duplafenekű bőröndbe csomagolta magát az idő
odafeküdt két napja kidobált reklámújságok mellé
ezért nincs szíve senkinek összeszedni a szemetet
kiszolgáltatott szitakötők vergődnek a villamossínen
víz nélkül nád nélkül egymás nélkül mit is keresnek
imágólétük végső szakaszában valami őrületre vágyva
szagoktól megriadt augusztusi esték delirálnak
idegen hónaljak alatt eltöltött nyárról és tömegesen
hullanak alá az elektromos rovarirtók közelében
ez nem az a bolygó ahol reggelente felkel a nap
éppen csak világos lesz odakint léttorna indul három és
csupán a verkli ugyanaz majom ül a tetején
sejtszinten éhezem de megszokom a guargumi ízét
Napraforgók
ismerem minden gyengeségem
de nem tapasztaltam ki
a parlagon hagyott föld küszködését
amivel gyomot nevel vagy hajdan volt
vetések sarjadásán mereng
learatták Van Gogh szeme elől a táblát
már akkor beleőrült a várakozásba
és mikor lángolni kezdett a tarló
nem pótolhatta napraforgói aranyizzását
az egyre veszettebb elhagyatottságban
vagyok egyszerre festő és elvadult ugar
egyik puszta kézzel irtaná a gazt
másik vetné ki magából biztosan
még mielőtt végleg lepereg a sárga
de hová lett a Nap mégis hová
Emigráns ölelések
ezen a legyalult földrészen szomorú sorokban
megbocsátók a szenvedélyesekkel
mennek a tétovák a meztelenek és a visszatartók
létezésük relikviái apró dobozokban
ráizzad tenyerük
zöldek jönnek a tóról vizesen
délutáni napsütés perzselte vad narancsok
hajnali redőnyrés-lilák öt óra húszból
simák fényesek vonulnak mint a holtak
meddővé kövülnek egy ottfelejtett szempilla ívén
őszibarack íz párolog a térben
Hajnali capriccio
A készülődés megeszi a reggelt.
Lebontja a finomabb részeket,
mohó és fal, pedig csontsovány hétfő
vagy kedd - ki tudja, melyik
sötétben tapogatózom.
Csorog a víz.
Ízületes bambuszok között
lefolyik talán a megtapadt idő,
de a redőkből nem tűnik el
a düh kipárolgása.
Veszett egy nap ez –
fagyott megint.
Mocskos-barna buckákon
egyensúlyoz a tegnapi este,
ahol hagytalak.
Ma csak a csúnyákat engedték
utcára menni – lehetek
tamburmajor, ha tetszik,
fújjátok, húzzátok, doboljatok!
Csak a jegyellenőrök szépek.
A piros csupán egy veszélyesebb
zöld. Kit érdekel, hogy mennyit
nem lehet, hogy megint jön
majd egy pincér – nem nézek
oda, mikor fizetek!
Egy újabb „miújság” okán
friss „közöd?” - persze csak
gondolatban, nehogy még
összeférhetetlen legyek,
pedig csak nem tartozik rá.
Ha volna most az az ajtó,
visszavonulnék a kilinccsel,
de inkább minden mérget elteszek,
úgysincs sok esély a folyton
beszélőkkel szemben.
Megjegyzés küldése