A bagzó őskaján
Mint hajdanán a múló nyughatatlan,
ma megkíván és égni hív az est...
De mit tegyek, ha őskaján a bagzó?
Csak engedek, mert lelkesült a test.
Mit ér a lány, ha elveszett a filter?
Ha lágy talány varázsa mást ígér?
Ma csókra vár, és nem zavar, ha holnap.
Majd gyónni jár a tűzszemű ledér...
A fa tetején
Kedveszegetten lelkesedem,
ugye ködbevesző ma a táj?
Nézd, hova röppen
– nézd hova nem –
buja kínokat égve a nyáj…
Éledezőként halva talál
ki tegezve ma újra magáz;
néma türelmem
rád kiabál:
Ne kövess, ha a tét lealáz!
Egy szó elég
Nyomaszt az éj, riaszt megannyi rémalak,
magányba zárna szétziláló orkán,
és egyre jobban szűkülő csatornán
kínlódva folynak át hozzád a bús szavak.
De nem hagyom, hogy űzzön megvadult vonat,
és cáfolom, hogy léterőm ma fogytán,
egy szó elég, egy perc a boldog órán –
a vágy, mely céljaimba oltja sorsodat.
Sóra nincs idő
Ma szép a lét
A tél felé kacsintó nyár is rekkenő
Ha kérdenéd
Ma válaszomban szőve lenne némi hő
A holnapérlelő
Ma más varázs
Kalácsa édesít és sóra nincs idő
Ha áradás
Apasztja bánatom ez enyhén meglepő
De mégis érthető
Ma dús a rét
Derűje rőt erőbe hintve tüntető
Ha múzsa véd
Az égi szóra megbocsát a büszke nő
A lelkeröppenő
Megjegyzés küldése