Rejtve loplak
Ellobbant délutánba foszlott a fény
Fűbe öleltem Veled a Napot
Az idő magányom zöldjén ott hagyott
Hanyatt, nesztelen, surranó lábra kélt.
Falatnyi csöndbe pilledt képzelet
Csak a szél neszez bontott hajamban
S cseresznyevirág lehulló fuvalma
Ahogy szirmokat ejt pőre testemen.
Énem mozdulatlanságba szenderül
Míg betűimből életre fakadsz
Az óra moccanó perceken röpül.
Gondolatomba rejtve loptalak
Magamhoz zsongítva ömöllek körül
Mint búvó eget a bíbor alkonyat.
Nincs igazság
deresre húzom magam
vagy az élet botoz rajtam
a fene se tudja
egyszer majd megunja
feszült inakkal tűrök
fejkendős hazugságba gyűröm
mit se lát se hall a másság
nincs is tán igazság
Rád lazulva
a nincs között
híd leszek
megtart a józan távol
tenyerembe
sikló perceket
számlál a lélek
imbolygó kétkedés
rám görnyedt szépalakban
koszorúölelésbe foglak
sziromujjak
becézte feledés
addig szorítlak míg
gyönge sorsra
billenő kezem rád lazul
Álmomba fogysz...
Szűztiszta hószagú magány
Lélegzetvételnyi csendben
Már nem tudom, hol kezdődik
És hol végződik a rendem
Pakolgatlak még magamban
Keményített perceimben
Vágyölelésembe fonlak
Álmomba fogysz, valóm nincsen.
Megjegyzés küldése