Énviláglótusz magánterület
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
ha valaki méltó a távolság
mantráira csöndek tomboló
orkánjaira az örökkévalóság
kapuőrzőinek együttérzésére
hagyjon el engem mielőtt
én hagynám el őt hirtelen
odadobva saját jövőjének
aposztrofálatlan peremvidékére
elég ha egyikünk bolyong
a leírhatatlan vázlatai közt
nagy ára van a halhatatlanságnak
és messziről nagyon messziről
kell megindulni lélekvesztőkön
kötélhidakon tudatlanságban
töltött életeken át táncoló
szellemek ijesztő kíséretében
juss túl démonaidon mondja
azon az áldott egyen is nem
viheti örökké ürességed terhét
belevakulsz a fénykeresésbe
süketté tesznek a szomorúság
dalai
végül érzéketlenné merevednek
a legmívesebb szavak és nem is
tudod
hogy megnyitotta benned az
univerzumot
feleslegesen siratsz és
értelmetlenül
temetsz mert engedélyt adtál
önzésre
sajnálkozásra mérlegelve a
boldogulás
változatait minden váratlan
kőomlás
maga alá temet és nincsenek
fegyvereid
a szelídséggel szemben
védképtelen
vagy mint aki először találkozik
a kísértés gyönyörű szédületével
juss túl a félelmen mondja
túl a mocsarak megalázó
szennyén dühön magányon
elárvuláson és igen a hiány
emésztő máglyatüzein győzd
le az üvöltő vadakat odabent
ahová kenyér és víz nélkül
az eleven szerelmet falaztad
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
nam myoho renge kyo
A teljesség imamalmai
nincs szem se fül se orr se nyelv
se test
nincs elme hang alak se szag se
íz
szív szútra
megjelöl újra és újra felsüti a
bélyeget
nehogy elvétsük egymást
kiválasztottak
ha eljön az idő
hisz minden világon kívül esik az
a
meg nem nevezett felület ami van
tagadhatatlan
az egyedi jegyekből semmi se
marad
ismerős bizonytalan a sokadik
érzék
nincs kapaszkodó
úgy kell felismerni bármilyen
alakban
hogy ne maradjon szemernyi kétség
a tévedés újra öl
tapogatózni idegen sötét szobában
körbe-körbe félvakon egészen
süketen
rettenet a nem-tudás
a képzelet hiába játszik és a hit
szilárd
bizonyságot követel az elme de
mást
nagyon nem tehet
mint hátradől és bízik remél hisz
akar
hátha sikerül átmenteni a
lényeget
és imádkozik
mantrák a teljes tökéletességért
a tökéletes teljesség imamalmai
őrölnek s jelölnek egyre
nincs szem se fül se orr se nyelv
se test
nincs elme hang alak se szag se
íz
szív szútra
184. szútra
a megrekedés
szabdalt szalagok élezett végek
elvásott fogak
a szemüregben keserű zselé
beljebb már semmi
hangosan tóduló vér csönd vagy
iszonyú zaj van
aritmia légszomj elemi
életfunkciók minden más
kiékelve a rámpán korántsem
egyensúlyhelyzet
ez hát a hirtelen halál a
kétségbeesés és összeomlás
napja végzetes maga a vákuum
teljes elsötétítés
fekete lyukba zuhannak a tervek
onnan se ki se
az üresség szétáradása
az idő egyáltalán nem rövidül
ólmozott nappalok
odakint eső állítólag nyár bárhonnan
érkezik
unott arcát mutatja érdekes eddig
mindennek
színe volt mikor lett
tartalmatlan szürke és fakó
a féltékenység legalább nem
hivalkodik senki
nem beszél ne is szóljon lőporos
hordót a föld
belsejébe ezermilliárd atomtöltet
egyetlen szívben
képtelenség és úgyse és mindegy
és felesleges és
az edény kiürítése
legyen vége az önsokkolásnak
rossz gondolatok
bombatölcsérei mentén végzett
mutatványoknak
az egész artista világ egy
kifeszített kötélen libeg
csak annak félelmetes aki
görcsösen féli a halált
az indulat lenyugszik mint a nap
ha zuhanni kell
mély levegő ott lent a szabadulás
vizei lesznek
amikor elmúlik a harag a fájdalom
és az önzés
nyilvánvalóvá válik a lehetőség
go beyond
a jelenségek üressége
nincs ami jó és nincs ami nem ha
van hát úgy
ahogy az elmében megterem nem
valóság nem
képzet nincs vonzás nincs hiány
nincs önvaló
káprázat mindez csak érzet vakon
gyötör de
látóvá tesz a felismerés minden
lélegzetvétellel
könnyebb a létezés természetében
lényeget látni
önmagában minden csak az ami
függetlenül a
rásatírozott érzések valósnak
vélt illúziójától
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
Különbardo
a köztes létben az elme magára
marad
démonaival olyan egyedül mint
addig
soha talán születni volt ijesztő
ennyire
a vágy és nem akarás
határmezsgyéje
ez az ismeretlen átkelő amit
magával
cipel csupán sárnehéz ragaszkodás
és
páni félelem nincs semmi ami
kisütné
az elszabadult áramokat a szívből
hisz
szíve sincs se teste mi magzati
pózba
gömbölyödne se keze mivel
letörölné
a tehetetlenség óceánját de arca
sincs
se könnyei nem maradt semmi nincs
fémíz a szájban elmerült két fél
világ
között a luxus színeivel a
felhordott
rétegek egyszerre úgy leomlottak
róla
hogy saját örök létezését is
kénytelen
kétségbe vonni most bolyong ahogy
benne bolyong a szenvedély de
csak
folyik nem létező kezeket
szorongat
mindennek ára meg határa mondták
és
szóltak jó előre a megszabadulás
felé
valamit kezdeni lehetne a
tudással de
használható mantra kellene
bármilyen
végső feloldódáshoz nem visz
ösvény
aztán megint a félelem és a
fájdalom
esszenciája újabb szinteken ömlik
el
a kétségbeesés mindezt még ezen a
földön ebben az életben ahol már
nem
lesz felelőssége ráncokért
öregségért
ezentúl kizárólagos jogok nélkül
se
üvegtéglából rakott tiltások
merednek
áttetszik rajtuk a kísértés a
vonzás ám
onnan üresség és lehet hogy így
marad
talán hosszabb az örökké mint a
most
de bolondok gyönyörűsége
eljövendő
létezésekben hinni koldusként
kapni
véletlen alkalmakon mik nem
visznek
se előre se vissza úgy vannak
mint az
illúziók értelmetlenül tépnek
nélkülük
sincs és velük se tudni hová tart
annyi
imátlan nappal a megszentelt földek
illatával rögönként jutva túl míg
eljön
az igazi idő és az elme magára
marad
démonaival a köztes létben go
beyond
