Narcissus dala
dombok mögül
száll a bús ének
Echo zengi
fájdalmas dallamát
– homályban
elillan
szerelmes szava
bolyongok
magányom erdejében
bokraim elhajtva
megcsillan a tó
holdsugár remeg
hold lányának
fényes mosolya
rezzen
s szalad szét
millió darabra
hogy összeállhasson
újra
bennem a kép
álom ez talán
ígéretek
csalárd visszfénye
lidérc
mit
a vágy örömmel
befogad
álmaim megírtam
boldogan
Nox csillagleple alatt
mit Héliosz napszekere
oly
durván széttiport
magam
vagyok csak
amit látok
a
szépvagy tükörben
– fölé hajolva
szétperegnek
felfűzött
gyöngyeim – könnyeim
kedvesem
bocsásd
meg
eltitkolt bűneim
Magamnak
kinyitottam
a hajnalt
– valami
képeskönyv
terült el
szememben
szilvaszirommal
tekergett
a szellő
homályos dombok
távoli
kontúrján
fénybe lábadt
az arcom
– őrt áll
a csillogás
sötét álmaim
ruháját
egy felhőre aggatom
– ő sírja tovább
ártatlan
tőlem ez a nap
kopogok
az ég kapuján
megkeresni
elveszett
elrejtett
megcsalatott
– férfi-önmagam
Feladom
mosolyod gödrében
golyót kapott
s elesett
utolsó katonám –
a háborúnak vége
feladom
fehér
zászlóm
félve
meglobogtatom
szemed tüzében
elégni
– otthagyom
Képzelt tavaszunk
orgonák
bíborlila illata
tündér tavaszunk
izzó szerelem-dala
patakban
emlék-arcod
hullám
nem sodorja szét
szitakötő váltja
vörösre
malachit színét
lüktet az erdő
fénylik
a szarvasgané
levelek forduló
fonákján
csillanó
sugár-rezümé
képzelt
lépted nyomán
bújik a gyöngyvirág
égnek azúrjába
madarat
fest a vágy
konok
önzés-ligetünkben
egymás
lábnyomába
titokban
lépdelünk
külön átélt
tavasz-csodánkat
szívünkbe préseli
gyönyörre szomjazó
felhő-tekintetünk
Megjegyzés küldése