Nyugodt, tavaszias, az
éledező természet neszeivel tarkított késő délután volt, mely a folyópart ezen
elhagyatott, mások által nem igen látogatott részén érte őt utol. Ült a
kavicsokkal teleszórt világosbarnás, kicsit hűvös homokon, mit sem törődve a
ténnyel, hogy sötét farmerja egy részét apró kristályokként fedik az aranyos
homokszemek. Fehér lábait a vízbe nyújtotta, és csak nézte a lustán hullámzó
folyót, a horizontot, a lenyugvó napot. Tudta, nem is olyan hosszú idő múlva, a
természet, és minden apró és nagyobb teremtménye teljes nyári pompájában és
létszámában lepi majd el a partot, és az azt szegélyező erdőt, ismét létrehozva
azt a nyüzsgő, illatos csodát, ami a nyárral és a késő tavaszi napokkal
jár. Várta már, hogy életre keljenek, szépségükkel tovább gazdagítsák az
ezüstös folyó ilyenkor még picit hideg báját, várta már, hogy a szivárvány
minden színében tündöklő szitakötők táncukat járják a kövek között, hogy
megbabonázva figyelhesse őket, elmerülve gondolataiban. Mindig szerette őket,
varázslatos, dallamos mozgásukat, ahogy hol feljebb, hol lentebb ereszkedve
szárnyalnak az illatos levegőben, ahogy a szárnyuk, mint apró ékkövek,
megcsillannak a ragyogó napfényben. Valahogy az ő megjelenésük jelentette a
legtöbbet számára, és ez az érzés évről évre fokozódott, egészen addig az évig,
amikor megszületett benne a végleges, teljes mélységében biztos elhatározás,
hogy egy ilyen mesebeli lényt szeretne magán viszontlátni. Forró, ragyogó
napsütéses napok voltak, és a lilát választotta, hogy titkos, finom ékként
díszítse most már őt is, belesimulva hófehér bőrébe, immáron már pajkos
játszótársként üdvözölve a nyári folyóparton a színes csillogó szárnyaló
ékköveket. Szüksége volt rá, az újjászületés szimbólumaira, és a csodára, amit
annyira szeret, és amit csendesen, csak figyelve vár. Azóta eltelt jó
néhány hónap, mely társakat adott a titkon meglapuló ékkövekkel díszített
varázsos szitakötőnek, köztük néhány újabb, de már zöldes aranyos színben
játszó szárnyas csodával, ezáltal megalkotva a teljes képet, ami hosszú évek
gondolatainak, és művészi kezeknek, inspirációknak eredménye. Ezzel a kész,
történetet mesélő, a derekán titkosan megbúvó mintával ült ott azon a
naplemente aranyos fényeiben fürdő késő délutánon, a horizontot nézve, abban a
meggyőződésben, hogy ez a nyár más lesz számára, hisz az eddigiek mind ezt
készítették elő. Nézte a lenyugvó napot,
mereven, és bármekkora is volt a kísértés, nem nézett hátra, csak néha lecsukta
kék szemeit, hogy sötét, ívelt pillái árnyékot vessenek enyhén keleties, széles
arccsontjára, érezve, az ékköves szitakötői soha nem ismert, vibráló táncba
kezdenek a világos ing alatt, hófehér, áttetsző bőre alatt, és húznák őt, így a
gerincénél fogva valahova, hátrébb a parton, ahol, talán, áll valaki, aki tudja,
bár nem láthatja, mit rejteget a könnyű ing alatt. Csak néha lecsukta szemeit,
csak nézett maga elé, ellenállva a kísértésnek, hogy hátranézzen, hogy Rá
nézzen. Csak figyelte a szárnyas varázslények finom vibrálását, és igen, végre
megértette, mit kell tennie, felállt, cipőit kezében fogva, úgy, a
homokszemekkel teleszórt farmerban megfordult és fürge de könnyű léptekkel
odasétált hozzá, közelről nézett csak fel a hihetetlen kék szemeibe, hogy Ő az
íriszén is láthassa a boldog, hazataláló szitakötők önfeledt táncát, hogy
megmutassa, megértette végre, mit is kell tennie, hogy ők is, az ékköves
szitakötők is hazataláljanak végre.
Megjegyzés küldése