Urbán-Szabó Béla - A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolása irodalmi alkotásokban - széljegyzetek egy hosszabb tanulmány elé -

Vitó Zoltán emlékére

Ami az olvasónak erről a témáról elsőként eszébe juthat, az az, hogy mit lehet ebben a témában egyáltalán írni. Ha azonban végiggondoljuk olvasmány-élményeinket, a bőség zavara ötlik fel. Olyan szerzők és címek is fölvillannak az emlékezetünkben, amelyek elsődlegesen nem arról ismertek, hogy ott bizony a fogyatékosságról, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolásáról is szó van.

Első pillanatra gondolná valaki, hogy Victor Hugo két regényének, A Párizsi Notre-Dame-nak és A nevető embernek fogyatékossággal élő alakja is van. Vagy netalán Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényéről a fogyatékossággal élő emberek jutnak az eszünkbe? Nem. Ahogy Pierre La Mure Moulin Rouge című regényéről sem.

Más a helyzet Peter Marshall klasszikus „roki” regényeivel (lásd: Tombol a Hold, Nincs helyed a temetőben), de említhetném Zemlényi Zoltán regényeit is vagy az utóbbi években befutott Sárhegyi Csaba regényét.

A költők fölemlítése legalább ilyen színes képet eredményezne, ezúttal most csak néhány magyar szerző neve: Böhm András, Kanizsai-Nagy Zsuzsanna, Pozderka János, Vitó Zoltán… A költők körében külön érdekesség, hogy akiknek a költészetében a fogyatékosság hangsúlyos szempont, azok mind maguk is fogyatékossággal élő emberek.

Az előzőekben csak példálózni szerettem volna a nevekkel és a címekkel, mintegy a téma irodalmának gazdagságára utalva ezzel. Azt hiszem, a fölsorolást sokan kitudnánk még egészíteni. Minderre is figyelemmel a jelen kis tanulmány kísérletnek, első ecsetvonásnak tekinthető a téma kritikai, esszészerű terjedelmesebb feldolgozása előtt.

***

Képzeljünk el egy ilyen címet: A szép, a szépek ábrázolása irodalmi alkotásokban.

Mi a szép? Rilke azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Mondhatnánk még sok ilyen tömör, találó meghatározást. Az viszont egyértelműen látszik, hogy a szép meghatározása nagyon szubjektív és koronként is változik. Így van ez több hasonló jellegű fogalommal is: jóság, szeretet, szerelem, bátorság, erény… Csupa olyan fogalom, amelyek valamilyen mértékben valamennyi irodalmi alkotásban jelen vannak. Körülöttük forog a mű, a történet, általuk éljük meg a katarzist.

A fogyatékosság ehhez képest egy objektív helyzet, jól körülírható. Akkor is van, ha a társadalom, a közvetlen környezet, vagy az érintett személy nem vesz róla tudomást. A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember megítélése is koronként változik. Gondoljunk a taigetosra vagy a korunkbeli emberi jogi megközelítésekre, s mindez a művészetben, az irodalmi alkotásokban is visszatükröződik.

A fogyatékossággal élő emberekről szóló irodalmi alkotások nem azért okoznak katarzist, mert fogyatékossággal élő emberekről szólnak, hanem a fentebb jelzett fogalmak miatt. Az ugyanis önmagában nem katarzis, hogy valakinek nagy a füle vagy tolókocsis.

***

Az e témában írókat két nagy csoportra oszthatjuk. Az egyik csoportba azok tartoznak, akik maguk nem fogyatékossággal élő emberek, akik számára a fogyatékossággal élő ember az alkotásuk egyik szereplője. Számukra nem a szereplő fogyatékossága az elsődleges, hanem az, amit ennek a segítségével ki lehet, ki akarnak fejezni.

A másik csoportba azok a szerzők tartoznak, akik maguk is fogyatékossággal élők. Nekik a fogyatékosság napi tapasztalat, az életük része, nekik az írás gyakran önterápia. (is).

Természetesen a két csoport szerinti megkülönböztetés nem jelent értékítéletet.

***

A nem fogyatékossággal élő szerzőket még az a vád sem érheti, hogy hogyan jönnek ahhoz, hogy fogyatékos emberről írjanak, mit tudhatnak erről, hogy nincsenek „benne”. Ha egy percig is komolyan vennénk az ilyen fölvetéseket, akkor – némi túlzással – egy férfi szerző nőről nem írhatna. Flaubert azt mondta, Bovaryné én vagyok. Vagy ki merné ezen az alapon megkérdőjelezni Hugo, Ken Kasey, Samuel Beckett írói nagyságát.

***

Beckettnek van egy húszoldalas novellája ebben a témában, A kitaszított, amely olyan, mint egy mellbevágó pillanat.

A novella első harmadában még nem tudjuk, hogy mozgásfogyatékos emberről van szó. Amikortól ez nyilvánvaló, akkor kap jelentőséget, más értelmet a novella első mondata is: „A feljáró nem volt magas. Ezerszer megszámoltam a fokokat fölfelé is, lefelé is…” Vagy egy kicsit később ez a mondat: „… Átmentem az utca másik oldalára, visszafordultam és megnéztem a házat, mely kitaszított magából, visszafordultam én, aki menet közben soha nem szoktam megfordulni…”

Aztán jön a fordulat, mikor is megtudjuk, hogy kiről is van szó: … „Elindultam. Micsoda járás. Merev alsó végtagok, mintha a természet nem adott volna térdet, s a lábfejek furcsán kifelé vágódnak jobbra-balra… (…)… Nekem a legszélesebb járda sem eléggé széles, ha egyszer elindulok, s mindig attól félek, hogy kényelmetlenséget okozok az idegeneknek.” Megállított egy rendőr és így szólt: „Az úttest a járműveké, a járda a gyalogosoké. Mint egy bibliai mondás…”

A novella utolsó harmadában ismét nincs egy szó sem a szereplő fogyatékosságáról, de mi már tudjuk, hogy az, s ez így még döbbenetesebb.

Olyan, mintha Beckett mindent tudna szereplőjének fogyatékosságáról. A mozgásfogyatékosság egyik esetének szemléletes és esendőségében megrázó leírását adja.

A novellát ezekkel a mondatokkal zárja: „…Nem is tudom, miért meséltem el ezt a történetet. Ugyanezzel az erővel másikat is mesélhettem volna. Talán majd legközelebb elmondok egy másikat. De meg fogjátok látni, jó emberek, az is pontosan ugyanilyen lesz.” Ez beismerése annak, hogy ha egy szerző bármiről is ír, mindig önmagát írja. Ebből a megfontolásból kiindulva a szerző számára a fogyatékosság, a fogyatékossággal élő ember tulajdonképpen csak másodlagos, s mindez alátámasztja az imént írtakat.

***

Peter Marshall könyve, a Tombol a Hold, a heinemedinesek körében a legismertebb, mintegy a Bibliájuk.

A regény két főszereplője, Bruce Pritchard és Annette Perel, megbénulásuk után is ugyanazok a lázadó fiatalok maradnak. A környezetük ugyanúgy nem tud velük mit kezdeni, sőt, a megbénulásukat követően még kevésbé.

A megbénulásukat követően olyan hamis elvárás fogja őket körül, amely szerint hálásnak kell lenniük mindazért, amit a családtól, az intézettől kapnak. Nem ők csináltak belőle ügyet, hogy tolókocsisok lettek, hanem a környezetük. Ők pusztán azért, mert másként kell foglalkozni velük, mint azelőtt, nem kívánnak hálásak lenni.

Bruce a háláról így vélekedik: „…Az egyetlen mód, ahogy az ember kifejezheti a háláját ezért a helyért, ha olyan teljes, érdekes életet él, amilyet csak élhet…” Bruce és Annette előre néznek, szerelmesek, a fiú ismert író akar lenni, a lány tanulni szeretne, s közben vívják napi harcaikat, ismeretségüktől kezdve egymásért. Mindeközben pedig nem vagy alig tudnak mit kezdeni Istennel…

***

Témánk szempontjából az egyik legérdekesebb kérdéskör: a fogyatékossággal élő ember és az Isten kapcsolata.

A fogyatékossággal élő emberek egy része közömbösen viszonyul Istenhez és a valláshoz, másik részük feltétlen hívő, már-már belemenekülnek a vallásba. A harmadik csoport tagjai kifejezetten haragszanak a vallásra, Istenre. Ők Istent teszik mintegy felelőssé a fogyatékosságukért.

Van egy negyedik csoport, amelynek a tagjai szinte birkóznak az Istennel. Lényegesen több bennük az elutasítás, mint az elfogadás, de újra és újra visszatérnek hozzá. Ők azok, akik egyszer meg is érkezhetnek Istenhez, de véglegesen és teljesen is elszakadhatnak tőle. Akik közülük rátalálnak Istenre, talán ők alkothatnak egy ötödik csoportot. Úgy érzem, költőként ebbe a csoportba tartozik Vitó Zoltán és Kanizsai-Nagy Zsuzsanna.

***

Bruce és Annette a negyedik csoportba tartoznak, erősen küszködnek az úton. Marshall számára ennek a kérdésnek, ennek a küszködésnek a fontosságát az is jelzi, hogy a regényben ez a motívum vissza-visszatér.

Bruce – egy elképzelt színházi jelenete szereplőjeként – még egészségesen ezt mondja: „…Előbb-utóbb csak rájövök, hogy mi vagyok. Most még magam sem tudom, hogy mit higgyek. Kiderülhet, hogy szükségem van Istenre, de ha igen, akkor se próbálom mások nyakára erőltetni…”

Később bénultan, a bénasága és egy gyerek halála első döbbeneteként eképpen vélekedik: „… Ön azt kívánja tőlem, fogadjak el olyan Istent, aki kegyetlenséget művel, pedig nincs oka rá, egy szemernyi sincs. Azt kívánja, hogy tekintsen magasztos, isteni ajándéknak mások szenvedését. Hát én a magam kínját csak elviselem atyám, de a másokét nem bírom. Nem is akarom bírni. Nem akarom tudomásul venni ártatlan gyerekek gyalázatos gyötrelmét. De muszáj. Nincs beleszólásom…”

Egy párbeszéd pedig visszafogottabban, némiképp már a Bruce-tól elsőként idézetteket vetíti előre. A fiú és a lány párbeszéde gondolatiságában a regény legizgalmasabb része: Bruce: „Magának mit jelent az Isten?” Annette: „Energiát. Az életerőt. Mindenben ott van, a legkisebb fűszáltól az emberig. A nagy közös nevező. A Genezis szerint Isten az embert tulajdon képére és hasonlatosságára teremtette. Mi Isten tükröződései vagyunk, a tükrök, amelyekben ő tükröződik. És a tükörkép meg a tükör ugyanaz.” Annette később: „…A keresztény ember azt hiszi, hogy életének minden tehertételét kiegyenlíti valami jó a másvilági életben. Hogy például a nyomorék test ép lesz… (…) …Ezzel védi magát a kereszténység a vakvéletlen, a betegség, a kínszenvedés, a halál könyörtelenségétől, rendetlenségétől, tökéletesen tökéletlen értelmetlenségétől. A kereszténység úgy árnyékolja a fényt, hogy a legnagyobb tragédia egész és egy volta, kezdete, középpontja és vége, kört záró, kibúvó nélküli hibátlansága sem mutatkozik meg olyan élesen, mint különben, Talán jó is ez, nem tudom. Talán ezért van rá olyan nagy szükség. Az ember ernyőt rak a csupasz villanykörte köré, hogy ne sértse szemét a fény…”

Hát bizony vívódás ez a javából a hit miatt, a hitért, végső soron Isten megtalálásáért.

***

Peter Marshall másik említett regényének, a Nincs a helyed a temetőben, egyik alakja minderről már így beszél: „…Krisztusnak a gyengesége az ereje… (…)… Krisztus szeretete végtelen, olyannyira, hogy már nincs is tartalma és ezért megfoghatatlan…”

Összecseng ezzel Bruce utolsó gondolata, amit szerelme, Annette halála miatti fájdalmában gondol: „… Minden arcot szeretnem kell a világ minden ablaka mögött.”

A szeretetnek ugyanerről a mélységéről és végtelenségéről szólnak Vitó Zoltán Az inaszakadt című könyve versének utolsó sorai:

„Mondjátok meg! Mi könnyebb az embernek:

mondania, hogy: „gyógyíts meg, Uram! (?)”

vagy mondani: „Ó, Uram, ha lehet,

adj nekem Társat – ki így szeret!”

***

A teljesség igénye nélkül, amint azt jeleztem is, néhány gondolatot szerettem volna fölvetni a témában, ha tetszik, további gondolatok érdekében is.

A fogyatékosság, a fogyatékossággal élő emberek ábrázolása az irodalmi alkotásokban egyrészt mindig a társadalmi közmegítélés függvénye, milyen szerepet szán a társadalom ezeknek az embereknek, másrészt függ attól, hogy a szerzőnek mi a véleménye erről.

A fentiekben hivatkozott szerzők és műveik is arról szólnak, hogy hosszú még az út, amit a fogyatékosságban élő embereknek meg kell tenniük annak érdekében, hogy az álmaik, vágyaik, a mindennapi – speciális – gondjaik ugyanolyan természetesek legyenek, mint bárki másé.

Azon pedig nagyon ne ütközzön meg senki, ha az álmokkal és a vágyakkal mindig gond lesz, hisz erről szól az élet.

Felhasznált irodalom:

1. Samuel Beckett. Előre vaknyugatnak /válogatott kispróza/, Európa Könyvkiadó, 1989.,

2. Peter Marshall: Tombol a Hold, Európa Könyvkiadó, 1993.,

3. Peter Marshall: Nincs helyed a temetőben, Európa Könyvkiadó, 1978.,

4. Vitó Zoltán: Az inaszakadt fohásza, ALFA Kiadó, 1994.

Oszdd meg: