Az asszony piros pongyolában állt az erkélyen, és a kedvesét várta. Meleg őszi délután volt. A nap meg-megcsillant a házat körülölelő liget gyérülő lombjain. A csupaszodó ágak között lassan kirajzolódott a közeledő férfi alakja. A kezében tartott virágcsokrot meglengette az asszony felé, aki finoman visszaintett, és belépett az erkélyről. Elhúzta a sötétítő függönyt, és a csöngetésig még beszaladt a fürdőszobába, hogy felfrissítse a leheletét.
Egyszerre értek az ajtóhoz, mely a bim-bam csengő első hangjaira azonnal kitárult. Megölelték egymást. Illatok keveredtek össze. A férfi hajából, ruhájából az ősz fanyar, fűszeres illata áradt, a nő parfümtől és szájvíztől volt szagos, mely mögött ott bujkált a várakozásban elszívott cigaretták, és a még reggel felhajtott gyomorkeserű halvány emléke.
A férfi nem szerette ezt az illatot, de nem szólt, mint ahogy semmiért sem szólt, ami nem tetszett neki az asszonyban. Az is zavarta, hogy minden alkalommal kényszeresen valami aprósággal állít be hozzá. Viszonyuk évek óta tartott, de még mindig úgy érezte, mintha első vizitre menne, mely alkalomból illik kedveskedni a ház asszonyának egy doboz csokoládéval, vagy pár szál virággal. Nem tudott igazán feloldódni, bár az asszony minden gesztusa arra buzdította, hogy érezze otthon magát nála. Ebédekkel és házi papuccsal bombázta, fogkefét és borotvát rendszeresített számára, köntös és pizsama állt rendelkezésére, ha netán úgy döntene, hogy ott marad éjszakára. Még a lakáskulcsot is ráerőltette volna, de a férfi ezúttal a sarkára állt. Egy lakáskulcsa ugyanis volt már, ami a családja ajtaját nyitotta.
A nőt ez az apróság nem zavarta, a férfit úgy kezelte, mint életének szerves tartozékát, aki ugyan tévedésből máshol lakik, de a helye itt van. Azt, hogy a férfi nős, és gyerekei vannak, elhanyagolható tényezőnek tekintette, bocsánatos bűnnek, ami fölött a legokosabb szemet hunyni. Nem volt követelőző szerető, elfogadta a helyzetet úgy, ahogy van.
A férfit némileg bosszantotta is ez a dolog. Szívesen végignézte volna, ahogy a két nő hajbakap érte. Rosszul esett neki, hogy az asszonyokat láthatólag nem zavarja a másik léte.
Merthogy tudtak egymásról, az nyilvánvaló volt. De hallgattak. Mindhárman. Csend ülte meg őket. Még csak azt sem lehet mondani, hogy vihar előtti csend.
Össznépi társasjátékot játszottak: pl. a „Mátyás király Gömörbe” kezdetűt, melyben, mint tudjuk, az a vesztes, aki elsőnek megszólal. Azonkívül a „fekete-fehér, igen-nem” is népszerű volt körükben.
Ezek gyermekjátékok, nem vérre mennek. Ha betartjuk a játékszabályokat, és ügyesek vagyunk, vég nélkül el lehet szórakozni velük.
Igaz, hogy az egyik némaságra kárhoztat, a másikban pedig bizonyos szavakat kerülni kell, pl. nem szabad se igent, se nemet mondani, vagy a dolgokat feketén-fehéren megnevezni, amikor ügyesen körül is lehet írni, vagy más színek bevonásával szürkére maszatolni.
Fárasztó játék. Nagy figyelmet igényel, némi ravaszságot, ügyes taktikát, mely arra irányul, hogy az első hibát a másik kövesse el.
A férfi kísérletet tett a szabályok módosítására, amennyiben a játékot eleve fekete és fehér, igen is nem is-re próbálta átkeresztelni. De ha ez nem megy, legalább szeretett volna felkiáltani: - nem ér a nevem! , mint gyerekkorában, amikor még olyan egyszerű volt egy játékból kiszállni. Csak ki kellett mondani: - Ház!, s máris védve volt a fogócskában. A „ház” varázsige most csődöt mondott. Felnőttkora játékában nem menedéket, hanem csapdát jelentett. Két ház nyitott kapuja is várta, hogy elnyelje, mint egy óriási, kitátott száj.
Pedig a domesztikálódás ellen minden idegszála tiltakozott. Feleségére is úgy tett szert, mint az üzletbe betérő tétova vásárló, aki, miután mindent végigpróbált, már szégyell vásárlás nélkül kimenni. Viszont, ha már fizetett a portékáért, viseli, bármily előnytelennek, vagy kényelmetlennek is bizonyult utóbb.
S ez a piros pongyolás asszony, a szeretője, akihez azért fordult, hogy legalább kis időre kibújhasson az elnyűhetetlen gúnya szorításából – ez is csak öltöztetni próbálja, mint egy babát.
Már csak útközben érezte jól magát, a senki földjén. Szeretőjétől is elmenni volt a legjobb.
Az elmenés kedvéért járt oda, és az elmenés kedvéért tartott családot.
Minden elmenést – akár családjától, akár szeretőjétől – a végsőnek szánt.
Irigykedve nézte az útjába akadó hajléktalanokat, akikről féktelen idealizmusában azt képzelte, hogy a legkövetkezetesebb, a végsőkig tisztességes emberek, akik inkább vállalják a kitaszítottságot, mint a megalkuvást.
Szemlesütve ment el mellettük. Szégyellte magát.
Minden egyes alkalommal, mikor hazatért, szinte várta, hogy a lakás ajtaja előtt kitett bőröndjei fogadják. Elképzelte, amint ezekkel a bőröndökkel állít be a szeretőjéhez. Lelki szemei előtt felsejlett, amint a nő becsapja az orra előtt az ajtót. Látta magát a bőröndjein ülve egy pályaudvaron, aztán már csak azok nélkül egy aluljáróban, hullámpapíron kuporogva, a tisztesség eleven mementójaként.
De hát ezek csak ábrándok. A valóságban az ajtók, ahelyett, hogy becsapódnának előtte, megnyílnak, s ő ki-be sétál rajtuk, mint egy órajáték vég nélkül körbeforgó figurája.
Lám, most is itt ül a szeretője szobájában, ahol már el van húzva a sötétítő függöny. Az asszony mindjárt bejön, ledobja magáról azt az undok piros pongyolát, beesnek az ágyba, és forognak körbe ágyastul az órajátékban mindig ugyanúgy… minden ugyanúgy…
Az asszony valóban belépett, s meghallotta a férfi motyogását: - mindig ugyanúgy, minden ugyanúgy…
És akkor megszólalt. Elsőnek…
Frideczky Katalin
Megjegyzés küldése