ÚJ TARTALMAK

Muhel Gábor - Természet és világnézet a harmadik évezred elején (6. rész)




A 20. század első felére nyilvánvalóvá lett világnézeti válság és egzisztenciális létbizonytalanság a harmadik évezred elejére fokozatosan alakult át olyan ismeretelméleti világnézetté, melyhez hasonlót talán a hellenisztikus kor óta nem tapasztalt az európai civilizáció. Annak a paradoxonnak, hogy a Nyugat embere az individuális egyéni lét fontosságát túlhangsúlyozta, a közösségi létet úgy fokozta le, hogy a személyest és az egyedit tömeggé, termelési cikké tette, mélyreható következményei vannak. Először is, a morális relativizmus – mely törvényszerűen alakult ki a világnézeti relativizmusból – megkérdőjelezett olyan egzisztenciális és etikai normákat, melyek sokáig abszolútnak és megkérdőjelezetlennek tűntek. Másodszor, kérdésessé vált magára a létre és az élet értelmére irányuló kérdés értelmének föltevése is, s létrejöttek azok a kiábrándultságon és csalódottságon alapuló nihilista irányzatok, melyek úgy léptek túl a materializmus és az ateizmus korlátain, hogy a világot az otthontalanság helyévé tették, s benne az embert önazonosság-tudatától megfosztották. A posztkapitalista Falanszter-felfogás a formális apparátussá vált vallások és az istenhit helyébe szurrogátumként a fogyasztást, a pragmatista, anyaghoz kötött funkcionalizmust és a pozitivista gondolkodást helyezte, s tette mindezt oly módon, hogy az emberi nem egyik legnagyobb hiányérzetén nyugvó szeretet- és boldogságvágyat saját fenségterületén belül korlátozta, ezáltal teremtve meg a biztonság illúzióját és tudatát. Tette mindezt oly módon, hogy arról a tömegeknek fogalma sem volt, s ő maga a szellemi autarkiába, amolyan „Óz, a nagy varázsló” pozíciójába helyezkedett, majd Pilátus mintájára kezet mosott a nép előtt. A létrontás következtében korrupttá vált szellemi kaszt azonban azzal, hogy autonomitását és önállóságát láthatatlan légvárakba menekítette, s az irányítást, a felelősséget a gazdasági kaszt hatáskörébe utalta, a kölcsönös egymástól függés jegyében felmentette mindennemű felelősségtől önmagát. Tehát a szellem „mossa kezeit”, hiszen Elefántcsonttoronyba zárult, ám az erődítmény felépítéséhez végeredményben ő adott felhatalmazást az ökonómiai szemléletnek. Szabó Lajos és Tábor Béla Vádirat a szellem ellen című 1936-ban írt, 1989-ig hazánkban nemkívánatos írásnak bélyegzett közös tanulmányukban pontosan rámutatnak e helyzet természetére: „a »teremtő intelligencia«, úgy látszik, nagyon jól érezte magát abban a pozícióban, amelyet a társadalom láthatatlan hierarchiájában elfoglalt. Ő volt az, aki vádolhatott, anélkül, hogy őt vádolhatnák, és ítélhetett, anélkül, hogy megítéltetett volna. Ezenkívül ő volt az örök titkos tartalék, a világ lelkiismeretének tartalékja; rendkívül sötét szerep, amelynek az a rendeltetése, hogy lehetővé tegye a világ mindenkori aktuális lelkiismeretének tetszés szerinti megterhelését, abban a megnyugtató tudatban, hogy tartalékban van még a szellem, amely ártatlan és megvált a bűnöktől. A pozíció előkelő és veszélytelen. Nemzetek csaptak össze és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme, az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányíthatná a dolgokat...” (In. Szabó  Lajos-Tábor Béla: Vádirat a szellem ellen. = http://www.gerlo.hu/hvall/religdox/vadirat.htm) Napjainkra azonban egyre sürgetőbb és nyilvánvalóbb az írástudók felelőssége. Nem véletlen ezért, hogy  Hamvas Béla „az európai filozófiát dekonstruálva és különféle Európán kívüli bölcseleti hagyományokkal fölváltva, egyfajta szakrális metafizika kiépítéséig jut el.” (In. Boros Gábor: Filozófia. Akadémiai Kiadó. Bp. 2011. 1169.) A világtörténetben nem az első (és feltehetően nem is az utolsó) világnézeti korszakváltások küszöbén kiváltképp jellemző világnézeti sokféleség a Vízöntő-kor hajnalán egyértelműen látható. Még kísért a  múlt elavult árnya, de egyre egyértelműbb, hogy a szellemi megújulás nehezen bár, de csírázni kezdett. Szinte szükségszerűen történik így, hiszen a kollektivizált, ám mégis önmagába bezárt ember lelki és szellemi igénye – amint arra már utaltunk sorozatunk első részében is – túlmutat az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” kétségkívül létfontosságú és elengedhetetlen színvonalán, s egyre inkább ráeszmél arra, hogy érdemben reagálnia kell József Attila felszólítására: „a mindenséggel mérd magad!”
Cikksorozatunk első részeiben e felszólítás okán próbáltuk felvázolni annak a természetes és holisztikus világnézetnek a fő sajátosságait, melyek az ősi spirituális-metafizikai világlátás és a jelenlegi posztmodern kor válságtüneteinek hatására fogalmazódnak meg. Igyekeztünk láttatni, hogy az emberiség szellemi színvonalának magasabb szintre emelkedése az éberség fokozódásával lehetséges, s a tudatos, valamint arra is megkíséreltünk rámutatni, hogy a lelki fejlődés kikerülhetetlen előfeltétele a létrontás szimptómáinak tudomásulvétele, megértése,   illetve átvilágítása. Tény, hogy a metafizikai kiüresedést már Heidegger (és más egzisztencialisták) is észrevették, s hangsúlyozták, hogy a nyugati filozófia rehabilitálása dekonstruktív alapon lehetséges. Le kell bontani tehát a talmi és hazug rögeszméket, s átmentvén-továbbgondolván a valós értékeket, újra fel kell építeni egy új, immár valódi tudáson alapuló világnézet alapjait. Ezt az eljárást nevezi Szabó Lajos és Tábor Béla „szellemi klíringnek” (megtisztításnak), mert ezáltal válhat lehetségessé az emberi szellem önmaga iránti felelőssége. A civilizáció gyermekkorból felnőttkorba való átjutása, a kereszténység és az Evangélium alapelveinek megvalósítása, mely mára immár valóban létkérdéssé vált. Létkérdés, merthogy a lét analógiájára kell szerveződjön az élet; a magasabb világok mintájára az alacsonyabbak. A bűnbeesés előtti és elsődleges (vagy hamvasi kifejezéssel élve: primordiális) lét természetének megismerése, a Természet (mint a teremtett világ, tehát a Világmindenség) kozmikus mintáinak leképzése a Vízöntő-kor emberének sürgető feladata. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy „újra relevánssá válik a magunkkal való szembenézés régről ismert kérdése: kik is vagyunk mi, Isten, ember, állat vajon? Létünk mely szinthez köthető?” (In. Szigeti Lajos Sándor: Evangélium és esztétikum. Széphalom Könyvműhely. Bp. 1996. 15.)
A hagyomány szerint az ember összekötő az Ég és Föld között, a szellemi és az anyagi létsíkok között, amiből az következik, hogy Jákob lajtorjája bennünk rejlik, vagyis a szellemi és anyagi (az aktuális és a potenciális) lét közötti hidat mi képezzük. („Alattad a föld, feletted az ég: benned a létra” – írja Weöres Sándor.) Ezen a hídon azonban akkor tudunk érdemben előre haladni, ha ismerjük a módját. Mindazonáltal azt látjuk, hogy saját nyelvünk számos szavának-kifejezésének ősi, spirituális jelentése is homályba vész, ezért (akárcsak Czakó Gábor több cikkében, illetve Müller Péter szinte minden munkájában) szükségesnek éreztük, hogy helyenként magyarázni próbáljuk az általunk használt kifejezések szemantikai rétegeit. A nyelvkorrupció és az értékprostitúció ugyanis elválaszthatatlanul együtt járnak – elég ha csak a fentebb említett „természet”, „szeretet” vagy a „véletlen” szavainkra gondolni. Tekintettel arra, hogy az emberi lét teljessége a mindennapi életben is hiányként jelentkezik, sorozatunk befejező részében arra keressük a választ, hogy miképpen lehet a hiányból teremtő erőt kovácsolni. Mivel a pneumatikus istenkép az európai kultúrkörben áttevődött a logoszra           ,feladatunk a tudományos megismerés módszertanának vizsgálatával kell kezdenünk. Ennek elmulasztása részünkről megbocsáthatatlan hiba lenne, s lehetetlenné tenné a modern tudomány és a hagyományos metafizikai gondolkodás egyesítését, természetes alapokra helyezését. Más szóval: fejtegetéseink hitelességét az ismeretelméleti módszertan felülvizsgálata garantálja.
Az Istentől és a lét teljességétől eltávolodott ember történelme folyamán lépésről lépésre megfeledkezett arról, hogy mikrokozmikus élete a makrokozmosz analógiájára szerveződik. Miután teremtő képességét felismerte, belemerült saját káprázatába, s hinni kezdett annak egyedüli és abszolút mivoltában. Ezzel kezdetét vette az ember kollektív tragédiája és anyagba zuhanása, s a helyzet a történelem folyamán egyre súlyosbodott. Az emberi lélek azonban eredendően isteni természetű, így mindig is élt benne valami megmagyarázhatatlannak tűnő hiányérzet, ami arra motiválta, hogy elérje (vagy legalábbis megközelítse) a teljességet és a boldogságot. Azáltal azonban, hogy tudata – Müller Péter szavaival – végzetesen kifelé fordult, létrejött a racionális, az időbeli kauzalitáson alapuló logika, melynek segítségével a világ titkait feltárni igyekezett. Feltehetően ez volt az a pillanat, amikor a mai értelemben vett tudomány is kialakult. Noha valaha a művészet, a vallás és a tudomány nem voltak különálló megismerési formák, idővel a világ jelenségeinek leírása és magyarázata a tudomány területére korlátozódott, míg a titkok és misztériumok megélése és kifejezésre juttatása a művészet körében maradt. (Átmenetet talán a kettő egyesítésére törekvő vallás képezett módszeres szellemi apparátusával.) Az ember tehát azáltal, hogy a változás törvénye alá vetett világot igyekszik megismerni és megérteni, voltaképpen arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a módját annak, hogy a teljességet újra elérje. Mindez abból az – Arisztotelésznél még jelen lévő – archaikus emlékből ered, hogy az emberi természet a Természet analógiája. Ezért van, hogy alapvetésként feltételezi és próbálja levezetni a külvilágból saját lényének eredetét, azzal a kitétellel, hogy időről-időre önmagába fordul, amikor erre irányuló törekvései nem elégítik ki. („Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul” – írja József Attila is Vágó Mártának egyik levelében.) S ez az oka a keleti filozófiák mai reneszánszának, az ezotéria, a misztika felé fordulásnak, továbbá ezért hasonlítják többen korunkat sok tekintetben a középkorhoz. Egyszóval: az ember úgy próbálja elérni a teljességet, a boldogságot, a biztonságot és a bizonyosságot, hogy autoritását meg szeretné őrizni. A mindennapi élet megoldáskereséseitől kezdve az egyetemes létigazságok keresésének vágyáig minden megismerő tevékenységünk végső soron a szeretet és a teljesség hiányán alapul. Ahogyan a legtöbb növény a fény felé törekszik, az ember is – még ha olykor nem is tudatosan – hasonlóképp halad spirituális fejlődésének útján Isten és a beteljesülés felé.  Ezért van, hogy a vágy és az akarat által működik a hiány teremtő ereje, s ily módon válhat a hiány pozitív előjelűvé. Ki akarjuk tölteni a hiányt és erre keressük a vélt vagy valós módot. Hétköznapi példával élve: a háború tulajdonképpen a béke hiánya, a nyomor a gazdagság, de legalábbis az általunk alapvetőnek gondolt dolgok hiánya, a sötétség a fény hiánya, a félelem a bizonyosság és a meggyőződés (hit + tudás = pistis) hiánya, a rossz a jó hiánya és így tovább. A sor ad infinitum folytatható és megfordítva is érvényes. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a hiány eredendően negatív minőségű, hiszen arra is akad szép számmal példa, hogy épp a hiány után vágyunk. Például, ha valamilyen fájdalom miatt szenvedünk, akkor a fájdalom hiányát kívánatos állapotnak tartjuk, zűrzavarban a zűrzavar hiányára (tehát nyugalomra, rendre) vágyunk, ha szeretethiány gyötör, akkor a szeretethiány hiányára (azaz a szeretetlenség hiányára) törekszünk. Összefoglalva: a hiány hiánya voltaképpen a hiány kitöltésének szándékán alapul és az ember lelki-szellemi fejlődését szolgálja. A hiány tehát a teremtett világ harmóniájának konstruktív disszonanciája. Ebből következik, hogy a hiányt nem megszüntetni, hanem megélni, majd ki- és betölteni kell, hiszen ezáltal válhat produktívvá és valódi teremtő erővé. (Nem véletlenül írja József Attila sem, hogy „csak disszonancia által lehetséges alkotás”.)
Visszatérve a tudományhoz: a modern tudományos megismerés azért nem ad kielégítő és teljes magyarázatot a világ jelenségeivel kapcsolatban, mert módszertana nem az egészre, hanem csupán a részre irányul, vagyis tudásunk – bibliai kifejezéssel élve – „rész szerint való”. A probléma abból fakad, hogy még ha el is fogadjuk, hogy a rész az egész analógiája, a vizsgálat akkor is a legtöbb esetben nem az egységlogikára, hanem a racionális logikára és az ebből következő konklúziókra alapul. A 20. századi természettudomány (az elméleti fizika, ami tulajdonképpen metafizika) egyik nárcisztikus sérüléssel járó felismerése azonban, hogy sem az emberi természet, sem az univerzum számos jelensége nem magyarázható kizárólag racionális alapon. A modern kozmogóniai és kozmológiai (a világ keletkezésére és működésére vonatkozó) elméletek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a metafizikai hagyomány elképzeléseivel. (Külön cikket érdemelne, ezért itt csak említést szintjén szólunk róla, hogy pl. az oszcilláló világegyetem modellje megfelel annak a hindu elképzelésnek, mely szerint Brahman egy kilégzése a világegyetem tágulási ciklusával, míg belégzése az összehúzódás ciklusával hozható kapcsolatba. Hasonlóképp: a kereszténységben a fiat lux aktusa analóg az ősrobbanással, s egyfajta ősnemzésként is felfogható.) Arról nem is szólva, hogy – amint Balogh Béla is rámutatott – az anyag önmagától nem képes információt (s ilyenformán teremtő erőt vagy elvet) létrehozni. Amint az információelmélet egyik alaptétele kimondja: „Nem ismeretes az anyagi világban olyan természeti törvény vagy folyamat, amely szerint az anyagban magától információ keletkezzen.” (In. Werner Gitt: Kezdetben volt az információ. Evangéliumi Kiadó. Bp. 1998. 64.) Vagyis az informáci szellemi mennyiség, ami valamilyen adótól vagy alkotótól kell származzon, s lehetetlen kód vagy forma nélkül ábrázolni, tárolni vagy továbbítani. Ugyancsak elképzelhetetlen, hogy statikus folyamatokban információ keletkezzen. A tudomány azonban alapvetően az információ létére és tulajdonságára figyel, s nem vesz tudomást annak hiányáról, holott olykor épp az bír valami informatív jelleggel, ha valamiről nincs információnk vagy tudásunk. Mindazonáltal „napjainkban vannak olyan tudósok is, akik legalább ilyen fontosnak tartják az ősi védikus írások bölcsességét és más keleti vallásfilozófiai iskolákat, főként a fizika és a kozmosz természetének megértése szempontjából.” (In. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus. Kaposvár. 2004.) Umberto Eco írja, hogy „ami az einsteini víziót megkülönbözteti a kvantumfizika ismeretelméletétől, alapjában éppen az univerzum totalitásába vetett bizalom, egy olan univerzumban való hit, amelyben a diszkontinuuitás és az indetermináltság váratlan megjelenése alaposan zavarba ejthet bennünket., valójában azonban – Einstein szavaival élve – nem kockajátékos Isten, hanem Spinoza istenét feltételezi, aki tökéletes törvényekkel kormányozza a világot. Ebben az univerzumban a tapasztalatok végtelen változatossága, a mérések és a lehetséges perspektívák végtelenje létrehozza ugyan a relativitást, mégis megjelenik az egész objektivitása.” (In. Umberto Eco: Nyitott mű. Európa. Bp. 1998. 100-101.) A művészetben hasonlóképp: a művész megteremti ugyan a mű tartalmát, kvázi-igazságát, de épp a formai kifejezés által megnyilatkozó értelmezői szabadság kapcsán a mű állandó mozgásban, változásban marad. (Tulajdonképpen ezzel a változással és értelmezési lehetőségekkel foglalkozik az irodalomtudományban a hermeneutika.) Érdemes ezt a gondolatot összevetni például József Attila művészetbölcseletének azon megfogalmazásával, mely szerint a művész olyasvalaki, aki „a szemlélhetetlen világegész helyett szemlélhető műegészet alkot.” A magunk részéről azon az állásponton vagyunk, hogy – a műhöz hasonlóan – a világegyetem természete megismerhető, folyamatainak, törvényeinek zöme magyarázható. Az, hogy erre teljes mértékben nem vagyunk képesek, két fő okra vezethető vissza: tudásunk hiányosságára, valamint a tudás megszerzéséhez használt tudományos paradigma szűkös kereteire és módszertani korlátoltságára.  A descartesi logikára alapuló tudományos vizsgálati módszerek (indukció, dedukció, abdukció, redukció) hiányossága abban áll, hogy az információ hiányát úgy akarja kiküszöbölni, hogy abszolút információt vagy igazságokat keres, ám ehhez relatív információt használ fel. Azonban a 20. század szellemtörténete – mint láttuk – megkérdőjelezte ilyen abszolút igazság létezését, következésképpen felülbírálta az ógörög filozófiából eredő tudományos előfeltevések zömét. Ily módon az 1970-es években a tradicionális tudományfilozófia válságba kerül. „A tudományos racionalitás körüli viták olyan válságtünetek, amelyek egy legalábbis kétszáz, de inkább kétezer éves társadalmi korszak lezárulásának szimptómái.” (In. Fehér Márta: Tudományról és tudományfilozófiáról. In. Boros Gábor /főszerk./: i.m. 1312.)  Alapvető tudományelméleti kérdések merültek fel: megalapozható-e és mi módon a tudományos megismerés episztemológiai és metodológiai kitüntetettsége? Sikerül-e megmutatni, hogy a (nyugati) tudomány az objektív, az igazi megismerés egyetlen járható útja? Bár a tudomány szakaszos (amint ez Thomas Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete című művéből is kiderül), de bizonyítható-e, hogy az ismeret egy adott tudományos paradigma keretein belüli módszerekkel abszolútak vagy változatlan érvényességűek-e? E kérdések megválaszolása – számos kísérlet ellenére – a mai napig várat magára. Bár e problémát már Kant is felvetette  metafizika-kritikájában, múlt század első harmadában, a husserli fenomenológia ténylegesen is felülvizsgálatnak vetette alá a kérdést, nevezetesen, hogy a világ jelenségeinek leírhatósága lehetséges-e egyáltalán a tudomány keretein belül. Nem dolgoztak még ki ugyanis olyan következetes multidiszciplináris tudományos vizsgálati módszert, ami figyelembe veszi, hogy a vizsgált tárgy vagy jelenség nem függetleníthető a vizsgálatot végző személytől, s amely képes a jelenségek és összefüggések leírásán és meghatározásán túl egyesíteni a vizsgálandó tárgyhoz vagy jelenséghez kapcsolódó tudományok összességét. Egy ilyen megismerő módszer rendszerének szükségképpen nyitottnak és rugalmasnak kell lennie, s ki kell állnia a gyakorlati alkalmazhatóság próbáját. Mivel azonban a tudományos megismerés nem független a hátterében álló világnézettől, egy általunk felvázolt, az ősi metafizikai hagyományból eredő, természetközpontú és holisztikus világlátás egységlogikáját alkalmazó megismerő módszer segítségével remélhetőleg közelebb jutunk az Abszolútum (vagy Isten) természetének megismeréséhez, s ezáltal képesek leszünk egy élhetőbb, a krisztusi szeretet fogalmán alapuló világot teremteni. Hiszen: „a világegyetem a teremtő Isten manifesztációja és mása – analógiája.” (In. Hamvas Béla: Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. Magvető. Bp. 1988. 409.) Fogadjuk hát meg József Attila tanácsát: vegyünk erőt magunkon „ás legelőször is” a legegyszerűbb dolgokhoz lássunk – adódjunk össze, „hogy roppant módon felülkerekedvén, az Istent is, aki végtelenség” valahogyan megközelítsük.


Muhel Gábor




Oszdd meg:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Comitatus folyóirat. Designed by OddThemes