Lelkünk habjain néha paradoxonok feszítik fehér vitorláik az Ég felé, hiszen üresen hagyjuk életünk értelmének nevét abban a körben, miben mozogva nem szólítjuk soha a transzcendenciát.
Lefelé építkezünk feledve gigászi küzdelmeink, a szirének hangját, dobhártyáink visszahangzó dobpergéseinek önmagába zárkózott fájdalmát. Szikárak vagyunk szomjazva a bölcsességet, s mégis letaszíttatunk, hogy felismerjünk. Nem vagyunk Eliézerek*, sem Rebekák, csupán a cifra ruha nélküli József néz velünk szembe, hogy immár kiemelték ugyan az alázatból, de mégsem ér többet húsz ezüstpéznél.
Az egyetlen Ruben** pedig egyre csak szaggatja ruháját, noha nem látott álmot, de valahol mélyen érti a kévék és csillagok kozmikus nászát. Így próbálunk eligazodni világunkban egyre csak kutatva a nagy találkozást. Nap nap után úgy hajtjuk álomra fejünk, hogy summázzuk bölcsen, megtaláltuk a létben a tökéletes racionalitást, miközben nem tölti ki semmi az űrt, mely egyre csak vágyja a harmóniát.
Most írok. Keresem a szavakat, valamiféle végérvényességet vagy csak folyamatokat, esetleg példázatokat arra, hogy nincs a létben szebb dolog a törődésnél, a szeretet figyelménél, a halk hárfaszónál és a fényeknél. Andalítóbb nem lehet ezeknél semmi sem. Különösen annak, aki átlépi a fél évszázad grádicsát a Földön.
Valahogy köszönteni szerettem volna, de ma nem akarnak a betűk szavakká csoportosulni, s most érzem csak, milyen nehéz dolog mondattá lenni. Vannak fonémáim, de a kimondatlanság némasága burkolja sötétségbe őket. És a tehetetlenségé. Nem a fizikai törvényekre gondolok, noha eszembe jutott Newton, aki annyira nem is rossz kiindulási pont. Nyomokat keresek, akárcsak Ő, hogy igenis meg lehet érteni a világot, s lehet mellette költeményeket is írni, érvelni és elmélkedni.
Mindenkinek vannak erkölcsi princípiumai: talán az önzetlenségben, talán a „csakazértben”, talán a hiányokban, talán a határokban, talán a határtalanban. Valahol van egy hely bennünk, ahol átlobbanunk valami másba, mint önmagunk, s mert kérdezünk, így válaszolunk. De nehezen fodrozódnak a szavak, hiszen újra és újra elakadnak leveretéseinkben, kacérkodásainkban, ellenkezéseinkben: állandó pokoljáróvá váltunk. Tudjuk, hogy van lent és létezik a fent.
És nem vagyunk öncélú komédiások, sarlatánok, sokkal inkább játékosok az élet nagy mezején, ahová varázsolni rendeltettünk szeretetet és fényt. Néha mégis nyersek, sértődöttek, üresek és céltalanok vagyunk. Ilyenkor hatalmas ajándék egy ember, ki tudja, hogy életünk értelme nem magunkban, hanem azon túl van, s segít abban, hogy keressük ezeket találkozásokat, s mi magunk is hitelesen hihetőkké váljunk. Ne akarjuk antropomorfizálni azt, amik vagyunk, mert bizony eljönnek életünkbe azok a napok, amikor lelkünk szépe többet ér a test harmóniájánál, s nem a „porból lettünk” egyszer egye miatt, hanem azért, mert megélve a megszólítottságot, vallomássá lesznek a barátság szövedékei, direktté a hangszerelések, megtanulunk elfogadni és tudunk valamit csak önmagáért tisztán a saját hangszerelésében is szeretni.
*Eliézer Ábrahám legkedvesebb szolgája, akinek az a feladata, hogy Izsáknak hozzon feleséget Izsáknak. Eliézer és Rebeka egy kútnál találkoztak.
**Ruben Jákob legidősebb fia, aki nem értett egyet testvéreivel József elveszejtésének tervében.
M. Fehérvári Judit
Megjegyzés küldése