Barát, mert nekem az volt. Tanárom,
mesterem és barátom.
Én nem annyira tárgyakat őrzök tőle, bár
valahol a padláson talán ráakadnék a rég elkallódott leveles dobozra,
képeslapjaira, amit külföldi kutatóútjairól, Szicíliából, Máltáról, vagy
Görögországból, Olaszországból írt, a kutatási területekről, ahol sokszor egy
szál hálózsákban aludt a szabad ég alatt, ferences egyszerűséggel, Isten
pillantásába burkolózva. Emberi relációban mérve védtelenül, egyedül a magas
sziklák között, fenevadaknak, időjárásnak kiszolgáltatva, valójában az égi
biztonság csillagfényes takarója alatt.
Őt magát őrzöm magamban, bonyolult, de
bámulatos személyiségét: a következetes pedagógust, a zseniális
természettudóst, nyelvészt, de őrzöm a tehetséges zeneszerzőt, költőt, az
oknyomozó szakírót, az elmélyült teológust, és egyben a szerény, puritán
embert, hívő keresztyént.
Még most is tanulok tőle, 53 évesen, még
mindig hat, ha visszagondolok a beszélgetéseinkre.
Kezdettől fogva Krisztust láttam benne
tükröződni. Egyszerre érkeztünk a Ferencesbe: én harmadikos diákként, ő mint
fiatal latin-német szakos tanár. Már az első napokban összebarátkoztunk.
Szünetben félrehúzódtam, nem ismertem senkit, odajött, megkérdezte, mit
olvasok, és már ott is voltunk az irodalomnál.
A német órák remek humorral, ugyanakkor
kőkemény következetességgel zajlottak, a szakkörön volt oldottabb, ahol belekóstoltunk
az összehasonlító nyelvészetbe is. Tizenhárom nyelvet ismert magas fokon.
Tudása feneketlen kút, szédítő volt belenézni, ugyanakkor ösztönző erővel
hatott zaklatott kamasz életem szellemi fejlődésére.
Engem leginkább az ókori nyelvek
bilincseltek le, az ógörög, etruszk. Ittam minden szavát. Én akkoriban a
koinéval ismerkedtem, a bibliai göröggel, amit Bolyki János református
lelkésztől tanultam, csak úgy hobbiból. Őt viszont az ógörög nyelvről kérdezhettem.
Rendkívüli élmény volt beszélgetni vele.
Kivételes intellektusa, hatalmas tudása ellenére végtelenül szerény és
közvetlen tudott lenni. Megtisztelt a barátságával, nem számított a nem, a kor,
a pozíció; két érdeklődő ember, egy akkor nyiladozó értelem, és egy tudós
cserélte ki gondolatait. Mindent tudni akartam, faggattam, kerestem az
alkalmat, hogy föltehessem neki a kérdéseimet, és ő kereste azt az egyszerű
választ, amit be tudok már kapcsolni az addigi ismereteimbe. Akkoriban a
képzőművészet és a versek mellett a vallásfilozófia érdekelt leginkább,
Teilhard de Chardintől minden stencilezett kéziratot elolvastam, mert könyvet
még nem adtak ki tőle itthon. Megmosolyoghatott volna kamaszos lelkesedésemért,
de komolyan vette az érdeklődésemet. Sokat beszélgettünk Teilhardról,
eszmeiségéről, tudományos, paleontológiai kutatásairól, a pekingi előember
felfedezéséről. Ernő atya sosem volt tudálékos. Tanított gondolkodni,
következtetni, kielemezni a minket körülvevő világot, értelmezni a helyzetet,
jelekből olvasni, mint az indiánok. Egészen ritka módon vegyült benne az
elméleti és a gyakorlati ismeret. Egy német útjáról pl. hozott nekem egy
mágneses szappantartót, akkor még nem lehetett nálunk kapni. Praktikus,
nem ázik el a szappan- mondta.
Minden nap bejártam Pestre rajzolni,
készültem a pályámra, rendszeresen utaztunk együtt a HÉV-en. Beszélgetéseink
alatt napról-napra tisztult a kép: szó esett az emberi kapcsolatokról, a
hitről, Istenkeresésről, zenéről, irodalomról, politikáról. Mindketten
próbálkoztunk a versírással, a zeneszerzéssel, bár én akkor nagyon gyermeki
szinten. Az ő orgonára írt zeneműveire viszont Bárdos Lajos zeneszerző is
felfigyelt, de a tartományfőnöke nem engedte gyakorolni. Ernő atya költő
édesanyja (Szent-Gály Kata) mellett nem tartotta sokra a saját verseit. Én egy
súlyos idegösszeroppanás utáni útkeresésben voltam éppen, ő ráérzett, és
segített a talpra állásban, spirituális és intellektuális szempontból egyaránt.
A családunkkal is összebarátkozott,
többször is eljött hozzánk, levetítette néhány kutatóútján készült diáit. Remek
fotós volt. Képes volt órákig várni, hogy egy rügy kipattanását lencsevégre
kaphassa, hogy egy rovar életébe bepillanthasson, elcsíphesse a pillanatot,
amint a szitakötő szinte megáll a levegőben, mielőtt visszafordul, vagy ahogy a
csiga ingerlő mésznyilait lövöldözi a társára, miközben kering körülötte.
Református lelkész édesapámmal hitbeli,
teológiai kérdésekről, könyvtáros, bölcsész édesanyámmal irodalomról
beszélgettek. Testvéreimmel együtt közös kirándulásokat tettünk. Hihetetlenül
izgalmas volt vele barangolni, minden utunkba kerülő növényről tudott valami
érdekes adalékot mondani.
Egyszer Nagykovácsi fölött kirándultunk
Mátyás király hajdani vadrezervátumában, mikor váratlanul egy vaddisznócsaládot
pillantottunk meg az út kellős közepén. Rögtön felmérte a veszélyt, óvatosan
elfordultunk a tisztás felé, hogy kikerüljük őket, mert tudta, ilyenkor őrt
állnak a vaddisznók, és támadhatnak. A rét közepén azonban rádöbbentünk, hogy
semerre sem tudunk menni. Az egész tisztást körülvették a vaddisznók. Akármerre
próbáltunk kitörni, mindenütt vad, figyelő szempár meredt ránk a bokrok közül.
Tizennyolc - húszan lehettek. Sokáig nem mertünk mozdulni. Közben az eső is
eleredt. Ernő atya lassú mozdulatokkal, de nyugodtan előhalászott egy tábla
csokit, és megkínált. Lassan ettük, fél kockánként. A barna szeletekről kövér
esőcseppek gördültek le, figyeltük, hogy tükröződik bennük a tisztás.
– Most várnunk kell – suttogta
teljes nyugalommal.
– Meddig?
– Amíg el nem engednek Most ők diktálnak.
A csokievés rituáléja, mint egy lassított
felvétel késleltette a feltoluló kérdéseket: mi lesz, ha megtámadnak? Ha estig
nem nyílik ki a kör, ha itt kell éjszakáznunk az esőben, mozdulatlanul,
támadásra várva?
Aztán egyszer csak zörrent az avar itt is,
ott is; dermedten vártuk a támadást. Azonban más történt: lassan szétnyílt az
olló, utat engedtek, de csak visszafelé.
Ha a mi társadalmunk is ilyen szervezetten
védené-óvná az anyaságot, nem nézne ki ilyen siralmasan a népességcsökkenési statisztikánk.
Érettségi után, 1975-ben Ernő atya egy kis
munkát adott a Természettudományi Múzeumban, ahol a csigaosztályt vezette.
Akkoriban már rengeteget publikált hazai és külföldi szaklapokban. A magyar és
a nemzetközi malakológia egyik legkiválóbb szaktekintélye volt, de mi viccből
csak csigológusként emlegettük, ő is így titulálta magát. Tizennégy és félezer
csigafajt gyűjtött a múzeumnak, az ötvenhatban elpusztult anyagot pótolandó.
Csigákat rajzoltam pausz papírra vékony
csőtollal, sztereo-mikroszkóp alatt. Ha jól emlékszem, a Malacologia című
szaklapban jelentek meg, még fizetett is érte. (A néven sokat poénkodtunk.)
Évekig jártam be hozzá rajzolni, közben megismertem a csigák izgalmas életét.
Sose gondoltam volna, hogy ennyire érdekes a téma, pedig gyerekkorunkban
rendszeresen játszottunk a homokozóban csiga-lassúsági versenyt…Egyébként a
sztereo-mikroszkópot egy tudományos kutatásáért kapott pénzen vette,
(Vitrea-Revízió) kész vagyonba került, de mivel ferences szerzetesként
nem lehetett magánvagyona, a múzeumnak adta. Ugyanígy a fizetését is
utolsó fillérig a kutatásokra költötte, a szegénységi fogadalom, a rendi
szabályzat, és a lelkiismerete is ezt követelte. Később, a ferences rend
tartományfőnökeként is ugyanilyen szigorú volt magához.
A titkosszolgálat kinézte magának. Gyakran
piszkálták, fenyegették, zsarolták. Egyszer egy nemzetközi malakológiai
kongresszust szervezett, beadta az útlevélkérelmét, minden elő volt készítve, ő
lett volna az egész rendezvény motorja, lelke, és az útlevél csak nem jött meg.
Egyszer csak behívták a rendőrségre. A tiszt udvariasan leültette. Előhúzta az
útlevelét, orra alá dugta:
– Ezt kéri, ugye? Máris adom, egy
feltétellel. Tudjuk, milyen fontos magának az a kongresszus. Csak néhány
információt néha a rendtársairól…
– Köszönöm, de már nem akarok utazni -
mondta Ernő atya, felállt, és otthagyta az elképedt
3/3-as tisztet, kezében a nyomdaszagú
útlevéllel.
Később megvádolták, hogy besúgó volt.
Persze, akit már megkörnyékeztek, arról vezettek aktát. A neve így szerepelhetett
titkos iratokon, holott sose adta be a derekát. Annál sokkal nagyobb jellem
volt.
Számos tudományos gyűjtőútja egyikére
minket is magával vitt két testvéremmel, Bulgáriába.
1975 július 27-én indultunk. Remekül
beszélt bolgárul is, jól ismerte a szokásaikat, mentalitásukat, sokszor
gyűjtött a bolgár hegyekben. Lelkesen gyűjtögettünk, mindegyik csigáról tudott
valami izgalmasat mesélni. Egyszer talált egy különleges fajt, amit még nem
ismert. Egészen tűzbe jött. Ezt ő határozta meg először, el is nevezték
valamilyen pinteriensisnek, az ő neve alapján, a másik nevére már nem
emlékszem. Nagyon kalandos utazás volt.
Egyszer levitt minket egy elhagyatott
kisvárosba, egészen az albán határhoz. Nem tudtunk visszajönni, nem volt már
aznap busz. Így hát több órás gyaloglás után végre lestoppoltunk egy Vágóhídi
áruk, élőállat-szállítás feliratú teherautót, a sofőr betessékelt minket a
raktér kiürült belsejébe, ahol csúszkáltunk a zsíron, mint egy
burleszk-filmben. Chaplin sem csinálta volna jobban. Volt egy picurka
szellőzőnyílás az ajtón és alatta egy kampó, abban kapaszkodtunk mindnyájan,
egy-egy ujjal, próbáltunk friss levegőhöz jutni, de a bűzért és a csúszkálásért
kárpótolt az autósok elképedt arca, ahogy elolvasták a bolgár feliratot, és a
mi vigyorgó képünket látták felváltva felbukkanni a szellőzőnyílásban…
Egy túránk alatt egyszerű hegyi pásztorok
meghívtak minket a tábortűzhöz, egy kis pálinkára. Egy üveg járt körbe, abból
kellett inni nekünk is…Laci (akkor már Laciztuk, mint „kollégát”) remekül megtalálta
velük a hangot, mert persze folyékonyan beszélt bolgárul is. Elmeséltek egy ősi
legendát. Nagyon babonásak. Rendkívül érdekes volt figyelni a szokásaikat,
gesztusaikat. Végtelenül barátságos nép, de nem lehetett visszautasítani a
közös ivászatot, vérig sértődtek volna.
Kolostorokat látogattunk végig. A Rilai
Kolostor teljesen lenyűgözött. Laci persze kapásból mesélte az egész
történetét, mikor, kik építették, periódusok, legenda, falfestés,
gyógynövénykert, milyen gyógyszereket készítettek belőlük, mint egy lexikon,
ahol felütjük a lapot, ott a válasz – minden tudott.
Aztán ő maradt még gyűjteni, mi
továbbmentünk Szófiából Burgasba egy olyan rozoga lélekvesztőn, ahol a
stewardes közölte, nincs több ülőhely, szálljunk le. Volt jegyünk, nem hagytuk
magunkat, némi közelharc után engedett, kituszkolt három egyenruhást, és
leültünk a helyükre, bár, ha tudjuk, hogy ilyen hajmeresztő mutatványokat
produkál a gép, inkább maradtunk volna vágóhídi áruk…
Utunk végén Várnán át mentünk, csak
pár percet állt a vonat. Ismerős arc mosolygott ránk az állomáson, egy doboz
bonbonnal a kezében. Ilyen volt Laci. Odautazott elbúcsúzni.
Zárkózottsága, szigorúsága miatt sokan
ridegnek tartották, pedig végtelen szeretet volt benne, és sajátos, fanyar
humor. Sőt önirónia, ami mindig kisegít a krízishelyzetből, ha az ember
kívülről tudja látni magát, és madártávlatból szemléli a helyzetet, mindjárt
nem tűnik olyan veszélyesnek, mintha beleragadna.
Tartományfőnöksége, külföldi útjai,
tudományos írásai egyre jobban lefoglalták, én is elindultam a pályámon, aztán
házasság, három gyerek. Ritkuló levelek, képeslapok, meghívók. Egyre ritkábban
találkoztunk, futott az idő, sose értük utol.
Aztán egyszer csak hallottam, hogy elment.
Alig hatvan évesen. Temetésén tudtam meg, hogy a halál szorításában még megírt
két könyvet – római téma, hisz latintanár is volt – telis-tele humorral. Holott
akkor már nem tudott enni, pedig mekkora szakács volt! A fűszerek, az ízlelés
mágusa. Évekig vissza tudott emlékezni egy-egy ízre. Bezárkózott a szobájába,
hogy be tudja fejezni a könyveket. Rendtársai csak a végén tudták meg, miért.
Áradt belőlük a derű, mintha most kezdené. De hiszen valóban új út előtt állt.
Derűs humorral készült az utolsó kalandra. Küldött volt, egyszeri,
megismételhetetlen. Úgy ment, mint ahogy más érkezik. Mi hogy fogjuk csinálni?
Megjegyzés küldése