Csak egy tükör, igaz, abból egy
különlegesen, enyhén misztikusan szép darab, de csak egy tükör. Ezüstös, antik
kerete robusztus külsőt kölcsönöz neki, gyengéden, finoman öleli körbe a
törékeny, csillogó lapot, amiben oly elmélyülten nézem az elém táruló képet.
Életem jó pár éve alatt nem tudtam igazán engedni a hívásnak, hogy ezt
megtegyem, az elmúlt hónapokban azonban egyre gyakrabban fordult elő, hogy
huzamosabb időt töltöttem el előtte. Először, szinte minden alkalommal a
környezetet veszem szemügyre, körben haladva a tükör pereme körül, meglepődve,
elmélyülten, vagy mosolyogva nyugtázva, hogy ugyan a körülöttem lévő világ
mindig és folyamatosan változik, mégis, megbízható ciklusokban követi egymást.
Megnyugtat, és talán picit figyelmesebbé is tesz ez a fajta ráhangolódás,
rituálé. Csend vesz körül, csak a mellkasom emelkedik egyenletes, lassú
ritmusban, mégis, ahogy a ráhangolódás megtörténik, egyre gyorsuló ütemben
száguld a vérem az ereimben, és mintegy nyomaként, a nyakamon finoman lüktetni
kezd az ér, talán finoman sejtetve, igazán jól esne egy érintés, egyetlen,
finom, hullámzó mozdulat Tőled, hogy Rád figyeljek. Mégis, ott ülök, egyedül,
átadom magam az izgalomnak, a gerincem mentén cikázó, egészen, lentről induló,
és onnan végigszáguldó finom, bizsergető érzésnek, és mire a nyakamhoz ér,
határozott, elszánt tekintetem a tükörben lévő szempárra szegezem, a saját kék
szemeimre. A látvány mindig mosolyt csal az arcomra, egyetlen pillanatra talán
a cikázó villámok is abbahagyják intenzív, édes játékukat, de amint az elém
táruló látvány hatására éberebbé válok, újra elkezdi hullámokban jelentkező,
egyre erősödő munkáját, lassan kúszik fel a tarkómon, enyhe fénybe vonva a
csillogó tincseimet, fokozva a szemem kékjének mélységét. Tökéletes harmóniában
ülök a tükör előtt, és várom, hogy megjelenjen a lapon az, amit olyan nagyon
vágyok, a Te csodálatosan mély szemed. Emlékszem a legelső ilyen alkalomra,
amikor megláttam az akkor még teljes mértékben hihetetlen egység báját, a
mindent felülíró, a világ eddig megismert összes érzésén túlmenő szerelmet és
rajongást, igaz szeretetet, ami abból a két, hihetetlen mélységű kék
szempárból eredt, egymás irányába. Akkor is pontosan ebben a pózban ültem,
talán az arcom vizsgálgatva, talán csak elmélyülve, gondolkodva, és Te egyetlen
lélegzetvételnyi pillanat alatt léptél mögém, és a tükör lapján át hívtad a
szemeim, és a bennem megbújó, de Neked teljes arcát megmutató érzelmeim édes és
táncos játékra. Akkor is, mint mindig, megbabonázott az erő, ami sugárzik
belőled, és mellé társuló alázat, ahogy megmutatod gyengéd szerelmed,
szereteted minden oldalát. Csak a tükör fényes, mindent látni engedő lapján
követtem mozdulataid, melyből némán sugárzott az összhang, és a határtalan
boldogság. Ujjaiddal finoman érintetted a nyakam, pontosan ott, ahol annyira
lüktet bennem mindig a vér, majd finoman hullámzó játékukkal a vállam mögé
simítottad aranyos fürtjeim, hogy csókot lehelhess a hófehér bőrömre, míg az
arcom a tiedhez érintettem. Annyira egyszerű, természetes mozdulat volt, de
mégis, a meghittség és a szerelem hihetetlen ereje és szépsége járta át azt a
pillanatot, mintha megszűnt volna minden, ami körülöttünk van, csak mi
maradtunk volna ott, mintegy örökké tartó, halhatatlan bizonyítékául az örök,
eleve elrendelt mély szerelemmel átszőtt összetartozásnak. Erős ujjaiddal
finom, apró lila virágot tűztél a hajamba, és csak csókoltál, mintha nem lenne
se holnap, se következő perc, nem kétségbeesve, nem, hisz az annyira távol áll
tőlünk, vártunk már eleget ahhoz, hogy tudjuk, a perc maga mindig tökéletes,
hogy éreztessük egymással, milyen leírhatatlanul nagy boldogság végre együtt
lenni. Azóta jó néhány hónap eltelt, évekbe gyűjtve a várakozással, készüléssel
töltött időt, megadva azt a képességet, hogy újra felidézhessem azt a képet,
most már tudatosan megidézve a mesét. Megjelenik a szememben a szemed, ott
csillogsz Te magad is, érzem, hogy valahol talán épp Te is ezt teszed, hívod és
megidézed a csodát, egyre közelebb kerülve egymáshoz, ahogy a tükör csillogó
lapján át figyeljük egymást. Megérintem az ujjaimmal, abban bízva, talán
megérzed, és némán suttogom, csak a szívem lelkem legmélyén, milyen
csodálatosan tökéletesnek tartalak, hogy milyen mély érzelmekkel vagyok
irántad, és ebbe, csodával határos módon, finoman beleremeg a tükör, megengedi
egyetlen pillanatra, hogy tudjuk, érezzük, a másik tényleg ott van a túlsó
oldalán. Szeretem nézni a szemeim, mert azok a Te szemeid, szeretem érinteni,
mert azok a Te ujjaid, és tudom már, hogy amit magamban látok, annak kell
harmóniában lennie, hisz Te is abban vagy. Vágyom és szeretem azt a legelső
képet, hisz megmutatta nekem, miért kell a keservesen hosszú, küzdelmes utat
bejárni, mert erőt adott, hogy szembenézzek magammal, és mert azok vagyunk mi,
a halhatatlan, tiszta szerelem maga.
Megjegyzés küldése