Kertész Márton - Gondolatok egy kísérleti fehérember repertoárjából

 

Közhely

Mindenki számára érthető, kapcsolatteremtésre és kapcsolattartásra egyaránt alkalmas. Esélyt ad arra, hogy az ember lelkiismeret furdalás nélkül fennmaradjon. Közhelyekben gondolkodni egy biztos praktika mely lehetővé teszi, hogy a neurózist elkerüljük. Önszuggesztiós gyógymódja abban áll, hogy a kiüresedett szavakat ismételni kell, és minden a legnagyobb rendben lesz. Technikája: a konfliktusokat és kiismerhetetlen érzelmeket közhelyszérűsíteni, majd azt a tudatba átemelni anélkül, hogy a fekély jelenvalóságát kellene tudatosítani. Olvasson bárki is Emile Ciorant, és a zsigerein a hideg futkorászik. Mert közhely ugyan, hogy egyszer mindenki meghal, de ha valaha is az ember átérzi a megsemmisülés ijesztő közelségét, e közhely félelmetes drámaiságát letagadni nem tudja.

Éltető ereje abban áll, hogy megkerülve a dolgok személyes és specifikus jellegét általánosít, vagyis elken.

***

Döntéshozatal és politika

A döntéshozatalok nehézségeik ellenére –tekintettel az alternatívák etikailag korlátozott mivoltára – a „vagy-vagy” kérdésére redukálhatók. Ez akkor érhető leginkább tetten, amikor élet és halál között kell választani úgy, hogy az ember közben tiszta maradjon. A „vagy-vagy” kérdése az igen-nem, a VÁLLALOM vagy NEM között dől el. A többi válasz menekvés a válasz elől és a politika hatáskörébe tartozik, már amennyire ott az ember kötelességszerűen műveli.

Ennyi, amit politikusainkról és a szófűzés mesés vívmányairól elmondhatok.

***

Neurózis

Egyes hiteles személyek szerint a világ a feje tetején áll. Más szintén hiteles személyek véleménye, hogy most sikerült elérni azt a magaslatot, mely szerint az ember azzá válhat, ami valójában is volt, mindennemű szakrális és babonás sallang nélkül. Ez az önállóan és tudatosan gondolkodó racionális lény immár messzemenően meghaladta az animisztikus gondolkodás bűvkörébe fogvatartott őseit és ez megnyitotta az utat a szabadság felé. Függetlenítette magát az ördögök és istenek zavaró jelenlététől, kijelölve helyüket a mesék és mitológiák birodalmában, és mint a történelmi fejlődés kulturális termékét a könyvespolcokra űzte őket. A dolgot egyszer és mindenkorra megoldottnak tekintette. Az eredmény nemhogy meglepő, hanem egyenesen ijesztő. Ijesztő, mégpedig azért, mert rá kellett döbbennie arra, hogy a feltételezett pneumatikus erők megléte nélkül egyetlen emberi tulajdonsága a neurózisa maradt. Mégpedig az a neurózis, melynek okát Isten és Ördög kettősségében vélték felfedezni. Csakhogy mindeddig a felelősségen Isten, Ember és Ördög egyaránt osztozott, most pedig az emberre szakadt egész súlyával, mint ahogy a dolgok kiismerhetetlen szövevényét eddig e három minőség által értelmezni lehetett, most viszont teljes a káosz. A világ maradt olyan, amilyen; az ember viszonyulása változott meg a világhoz, oly módon, hogy felfüggesztve transzcendentális kapcsolódását a lét megmagyarázhatatlan jelenvalóságához, nem maradt számára más, mint a világtól való elidegenedés sivár üressége, a szorongás, elveszettség és halálfélelem gyötrő igézetével.

***

Morál

Hajlamosak vagyunk feltételezni, hogy kétféle morál van: egy örökérvényű és egy történeti. Az előbbit szakrálisnak is nevezhetnénk, az utóbbit egy adott társadalom követelményeinek megfelelően közmorálnak is nevezhetnénk, mint ahogy nevezik is. (Újabban felvetődött, hogy létezik politikai morál is. Ez azonos a közmorállal, mert a társadalom mindenkori elvárásának igyekszik megfelelni.) Manapság morálról beszélni olyasvalami, ami senkire sem vonatkozik, és ha nem volna rendőrség és igazságszolgáltatás, hogy a látszatot fenntartsák, és kirívó esetekben - amikor a hazudozás képessége nem éri el a követelmények szintjét – befenyítsenek, megszűnne lenni. Mint ahogy nincs is, mert ott, hol erőszak honol morálról beszélni abszurdum. Morál ott van, hol szabadság van, és szabadság csak ott lehet, hol az emberek megértik egymást. A szeretet nem követel, és nem ítélkezik ezért az, aki szeretetben él egyszerre morális és szabad.

***

A szent

A megsértett hiuság, hogy meg kell halni, az embert szenté teheti. Szentnek lenni ez esetben annyi, mint lázadni Isten törvényei ellen. Ha már meg kell semmisülni, és a világtól meg kell válni, akkor inkább ne legyen semmi, szűnjön meg minden és mindenki. Amikor az ember a világból sértetten visszavonul, és elmagányosodva otthagy mindent és mindenkit, hogy életét önző módon egyedül élje meg, akkor valójában a krisztusi példamutatás ellen cselekszik.

Aki a világot megtagadja, Istent tagadja meg, még ha oly becses kolostori visszavonultságban is teszi azt.

***

Életvíz

Ha látod a fényben az árnyékot, a színben a tónust, és a hosszúlábú nőben a sétáló csontvázat elmondhatod, hogy eljutottál a dolgok külső ismeretéhez. Ha zsigereiddel hallod a zenét, és értelmezni tudod a víz csobogását, a madárcsicsergés szomorkás nyáresti dalát, akkor valamivel mélyebbre jutottál. Ha a létezés közvetlen valóságát akarod megragadni, talán az a legnehezebb. A „lenni, vagy nem lenni” kérdése, amikor nem látsz, nem hallasz, csak érzed a dolgok lényegét egyszerre átitatva tested és lelked a mindenhatóság és elveszettség, az örökkévalóság és pillanat keserédes nektárjával.

Vajon az alkímia életvize nem ez a keserédes folyadék-e, melyre évezredek óta áhítozunk, és melynek nap, mint nap részesei lehetünk?

Kertész Márton

Kertész Márton - Az árnyék

Ebben az írásban nincs semmi, ami emberi volna. Nincsenek vágyak, nincs kalandos felmagasztosulás, friss, émelygős hazudozás, habcsók, virágok és zsongás, vigasztalódás halotti tort ülők számára, megkönnyebbülés törvényszéki vita után, nincs semmi, ami utat mutatna tanulni vágyóknak, igazságkeresőknek és isten káromlóknak, mert ami van, az iszony. Az a sárgászöld lepedék, ami öngyilkosok szája szélén jelentkezik, másnaposan, gyógyszertől elgyengült testük kitoloncolt, idegen anyagaként, az a színváltó semmi, ami méregként üli meg az agyat, szenvedésként bitorolja a test minden idegszálát, és a vér áramlásával vesz birtokba minden élő sejtet. Az iszony, mely csábosan mérgez, seszínű kotyvalékként csordogál az erekben, tompa egykedvűséget, latyakot. sarat és szömyképeket von felszínre a tudat legmélyéről, hogy a pokol százlábú szörnyeként gyilkoljon hűs tavaszi gondolatokat, morált és szabadságot, és önnön seszínű okádékában fetrengjen, mindent elborító feketeségként az agyban. Az iszony, mely élvezetek sötét halottvirágait szórja alig nyiladozó szemekbe, tompa kábulat, ájultság vízióival fűtött langymeleg légkörben éli ki sátáni szexualitását, hogy aztán az elnyűtt emberi értelmet a mindent felemésztő nihilbe taszítsa...

Egy átforgolódott éjszaka után fáradtan ébredtem. A szemem még ki sem nyitottam, amikor éreztem, hogy valami furcsa, hűvös idegenség, távoli, derengő, hideg fény bénító jelenléte vesz körül. Kesernyés dohány émelygős, tegnapi íze aszalta érdesre a nyelvem, húgyhólyagomat vizelet feszítette. A füstmarta plafonról zsongó állatfigurák figyelték ébredező mozgásom. Tompa egykedvűséggel ültem fel az ágyban, hogy szendergő, álmos szemmel erőt vegyek magamon, és a kijárat felé csoszogjak dolgomat végezni. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor észrevettem, hogy valami furcsa, zöldessárga folyadék szivárog át alatta, és terül szét a lakásban lomhán, mint olajfolt csöpögő tartály körül.  Hitetlenkedve bámultam a sesztnű foltra, mely bágyadt mozgással hömpölygött, utat keresve magának a parketta rései között, el eltűnt, majd odébb ismét felbukkant, és mint füst gomolygott a padló felszínén, ellentmondva a gravitáció folyadékra jellemző törvényének, miközben lassan osont a lakás belseje felé, és terjedt szét minden irányba. Ösztönösen lehajoltam, hogy ujjammal érintsem. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet, de eddigi tapasztalataim szerint erre képtelen voltam. Mutató- és hüvelykujjam közt szétdörzsöltem, ujjaim nem lettek nyirkosak. Aztán leguggoltam, belemerítettem a tenyerem, és arcomhoz emeltem, hogy állagát jobban tudjam azonosítani. Súlytalan volt, és mintha nem lett volna anyaga. Egyszerre volt gáznemű és nyúlós, nyálkás folyadék. Ahogy tenyerem feljebb emeltem, a valami a kékes vénák barázdálta árkokban végigcsordogált csuklómon, de se a karom, se a ruhám kézelője nem lett nedves tőle. Kezemet összedörzsöltem, és mindkét tenyerem száraz maradt. Guggolás közben újból elhatalmasodott rajtam a vizelési inger, és felegyenesedtem, hogy másodszorra is nekilóduljak dolgomat végezni. Ahogy az ajtót kinyitottam, jó adag nyálkás massza tódult felém, majd amikor ijedten és gyorsan visszacsuktam, lágyan hömpölygött tovább a parketta felszínén, bokámat mosta. Tenni kellene valamit. Talán el kellene lapátolni. Az ablakhoz léptem, hogy a függönyt félrehúzzam és kitekintsek. A látványtól lábam a földbe gyökerezett. Rettegve észleltem, ahogy a furcsa anyag hullámokban veri az üveget, már szemmagasságban. Tehetetlenségemben az öblös mosogatókagylóhoz tántorogtam, hosszasan vizeltem. Aztán az ágyhoz szédelegtem. és leültem a szélére. Perceken át bámultam magam elé mereven. Csak nincs valami baj velem? Az ágyon végigdőltem, szemem behunytam, majd egy hirtelen mozdulattal a pokrócot is a fejemre húztam. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem így, de úgy hiszem, el is aludtam. Amikor felébredtem, testemet hideg rázta, és csuromvizes voltam. Eszméletemhez térve az ajtó felé tekintettem, Meglepetten tapasztaltam, hogy a lakást jórészt belepte az ismeretlen anyag, mellyel elalvásom előtt küszködtem. Az ajtó. mint az íj feszült meg a kilincstől ívesen mindkét irányban, mintha kívülről mázsás súly nyomná. Rettenetesen félni kezdtem, nem értettem, hogyan lehet, hogy valami, aminek nincs is súlya, ekkora feszítő erővel bír. Gyorsan felkeltem, és egy kisszekrényt támasztottam az ajtónak, aztán az asztalt helyeztem rá, lábaival felfelé, és egy televíziót tettem a tetejére. Leültem az ágy szélére, és vártam. Ránéztem a három egymásra halmozott bútordarabra, de munkámmal nem voltam megelégedve. Újból nekiláttam, és a lakásban levő összes bútort odahordtam az ajtó elé. Egyedül az ágyat hagytam meg a szoba egyik sarkában, átellenben a spanyolfallal, mely a szenes hordót takarta. Ismét leültem, és pihentem. Mintha a szivárgás valamicskét lassult volna. Ez így nem mehet. Tenni kell valamit, akármit, csakhogy megszabaduljak ennek a különleges anyagnak a fogságából. Amint ott üldögéltem tehetetlenségemben, magányomban, a félelem és a cselekvésképtelenség súlyával vállamon, bevillant az ötlet. A gondolattól zsigereimben a hideg futkorászott, hátam libabőrös lett. Mégis egyetlen lehetséges megoldásnak találtam. Előbb elszégyelltem magam, aztán tudva, hogy nincs senki körülöttem, az irtózattól és a nyúlós massza gusztustalan, nyálkás kinézetétől öklendezni kezdtem. Többször is végiggondoltam, mígnem elhatároztam magam a végső cselekvésre. Nekiállok és megeszem, legyen az bármi. Csak így szabadulhatok meg tőle, és kerülhetek ismét kapcsolatba a külvilággal.  Segítséget kívülről nem várhatok.

Nincs az az ember, aki a bezárt kapun átmászna, és a két hatalmas dög dühös csaholására fittyet hányva megnézné, hogy itthon vagyok-e vagy sem. Meg aztán nem is biztos, hogy észrevenné ezt, ami itt hátul az udvarban velem történik. Tornászni fogok, és a fekvőtámaszok, guggolások, helyben futás remélhetőleg segít felemészteni ezt az ismeretlen masszát. Ami pedig megmarad belőle, mint a székletet összegyűjtöm a szenes hordóba, mely a spanyolfal mögött lapul üresen. A bútorok közül előkotortam az asztalt és egy hokedlit, miközben vigyáztam, hogy az ajtó végig jól meg legyen támasztva. A kredencből tányért, kanalat, szalvétát és merőkanalat vettem elő. A széket közelebb vittem az asztalhoz, és leültem. Jobb kezemben a merítőkanállal rézsútosan oldalra hajoltam, hogy telemerjem tányéromat az ismeretlen masszából. Íze nem volt, csak irtózalosan büdös volt, és rágós, mint egy mócsingos kocsonya. Orromat befogtam, és az egész tányérral elfogyasztottam. Aztán ismét mertem egy adagot, és azt is. Jóllakottan végigdörzsöltem felső és alsó ajkam, valamint szájam szélét a szalvétával, és felálltam az asztal mellől. Eszeveszettül tornászni kezdtem. Súlyzóként egy üres gázpalackot emelgettem. Erőm kevés volt, mindamellett próbáltam jól kifárasztani magam. Délben újabb tányért vettem elő, és megebédeltem. Délután folytattam a tornát. Este ismét tiszta tányért vettem elő, és megvacsoráztam, majd lefeküdtem az egyetlen helyén maradt bútordarabra, az ágyra. Amikor reggel felébredtem, elsőként az ajtónak támasztott bútorok felé tekintettem. A szivárgás mintha teljesen leállt volna, Felálltam, és az ablakhoz mentem. A függönyt félrehúztam, és kitekintettem. A nyúlós, nyálkás massza ott tornyosult az ablak előtt, mozdulatlanná dermedve. Ez a látvány valamivel megnyugtatóbb volt, mint az előző napon a hullámzás. A spanyolfal mögé bújtam dolgomat végezni. Székletem nem volt. Előbb meglepődtem, aztán megnyugodtam. Egy problémával kevesebb. Újabb tányért vettem elő. és a padlóhoz lapult masszából megreggeliztem. A délelőtt folyamán hosszasan tornásztam, és sikerült ismét jól ki fárasztani magam. Ebédelni készülődtem, amikor rájöttem, hogy több tiszta tányérom nincs. Egy piszkos tányérral a kezemben a mosogatókagylóhoz léptem, de eszembe jutott, hogy belehugyoztam, és kényes lettem. Csak nem mosogatok ott, ahol egyéb dolgomat is végeztem. Visszamentem az asztalhoz, és elgondolkoztam, mitévő legyek, Teljesen mindegy, gondoltam, azzal térdre ereszkedtem, kezem előretettem, és lassan hasra feküdtem. A massza sikamlósán csusszant ki alólam, mint kerék nyomdokán a sár, tornyosult fel testem két oldalán. Mély lélegzetet vettem, és enni kezdtem. Torkomon hidegen futott végig a kocsonyás, íztelen, rágós ragadály. Hirtelen forogni kezdett velem a világ, és okádni kezdtem. Szemem behunytam, így vártam, hogy rendbe jöjjek. Feküdtem, mint disznó a saját okádékában, és csak nyeldekeltem. A hányadék összekeveredett a kocsonyás, nyúlós masszával, irtózatos, orrfacsaró bűz lepte be környezetem. Éreztem, ha ezt így folytatom, beleőrülök, nem bírom tovább. Az asztal sarkába kapaszkodtam, és szédülten álltam fel, hogy a székre üljek. Az asztallal szemben, egy homályos tükörből ismeretlen arc nézett farkasszemet velem. Csapzott, szürkéllő haja, barázdált arca, fekete szemgödre, félelemmel és irtózattal vegyült vonásai egy élve eltemetett ember kínjait elevenítették meg. Reszketni kezdtem. Felálltam, és az ajtó felé csoszogtam. Istenem, csak ezt megúsznám! Adj erőt. Uram! Ettől a fohásztól kissé megnyugodtam. Mintha az erőm is megjött volna. Aztán egy hangot hallottam. "Menekülj!" Hirtelen döntöttem. Az ajtóhoz léptem, egy határozott mozdulattal feltéptem, és teljes erőmből nekirugaszkodtam. Átvágtam a mozdulatlanná dermedt masszát, és kint voltain a szabadban.

Az égen egyszerre sütött a Nap, világított a Hold, és ragyoglak a csillagok...

Kertész Márton

Kertész Márton versei - Hol volt, hol nem volt; Rózsaszín pokol; Társadalmi célú hirdetés; Ott voltunk

                        Hol volt, hol nem volt

„Ha az ember elvesztette azt az illúziót,

hogy örökké él, akkor teljesen mindegy,

néhány órája vagy néhány éve van-e még hátra.”

Jean-Paul Sartre

hol volt, hol nem volt,

nem is olyan régen

ágyamba lopakodott a Hold

– közhelyektől távol –

valami Édenről mesélt

s mint szikkadt öreganyó

suttogott a fülembe,

csábított csalogatóan csalfa

éjszakák ezüst tükrébe –

rücskös karvalyujjak süvítve arcom előtt

üveges havat szórtak szemembe

Andersen hideglelős tájairól, –

fekete macskák jajától mgrészegülve

kellette ráncos bőrének ezüstjét, – s én

félve éreztem mint csókol

ezer évnyi alvást szemhéjamra

hűvös lehelete…

Rózsaszín pokol

Emberarcú demokrácia –

ó igen, mennyire, de mennyire jó,

hogy nem őrzik karámba zárva

életfa álmainkat…

Emberarcú demokrácia,

melyben az önző jólét

és kirekesztés karöltve

pipálnak ki embereket,

sorolva zúzdába,

üveges lelkek koppannak

betonépítmények falán,

rejtőzködnek aluljárók

sötét zugába,

sodródnak a kivetettség

tikkasztó poklaiba…

Emberarcú demokrácia,

melyben Istent

prédikáló istentelenek

élik hatalmi ambícióikat

Moloch és Mammon,

két vigyori úriember

kopogtat a szélesre

tárt ajtókon,

s a falra kent embriók

mint arcon elmázolt könnycseppek

kiáltanak az égbe…

Emberarcú demokrácia,

melyben csak a hobók

egzisztálnak úgy,

hogy elvetnek mindennemű

meghunyászkodást,

megvetve lábaikat a

társadalom peremén s a

SZABADSÁG

Damoklész kardja

csüng fejük fölött,

mint egyetlen fix pont,

lehetőségek és kétségek

kísérik felelőtlenségnek

tűnő

KERESZTVÁLLALÁSUKAT,

a tévedés fölöttébb biztos

valószínűségével számolva

konok kitartással

markolásszák a

SZABAD DÖNTÉS JOGÁT…

Emberarcú demokrácia,

melyben könnyelmű politikusok,

temetve s temetkezve,

két és még egynéhány

véres öldöklés,

Trianon örökségén

sírdogálva

dacolnak a tömegvonzás

kérlelhetetlen törvényeivel,

rózsaszín álmokba burkolva

vezetnek

siralomvölgyek fölött

lágyan, selymesen

kapitulálnak tar koponyák hegyén,

vajha tükör kísérné

múltunk s jelenünk,

látni vélném,

amint a benne elfekvő arcok

vitathatatlan eleganciával

sodródnak,

málló ezüstlapok fényében

atomokra hullva

a háborúk, önző jólét, kivetettség

és tökélyre vitt magány

kábító iszonyába…

Emberarcú demokrácia

melyben hínár és

amőba, békanyál fedi

az élet vizét…

Társadalmi célú hirdetés

1.

Minden csillagok közt van egy csillag,

melynek Héliosz a neve. E csillagnak

van néhány bolygója, melyek egyikének

Föld a neve. A Föld ad életet növénynek,

állatnak és embernek.

A rút és ostoba vetekszik itt a szépséggel

és ésszel, és ez ármány küzdelem

festi kékre az eget, teszi virágzóvá a mezőt

és fedi a teret néha emésztő, szürke köd.

2.

Bár csillagporból lett minden,

mi található messzi földön és égen,

a Föld szülte meg az életet.

Barázdált arcán az árkok, ha megmozdulnak

olykor házak dőlnek össze.

Ha könnyei fakadnak, a patakok elerednek.

De vidám tavaszi szélben, ha szívét kitárja

életet, értelmet lehel a mindenségbe.

Hát ezért szeressétek őt, és vigyázzatok a Földre!

Ott voltunk

Ott voltunk mi mindahányan,

Szívünkben tűz és liliom,

Szemünkben csillagos égbolt,

Ádám és Éva utódai

Káin és Ábel ivadékai,

Énókh és Júdás leszármazottjai,

A fény és árny szülöttei,

Téren és időn túl,

Ott voltunk mi mindahányan

A Tigris és az Eufrátesz kanyarulatánál,

A Nílus hömpölygésénél

Ujjongtunk a Napnak és a Holdnak,

Altamira barlanglakóiként

Mamutokra vadásztunk,

Idegen törzsekkel harcoltunk,

És ifjú hajadonokat áldoztunk

Tollas kígyó kegyeiért nyugati halmokon,

Ott voltunk Ninive romlásánál,

Luxor és Karnak munkálatainál,

Ismeretlen földrészek bugyraiban

Lemuria és Atlantisz kultúráját egyengettük,

Mi növények, állatok, Istenek, félistenek és

Emberek Trója ellen vonultunk,

Éjjeli tábortüzeknél harcra készen

Szokratész bölcsességeit hallgattuk,

Taigetosz szikláiról az élhetetleneket

A mélybe taszítottuk, Thermopülosznál

Perzsákkal vívott csatákban edződtünk,

Nagy Sándor seregeivel Dareioszt ostromoltuk,

És győzelmeink csak a csillagok

Fényével voltak azonosíthatók,

De már Rómát építettük…

Ott voltunk mi mindahányan

Keleten a nagy fal építésénél,

A hunok táborában

Csillagösvényen vágtáztunk,

És ott voltunk mi Rómában,

Vérengző császárok és gyújtogatók,

Szégyellnivalók, és ártatlanul megvetettek,

És amikor Jézust kellett volna kiáltanunk,

De csak Barabás tört elő részeg torkunkból,

Megvetettük a paráznákat és a vámszedőket,

Pogányokat égettünk, és Jeruzsálemért küzdöttünk,

Kardfogatunk a gyerekekre rándult,

Az anyákat megerőszakoltuk,

Mi, növények, állatok és emberek,

Istennek fiai, a Sötétség urai,

Halhatatlan halandók,

Agonizáló tehetetlenek,

A mindenség parányi részecskéi,

Részei a mának,

És jövő formálói a holnapnak,

Ott voltunk mi mindahányan,

Szemünkben duzzadó vérerek,

Szívünkben fájdalom és gyűlölet,

Reményei a mindenségnek,

Öreg ifjak és ifjú vének,

Életigenlők és halálosztók,

A középkor sötét lovagjai,

A felvilágosodás katonái,

A tudományok felkent papjai,

Utcazajban kéregető koldusok,

Koldusai a mindenségnek,

Pöfeteg urai a mának,

Árulással szerzett, hamis érmékkel,

És dagadó kebellel,

Mint, Titanic fedélzetén

A tétlen haszonlesők,

A Doberdónál őrködők

A Donkanyarnál telelők,

Az Ardenekben karácsonyozók,

Hirosimában és Nagaszakiban,

És Srebenicán nyaralók…

De, ott vagyunk mi minden erdőtűzben,

Jéghegyek olvadásában,

Szökőárak hullámtörésében,

Minden kiköpött rágógumiban,

Fékezett habzású mosóporokban,

Az összes félig rágott hamburgerben,

Milliárdnyi széttaposott műanyagflakonban,

Egy ózonhiányos hulladékgyűjtő tartályban,

Hitünk fogytán, hátunk hajlott,

És a flakon is fogva tart, a tartály szűk,

Arcunk nyomott, orrunk görbe,

Izmaink ernyedtek,

Szemünkben duzzadó vérerek,

És szívünk is

feneketlenül üres…