Elhagyatott kis játszótéren üldögélek egyedül, egy vörösre mázolt betonpadon. Azon gondolkodom, hogy miben hasonlíthat a hinta vagy a libikóka a létezéshez. Az ember, ha szorult helyzetben van, vagy valamit meg akar magyarázni, de végképp semmi jó ötlete sincs, akkor előáll egy akármilyen légből kapott hasonlattal, a hasonlatokba ugyanis az égvilágon bármit bele lehet magyarázni.
Könnyen bizonyítható az okoskodás, miszerint e két eszköz
és az élet fogalma közti kapcsolat mindkét esetben ugyanaz lehet: egyszer fent,
egyszer lent.
A libikóka esetében ahhoz, hogy én felemelkedjek, valaki
másnak a hinta velem szemben levő végére kell nehezednie, és én olyan magasra
emelkedem, amennyire a partnerem (nevezzük így) lesüllyed a másik végen.
Viszont ha én bizonyosodom nehezebbnek, akkor én süllyedek és ő emelkedik.
Erről eszembe jut, hogy az imént említettem a hintát, amihez szépen odasétálok,
ha foglalt, akkor kivárom a sorom, majd alkalomadtán elfoglalom a helyem a hőn
áhított boldog révületben. A hintán másoktól független vagyok, és magam
koordinálom a játék mozgását, hogy mennyire lengek ki, milyen magasra repülök,
aztán ellököm magam a talajtól, amihez jobb esetben már hozzá sem érek,
amíg csak ki nem ugrom a hintából, vagy valaki meg nem fogja a láncot, és akaratom
ellenére meg nem állítja azt. Nem minden hinta egyforma.
Vegyük jobban szemügyre például a jól szituált, rendes
családapa által épített hintát a kertben, amin a gyerekek összevesznek, hogy ki
is üljön bele előbb. Majd jön a jól szituált, rendes anyuka, aki felállít egy
szabályt, amit a gyerekeknek követniük kell a hinta igazságos használata
érdekében. Ha ez a rend megborul, a hintát az apuka lebontja. Vegyünk egy másik
példát, a ma esti randira a fiúnak semmi ötlete sincs, a lánynak viszont születésnapja
van.
A lány egyszer tett egy olyasféle megjegyzést, hogy
gyerekkora óta megszállottan imád hintázni. Találkoznak a megbeszélt helyen,
majd a fiú elvezeti a lányt egy gyönyörű, páros hintához. Beleülnek, közösen
hajtják a mesés szerkezetet. Pár perc után a lány észreveszi, hogy a két
hinta valamiért sehogy sem akar egyszerre mozogni, ekkor megállítja és sírva
elrohan. Mivel a fiút ledöbbenti az eset, a lány után szalad, próbálja
megvigasztalni.
Mégis hogy képesek egyesek arra, hogy két, egymástól ennyire
különböző eszközt egymás mellé építsenek, s legfőképpen miért egy gyerekeknek
szánt játszótéren, mikor a helyes használatot még a felnőttek sem értik?
Ha ráültetnénk két egymástól független, ugyanabban a
szakmában dolgozó vezérigazgatót a libikókára, akik teszem azt, hasonló
társadalmi megbecsülésben részesülnek és közel azonos anyagi helyzetben vannak,
rögtön keresnék az ellentéteket és a hasonlóságokat egymásban, elindulna a
rivalizálás, az éppen lent haladó lentről, a fent haladó fentről méregetné a
másikat.
Mindkettő jobb akar lenni, ezért kérdéses az, hogy mikor
melyikük kerül felülre. Vagy félholtra verik egymást (sajnos az egyik nélkül a
másik nem tud a libikóka magasabbik felére jutni), vagy esztelenül lökdösik el
magukat a talajtól, hogy akárcsak egy pillanatra is a libikóka legmagasabb
pontjára jussanak, s megérezhessék, milyen is odafent...
Ezt úgy képzeljük el, mint mikor két gyerek azon
versenyzik, hogy melyikük tud nagyobb várat készíteni építőkockából. Ugyanannyi
„alap” áll mindkettő rendelkezésére, és az idő sincs megkötve. Feltehetően nem
egyforma tempóban haladnak majd, ezért amelyikük hátrányba kerül, az
megpróbálja ledönteni a másik gyerek már félkész erődjét. Majd a sértett
nekiugrik az őt ért károkat viszonozva, és lerombolja a még álló várat is.
Így közel tíz perc alatt megint eredeti
szerepkörükben tetszeleghetnek a libikókán, de már egyiküket sem érdekli, hogy
ki kerül feljebb, csak hogy meg tudják-e állítani, de a mérleghinta csak suhan
megállíthatatlanul, egyszer az egyik kerül feljebb, másszor a másik, míg az
elején erőteljes mozdulatok kellettek a szerkezet beindításához, most az mintha
önmagát tartaná lendületben. És már kész is a mókuskerék, amelyből
szinte lehetetlen kikerülni.
Most azt gondolom, ha nekem választanom kéne, a hintát
választanám, mert abból bármikor kiugorhatok,
de miért ne tehetném meg ugyanezt a libikókával is?
Nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy a libikókán
ketten ülünk, és ha arról valamelyikünk leugrik, akkor a másik a földre zuhan
és összetöri magát.
Így amelyikünk előbb akar kiszállni, az jön ki jobban a
dologból, de ha ezt a partner is észreveszi, akkor ő is azon lesz, hogy ő
legyen az, aki hamarabb leugrik. Ez így logikus. Innentől kezdve a tét a lehető
legnagyobb- életben maradni. vagyis elhagyni a libikókát-lehetőleg
sérülésmentesen.
Ferencz Anna
Megjegyzés küldése