Elfáradtam. A kimerültségtől légszomjam van, a fejemben
visszhangzik saját tomboló szívverésem. A meredek kaptató után egy kis
fennsíkra érek. Innen belátható a környék, megpihenek hát.
Jó érzés kinyújtani megfáradt tagjaimat, elgyötört
izmaimat. Erről a kis magaslatról szemlélem a mögöttem és az előttem kanyargó
utat, a rajta közlekedőket. Őrült rohanás, esztelen száguldozás, amiből most
üdítő élmény kimaradnom. Ha pár percre is, de próbálom elhitetni magammal, hogy
kiszállhatok a versenyből, hogy tét és kötelezettség nélkül lehetek pusztán
szemlélődő. Nincs helyezés, nincs rangsor, mégis mindenki teljesíteni akarja a
távot. Vannak magányos biciklisták, mások kis csapatokba verődve küzdik át
magukat a hepehupákon. A párok egymás mellett karikázva igyekeznek. Néha
egyikük megáll, hogy erőt gyűjtsön, a másik tovább halad, majd bevárja
partnerét. Mindenkinek saját magának kell legyőznie a kilométereket ziháló
tüdővel, fájó, meggyötört izomzattal, mégis könnyebb hajtani a pedált, ha a
társunk mellettünk halad. Előfordul, hogy egyikük letér az útról, lankásabb
mellékutak után kutatva, de hamarosan visszatér a forgalomba, hiszen minden
kacskaringó, ösvény, vad vadregényes utacska egyszer csak a főútba torkollik.
Figyelem a tandemezőket. Vannak, akik együtt, azonos
lendülettel és erőbedobással tekerik a biciklit. Ott, arrébb, látok egy párost,
ahol az első kerekező inaszakadtából hajt, míg a hátsó, a nyeregben hátradőlve
pihen, gyönyörködik az elsuhanó tájban és néha fékez. Azon a kék tandemen, a
kormányos figyeli az utat, irányítja a járművet hol erre, hol arra, kikerüli a
buckákat, vagy éppen telibe talál egy nyálkás pocsolyát, közben szakadatlanul
vezényli a tempót. A hátul ülő leszegett fejjel, szó nélkül, monoton
gépiességgel teker, már nem figyel sem vezényszóra, sem irányváltásra.
Felállok, és kezemmel ellenzőt formálva a homlokomra
visszatekintek a már megtett útra. Milyen régen indultam… Igen, talán azon a
szép, verőfényes áprilisi reggelen, a negyedik születésnapomon. Korán kibújtam
a meleg ágyból, s a nagy konyhán keresztül – ahol mami és anyu sürgölődtek –
kiszaladtam a tornácra. Ott megpillantottam a hőn áhított ajándékomat, a
csillogó, piros biciklit. Rögtön nyeregbe pattantam. Még most is érzem a
kormány műbőr fogantyújának tapintását, ahogyan az izgalomtól és az
igyekezettől ráizzadt a tenyerem. Kezdetben rakoncátlankodott a drótszamaram,
de anyukám egy levágott söprűnyelet illesztett a csomagtartóhoz, s annál tartva
segített megtartani az egyensúlyomat. Csak az utat és az egyre gyorsabban forgó
első kereket néztem, és éreztem, hogy anyu már nem szalad mellettem,
elengedett, és önállóan hajtok. Mámorító volt az érzés, hogy egyedül én uralom
a járművet, diktálom a tempót, fordítom a kormány hol jobbra, hol balra, kedvem
szerint. Megrészegültem ettől a szabadságtól. A gyér kis copfjaimba kötött
piros masni együtt lobogott a szélben a kormány végéhez erősített színes
műbőrszíjakkal.
Azóta is haladok az úton. Vállaltam már nehéz expedíciókat,
gyötrelmes kalandokat végtelen, sziklás és kanyargós hegyi magaslatokba.
Sokszor visszacsúsztam, előfordult, hogy le kellett szállnom az ülésről, és
kézzel-lábbal kaparva küzdöttem magam vissza a forgalomba. Volt, hogy
sziklapárkányon egyensúlyoztam a szédítő szakadék és a sziklafal mezsgyéjén.
Billegve balanszíroztam a vékony keréken, úgy, mint a kötéltáncosok. A kötélen
egyensúlyozó azonban bízik önmagában, ügyességében, azért mer nekivágni a két
csúcs között feszülő mélységnek. Én csak a kerékre bíztam magam, szinte kéjjel,
vagy inkább ostoba fatalizmussal vártam, vajon merre billen a balansz,
szétroncsolódik-e a testem a mélységben, vagy a kemény gránitfalnak csapódva
végzem. Szenvtelenül néztem, ahogyan a kerék meg-megbicsaklik a vékony
párkányon, majd eszembe jutott, hogy van már saját csapatom, akiknek segítenem
kell, és biztosan várnak, ott, a következő kanyarban.
Az utóbbi időben egyre durvábbak az úton közlekedők. Sokan,
az enyémnél szebb és erősebb kerékpárokon ülve nekem ütköznek, felsértik a bőröm,
összezúzzák tagjaimat. Mégis az arcok rémisztenek meg legjobban, látom rajtuk
az acsarkodó gyűlöletet, vagy az álszent sunyi vigyort, miközben legszívesebben
eltipornának. Könnyeimmel küszködve, vagy éppen a tehetetlen düh termelte
adrenalinnal a véremben erőm megsokszorozódik, és megküzdöm a reám támadókkal.
Megfeszítem a vállam, és állom az ütközeteket, bármennyire is sajognak a vérző
sebeim, az újra feltépett hegek.
Időközben megtaláltam az útitársam, akivel egymás mellett
haladunk, megpróbálunk egyforma sebességgel kerekezni. Olykor lassítunk,
másszor gyorsítunk, alkalmazkodva egymás teherbírásához. Van már saját
csapatunk is, három kis biciklista, akiket mi tanítunk kerékpározni. A két
nagyobbacska már egyedül hajt, néhány hosszal előttünk járnak. Mögöttük haladva
gyönyörködünk abban, ahogyan egyenes derékkal, délcegen ülnek a nyeregben,
könnyedén tekerve a kerekeket, szinte suhannak. Néha egymáshoz koccannak,
máskor segítenek tolni a bicajt a másiknak, ha az elfáradt.
Vidám csilingelés üti meg a fülem. A legkisebb versenyzőm
áll előttem, sárga, delfines sisakja ragyog a napsütésben. Csillogó fekete
szemeivel várakozóan tekint rám, kéri, siessünk a többiek után. Igaza van! Nem
szabad lemaradni a csapatunktól. Segítek hát neki a kormányozásban, úgy, ahogyan
hajdan anyukám tette velem, és nekiiramodunk újra a távnak. Bár sokan, sőt
egyre többen jönnek velünk szembe, azt sem tudjuk hol és mikor érünk célba,
mégis muszáj hinnünk, hogy ez az út vezet odáig!
Csanády Nóra
Megjegyzés küldése