja, majd a konyha felé lépdel. Kicsit időzött, aztán újra elindul.

A fiú éppen végzett.

A poharak gyémántként csillogtak, visszatükrözték a főbérlőnő undorító szemölcsszőrzetén billegő morzsát.

Serfőző Attila