Egy
verőfényes, kora nyári délután Judit a hangulatos kis cukrászda teraszán a
kávéját kavargatta, gondolataiba mélyedve. Az elegáns hófehér, mélyen dekoltált
kosztümében most is kifogástalanul elegáns volt, mint mindig. Nyakában a vékony aranyláncon függő
opál medál és a hozzá illő fülbevaló még inkább kiemelték szürkéskék szemeit és
finom, arisztokratikus vonásait. Vállig érő, egyenes, gesztenyebarna haja
keretet adott szoborszerűen szép arcának. Az arra sétáló férfiak a szemük
sarkából vágyakozó, elismerő pillantással méregették a magányosan kávézó
megközelíthetetlen hölgyet.
Judit valóban várakozott. Ki tudja mikor is látták
egymást utoljára! Hét, vagy talán nyolc éve már? Pedig elválaszthatatlanok
voltak az egyetemen, akár az ikrek. Bár természetük és vérmérsékletük nagyon
különböző volt, valami nagyon erős lelki kötelék mégis kialakult közöttük,
szinte a megismerkedésük első pillanatától kezdve. Anna és ő. A két okos és népszerű
lány az évfolyamon. Barátnője olyan volt, mint egy folyton lobogni akaró
fáklya, telve élettel, energiával, valami ösztöneiből fakadó nyugtalansággal.
Vörös, mindig rakoncátlankodó hullámos fürtjei, csillogó, meleg barna szeme,
szép arcvonásai tökéletesen tükrözték sziporkázó egyéniségét.
Miközben Judit a kávézó teraszán üldögélt,
végigpörgette magában az elmúlt évek történéseit. Az egyetem vége felé, Anna
megismerkedett egy csodás fiúval, s innentől kezdve ők lettek az álompár. Gábor
magas, jóképű, sportos fiatalember volt, tulajdonképpen Anna férfi mása.
Kapcsolatuk sziklaszilárd és megingathatatlan volt, valami ősbizalmon alapuló,
mindent elsöprő szerelem. Az egyetem elvégzése után hamar összeházasodtak és
Afrikába költöztek. Gábor biológusként ott végzett kutatómunkát. Anna nem
gyakorolta vegyészi végzettségét, hanem fotózni és festegetni kezdett. A két
barátnő tartotta a kapcsolatot, először leveleken, majd az interneten
keresztül. Judit számára valóságos ünnepnapnak számított, ha hírt kapott
barátnőjétől. Anna csodásan, szenvedéllyel mesélt az őket körülvevő lenyűgöző
természetről, az ott élő emberek mindennapos küzdelmeiről, a szerelmükről és az
érzéseiről. Azután egyszer csak nem jött több levél, sem telefon, de még egy
rövid üzenet sem. A vészjósló hallgatás ólomsúlyú, baljós árnyként nehezedett
Judit lelkére. És hamarosan megérkezett a szörnyű hír, Gábor egy sziklamászás
során lezuhant és azonnal életét vesztette. Judit rögtön a várandós barátnője
segítségére akart sietni, de Anna beburkolózott a magányába és fájdalmába,
önkéntes elszigeteltségbe vonulva kizárta a külvilágot. Néhány évre teljesen
eltűnt.
Nemrégiben különböző fórumokon kezdtek megjelenni a
fotói és a festményei. Alkotásai nagyon annásak voltak, de volt bennük valami
más és több, ami új volt még a barátnője számára is. Anna olyan ember
szemüvegén keresztül láttatta a világot, aki igazi mélységeket élt át.
Judit néhány évvel később találta meg azt a férfit,
aki egy személyben férj, szerető, barát, fivér – s talán majd később – apa
lehet. Zoltánnal csodálatos a házasságuk, összeköti őket a munkájuk, a vállalkozásuk,
a sok-sok közös élmény és utazás, az évek során megszerzett vagyon. Lám, milyen
egyszerű is boldognak lenni – gondolta gyakran Judit – , ha
az ember a véletlenek szerencsés közrejátszása során megtalálhatja a százezerből,
vagy a millióból a hozzá illő társat. És most – mosolyodott el –, Zoltánnal még
egy ajándékot kapnak az élettől, ami új színt, új lendületet vihet a
kapcsolatukba. Gondolataiból, a szürkén és unottan hömpölygő embertömegben
feltűnő üde színfolt rázta fel. Olyan volt a közeledő Anna, mint egy
kamaszlány, amint sietősen lépkedett tűsarkain.
Boldogan integettek egymásnak és néhány pillanat múlva,
oly hosszú idő után végre újra összeölelkezhettek.
– El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy újra
láthatlak! – törte meg a csendet Judit, és amint e szavakat kimondta, azonnal
szertefoszlottak a korábbi félelmei, hogy hogyan is kezdhet egy beszélgetést a
barátnőjével ilyen rettenetes tragédia után.
– Hát még én! Úgy féltem, hogy haragszol, utálsz, vagy
ami még szörnyűbb, elfelejtettél! – válaszolta könnyek között Anna.
Leültek a kis asztalkához, még mindig elfogódottan a
boldog viszontlátás örömétől.
– Hozhatok a Hölgyeknek még valamit? – törte meg a
varázst az asztalukhoz lépő pincér.
– Én már rendeltem egy kávét, te kérj csak, amit
szeretnél.
– Akkor ugyanazt – válaszolta kurtán Anna.
– Értem, még egy koffeinmentes – írta fel a
felszolgáló a rendelést.
– Nem, dehogy, egy normális feketét kérek, forrón,
keserűn, koffeinnel! – kacagott Anna. Mondd, Judit, te beteg vagy? Miért nem
iszol valódi kávét?
– Hát… azt mondják, ez nem betegség… – mosolyodott el
sejtelmesen Judit, fülig pirulva.
Anna azonnal kapcsolt, hiszen talán még önmaguknál is
jobban ismerték egymást.
– Édes Istenem! Judit!
Ez csodálatos! Anyuka leszel? – fogta meg barátnője kezét Anna, és
fátyolos szemmel folytatta. – Tudod, amikor Gábor elment, egyedül az a csöpp
kis élet tartotta bennem a lelket, aki a méhemben növekedett. Majd meglátod te
is, hogy abban a pillanatban, amikor a kis tökéletes testet a szülés után
először a kezedbe kapod, örökre megváltozik az életed… És, a férjed, ugye ő is
nagyon boldog?
– Nem tudja még – felelte kicsit zavartan Judit.
– Hogyhogy? Ő nem szeretné?
– Jaj, dehogynem, azaz remélem! Tudod, amikor összeházasodtunk,
hosszú ideig nem is terveztünk gyereket, csak élveztük egymás társaságát,
építettük a karrierünket, azután mindig volt valami nagyon fontos, amiért halogattuk
a gyerekvállalást. Egy idő után, egymás iránti tapintatból nem beszéltünk
többet babáról. Amikor már végképp lemondtam
egy utódról, terhes lettem. Nem akartam a férjemnek elmondani, amíg nem
biztos, hogy megóvjam a hiábavaló reménykedéstől és az esetleges csalódástól.
Tegnap voltam orvosnál, és ő azt mondta, megnyugodhatok, minden a legnagyobb
rendben van!
– Mikor tervezed bejelenteni a csodás hírt?
– Éppen ma este, mert most van a megismerkedésünk
évfordulója is. Szerintem a férjem is készül a jubileumra, mert napok óta olyan
szórakozottan, kótyagosan jön-megy a lakásban, nagyon titokzatosan viselkedik.
Igazi meglepetés vacsorát tervezek, bár ismersz, nem vagyok egy konyhatündér!
Milyen fantasztikus nap ez a mai, és milyen mázlista vagyok – nevetett Judit önfeledten
– hogy a két, azaz a babával együtt már a három legfontosabb ember az
életemben, így egyszerre, egy napon keresztezik a sorsomat! De most elég
belőlem, te mesélj!
Anna vett egy mély levegőt, tekintete a távolba
veszett.
– Tudod, amikor Gábort elveszítettem, azt hittem vége
a világnak, nem tudok lélegezni, létezni nélküle. Három hónap múlva megszületett
Tomi, aki a legnagyobb ajándék az életemben, minden nap emlékeztet a létezés és
a természet csodájára. Reményt és erőt ad nap mint nap az életünkhöz, inspirál
a munkámban. Ugyanakkor nagyon nehéz időszakon vagyok túl, és talán csak néhány
hónapja érzem, hogy a fájdalmas emlékeimen, a fiamon és a feladataimon kívül
létezhet más valaki is.
– Csak nem? – kérdezte sokatmondó pillantásokkal
Judit. – A legapróbb részlet is érdekel.
– Kérlek, ne! Nincs még itt az ideje, hogy beavassalak
a titkomba. Így is gyötör a bűntudat Gáborral és Tomival szemben. Mocskos
árulónak érzem magam!
– Jaj, Drágám! Ne tedd ezt! Nem élhetsz halálod
napjáig önsanyargatásban, begubózva a gyászodba és az önsajnálatba.
– Ne légy ilyen megértő és kedves velem! Nem csak
rólam van szó – felelte ijesztő komolysággal Anna. – Ő sem független. Hogyan
rombolhatnék szét egy házasságot, amikor én magam is megszenvedtem a magamra
hagyatottságot!
– Ez valóban nem egyszerű. Csak annyit mondj el,
amennyit akarsz!
– Hát jó. Egyszer együtt utaztunk a vonaton, és
beszélgetni kezdtünk, majd névjegyet cseréltünk. Egyikünk sem kereste tudatosan
a kapcsolatot, mégis összefutottunk egyszer, kétszer, majd egyre gyakrabban.
Mindketten próbáltuk elfojtani magunkban az érzelmeket, a vágyakozást, a szenvedélyt,
de eljött a pillanat, miután nem áltathattuk tovább egymást és önmagunkat.
Persze a boldogan együtt töltött percek és órák után mindketten egyedül
maradunk a szégyenérzettel, a bűntudattal, az önutálattal.
– Annyira sajnállak – szorította meg együttérzéssel Anna
kezét Judit. – És ha nem volna nős?
– De az! Ő nagyon diszkrét, ritkán, egy-egy elejtett
szóval utal csak a feleségére. Szerintem az évek során elveszett a spontaneitás
és a szenvedély a kapcsolatukból, maradt a rutinszerű együttlét, a szerelmet az
egymás iránti őszinte tisztelet és megbecsülés váltotta fel. Sokszor úgy jön
hozzám, mint egy szeretetre és gyengédségre éhes kisgyerek.
– Hidd el Anna, a házasság nagyon munkás vállalkozás,
mindkét félnek iszonyúan kell igyekezni egymás és önmaguk boldogságáért.
– Ugye nagyon elítélsz? – kérdezte bűntudattal teli
hangon Anna.
– Hogy mondhatsz ilyet! Csak két vergődő embert látok,
akik nem mernek boldogok lenni. Nem gondolod, hogy annyi szörnyűség után, most
lehetne kicsit önzőnek lenned?
– Nem tudom, de egyre elviselhetetlenebb ez az őrlődés.
Tegnap Ő azt mondta, ma beszélni fog a feleségével.
– Talán így lesz a legjobb. Elképzelhetetlennek
tartom, hogy az a nő ne érezné, hogy
valami nincs rendben. Nagyon szorítok neked, és akármi történik, tudd, én
melletted vagyok, mindenben számíthatsz rám!
– Olyan jó, hogy újra vagy nekem, Judit! Mi lenne
velem nélküled! – ölelte meg barátnőjét Anna. – Most kérlek, ne haragudj, de
rohannom kell, innen nem messzire találkozom vele!
– Szaladj csak, ígérem, hogy nem leskelődöm utánatok.
Ezentúl, nem engedem, hogy eltűnj! Hívj fel holnap, és meséld el hogyan alakult
az estéd.
– Mindenképpen! Te pedig vigyázz magadra és a
babára! – búcsúzott Anna, és fiatalos léptekkel elindult a tér felé.
Judit ücsörgött még pár pillanatig, amíg a pincér
hozta a számlát. Egyre csak a barátnője járt a fejében, hogyan segíthetne neki,
hogy újra boldog legyen! Persze az aggodalmak mellett a napsugaras gondolatok ott röpködtek az agyában
és a lelkében. Ígéretes tervekkel és izgalommal indult hazafelé, hogy
levezényelje élete egyik legtökéletesebbnek ígérkező estéjét. Hirtelen
zseniális ötlete támadt. A sarki bababoltban vesz egy tüneményes kis
babacipőcskét, és előételként azt tálalja fel a férjének.
Anna eközben a téren, a parkolónál ácsorgott.
Barátnője reményt adó és megértő szavai elgondolkodtatták, bátorságot adtak
neki, hogy merjen változtatni az életén. Hamarosan feltűnt és lassított egy
gyönyörű, ezüst színű BMW. Juditék autója megállt, és Anna boldog mosollyal ült
be Zoltán mellé az első ülésre.
Csanády Nóra
Megjegyzés küldése