Szinay Balázs - Nincs itt az irodalom ideje…?

Minden kor műveltsége abban mérhető le, hogy az adott népcsoportban, társadalmi közegben az elaljasodás mely foka megengedett – mégha csak kis csoportot érintő, szélsőségesnek mondható társadalmi jelenségként is –, nem az aktuális kor viszonyaihoz mérten, hanem az emberiség teljes szellemtörténetének szempontjából. A mai magyar irodalom egy szegmense például kifejezetten káros hatást fejt ki, és minél feljebb lépdelünk a kortárs művészet képzeletbeli (vagy nagyon is kézzelfogható) szegmenseinek lépcsőfokain, e szegmens annál több képviselőjével találkozhatunk szembe. Ők azok, akik többnyire a klasszikusok hátán fokozatosan feljebb kapaszkodva, látszatértékeket teremtve jelentős pozíciókba kerültek, hogy onnan aztán teljes intenzitással a nyakunkba zúdíthassák önmagukat és az általuk képviselt, további értékválságot katalizáló tartalmakat.

    Ők elsősorban azt mondják (nem is magyarázat képpen), hogy pusztán az aktuális társadalmi realitást örökítik meg és tükrözik vissza, ugyanakkor kérdés, hogy ez mentségül szolgálhat-e bármivel kapcsolatban is? Közönséges, üres, sivár, lelketlen tartalmakat hoznak létre, gondosan megtöltve azokat obszcenitással, közhelyességgel, és még a legegyszerűbb pszichés diagnosztizálási módszereket alapul véve is az orvostudomány képviselete alatt álló tudományterületek valamelyikébe utalható gondolatokkal. Egy-egy ilyen mű lényegében pszichiátriai látleletként szolgálhat, komplett diagnózis állítható fel általa. Az elsivárosodott lelkű, állati ösztöneinek élő, a realitástól elszigetelt és tanácstalan, talajt vesztett ember művészete ez, akiből a szégyenérzet teljesen kiveszett. Leírja, mert leírhatja és büszke rá, mert van, aki számára büszke lehet. Ebből a fajta művészetből pedig divatot teremt, olyasfajta divatot, melynek elfogadása és követése mintegy a bekerülés feltételét jelenti magasabb körökbe, amennyiben persze ezeket a magasabb köröket ő maga határozza meg. Ám a kérdés az, hogy mit tesz hozzá az a szerző és az a csoportosulás a művelődéshez és kultúrához, mely csak saját, beteg korát és önmaga láthatóan megfakult, szegényes, alásüllyedt lelki világát képes megörökíteni, kategorikusan elutasítva minden mást? A művészet feladata nem éppen az volna, hogy a kor szellemét mindenkoron a lehető legmagasabbra emelje? Mit nyújt az a társadalom és a közönség számára, aki műveltségben és emberségben maga sem több, mint azok, akik ellen éppen az emberiség időtlen értékeit képviselők csoportjai harcolnak? Egy elhallgatni való korról elhallgatni való módon írni miért büszkeség?

Valahol itt érhető tetten az önmagunkba tekintés megkísérlésének és a realitás érzékelésének teljes hiánya. Az ilyen és ehhez hasonló csoportosulások működése kifejezetten veszélyes az emberi szellemre nézve. Tagjai mégis rendkívül makacsul és tettre készen ragaszkodnak kivívott pozícióikhoz, lehetőségeikhez, valamint elsősorban és legfőképpen ahhoz, hogy egymás számára megfeleljenek. Ugyanis, végtére nem tesznek mást, mint egymásnak írnak. Ez a kortárs irodalom egyik legegyértelműbb íratlan szabálya: egymás számára írni, egymást a különféle pozíciókban megerősíteni, a többiről pedig nem tudomást venni, az egész jelenség által mesterségesen szellemiséget rontani, a hagyományos értékeket elhallgatni vagy kiirtani.

Ami ezen felül marad, azt lehetne ma igazán hermetikus irodalomnak nevezni, mivel a hermetikus kifejezés önmagában véve azt jelenti: elzárt, hozzáférhetetlen, titkos, bűvös. Ma pedig szinte minden ide tartozik, ami hagyományos, ami bölcselkedő, ami éra-kritikus, ami nem öncélú, ami kortól független, időtlen értékekről szól, ami a felemelkedést szolgálja, Az ilyen most láthatatlan vagy éppen nagyon is gondosan kihangsúlyozott és szilárdan álló falakba ütközik. A lehetőségektől elzártan, észrevétlen, a felszín alatt mocorog mindig csak éppen annyi levegőhöz és közönséghez jutva, mely életben maradását átmenetileg biztosítja. Fennmaradásában pedig jelentős szerepet játszik az, hogy mennyire tud a játékszabályok szerint játszani.

Az amatőr és a professzionális irodalom közös vonása, hogy mindkettő egyaránt egyetlen, mindennél lényegesebb szempont alapján értékelhető, ez pedig a tartalom.  Ugyanis a formára alkalmazott bravúrok, vagy a műfaji különlegességek csak a hozzáértők számára érdekesek és értékesek. A laikus olvasó minden esetben a tartalom alapján dönt. Számára nem létezik amatőr vagy professzionális irodalom, csak kedves, vonzó, izgalmas, érdekes és értékes vagy taszító és érdektelen tartalom. Ám végeredményben az avatott, hozzáértő műkedvelő is elsősorban tartalom alapján választ olvasmányt. Az irodalom hitelességét és az iránta ébredő igényt és kíváncsiságot mindenek előtt tehát a tartalom adja. A tartalomközlés pedig felelősség. Öncélú és erkölcsromboló, üres és jelentéktelen tartalmat közölni nem közérdek. Egy szerző jelentősége abban mérhető le, hogy a közérdeket (akár saját kárára is) mennyire tartja szem előtt. Ez adja az amatőr és a professzionális szerző közötti különbséget is. Nem elsősorban a hozzáértés, hanem a szándék és a hozzáállás különbsége. A professzionális szerző szándékaiban, az olvasó és az irodalom iránti alázatában több. Felismerte, hogy az adott korban és helyzetben milyen tartalomra és magatartásra van szükség, e mellett pedig makacsul és eltántoríthatatlanul kitart. A hiányokra fókuszál és nem a várható haszonra.  Persze mondhatnánk azt, hogy az irodalomnak nem árt, ha sokszínű és megvan benne mindennek a helye, ám ez a frázis egy ponton elkezd sántítatni, mégpedig onnantól, hogy egyes tartalmak kifejezetten ártónak értékelhetőek, a valóban tartalmas irodalom pedig nem kap kellő teret és rangot.

Érdemes odafigyelni arra, hogy a világirodalom történetét végigkíséri egy visszatérő és elfojthatatlan törekvés, vagyis, hogy az ember eredeti erkölcsi rendjét fenntartsa, ha pedig az feledésbe merült, helyreállítása. Ha ezt a fajta tartalmat és üzenetet megpróbálják elnyomni, az adott kor önmagát, elődeit, az emberi mivoltot igyekszik elfojtani és semmibe venni.  Az irodalom nem kisajátítható és nem szabadon felhasználható. Eszköz, mellyel tudni kell bánni, csatorna, amin keresztül megnyilatkozik valami, az individuumnál fontosabb. Közügy és közérdek, melynek minden nemű, a közösség épülését szolgáló formáját támogatni kell, ez biztosítja ugyanis szellemkincsünk fennmaradását és átörökítésének folytonosságát. A jelen szellemi értékeiért és az utókorra hagyott tartalmakért pedig mindnyájan egyaránt felelősek vagyunk!

A történelem folyton ismétlődő leckéit ma sem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Minden kort, társadalmat, nemzetet utolér az a sors, amit tudatosságával vagy figyelmetlenségével vív ki magának. Jelen kell lennünk jelen létünkben! – ez az az üzenet, melyet az emberiség egész szellemi hagyománya minden koron üzen az őt követő generációknak. Ha ezt az üzenetet figyelmen kívül hagyjuk, fel kell tennünk magunknak a következő kérdéseket: Nincs itt az irodalom ideje, a valódi irodalomé? Akkor minek van ma itt az ideje? … és biztos jó az nekünk? Mert, ha nem…, akkor miért…?

Szinay Balázs

Oszdd meg: