Brátán Erzsébet - Mi hétköznapi még és mi spirituális már?

Szerintem a határok elmosódnak, nem lehet élesen elválasztani, hogy eddig nem az, de innen már az.

Ha más szemszögből nézzük, ha túllátunk korlátainkon, megállapíthatjuk, hogy minden az! A nem spiritualitás is az!

Az olyan emberek, akiket kizárólag az anyag, és a kézzel fogható dolgok érdekelnek, és elvetik a másik nézetét, hitét, nem tudják, hogy ők is így működnek. Szoktak álmodni, és hinni valamiben, még akkor is, ha nem vallják be, még önmaguk előtt sem.

Térjünk rá inkább arra, én hogyan éltem meg egyfajta változást, miután úgy éreztem, újjászülettem.

Nem tudom megfogalmazni, valójában mikor léptem a spiritualitás útjára, mert most visszatekintve talán mindig is azon jártam… Hm…

Gyermekkoromban sokszor ültem úgy, amit ma meditálásnak neveznék, és azon töprengtem, itt vagyok, vagy sem, ez valóság, vagy nem? Esetleg minden illúzió…

No, de aztán belekerültem a saját mókuskerekembe, amikor azt hittem, minden úgy van jól, úgy kell lennie, és nekem semmi közöm az egészhez.

Megpróbáltam anyagi javakat gyűjteni, mert nem volt más célom, követtem másokat, és az általuk jónak vélt célt. Amikor elértem, teljesen ledöbbentem, hogy miért nem elégít ki?

Miért?

Ekkor döbbentem rá arra is, hogy minden fejben dől el. Az egész bennem, belül játszódott le! Ráeszméltem, hogy mindent én magam vonzottam be saját magamnak, mégpedig a makacs hozzáállásommal, és a kitűzött értelmetlen cél kergetésével. Az út közben sok olyan dolog felőrlődött, ami pedig sokat jelent az emberi létezésben. Gondolok itt a szeretetre, az egymásra figyelésre, és a kapcsolatokra. Volt mellettem egy olyan mester, akinek a segítségével minden eget rengető érzést a végletekig át tudtam élni, a könyörülettől, a hálán át a gyűlöletig, bosszúvágyig. Minden szerepet eljátszhattam!

Utólag már csodálatos, de amíg benne topogtam, sokszor szenvedésnek, iszonyatos fájdalomnak éltem meg. Talán senki sem hinné el, mennyi, mennyi minden volt… Sajnáltam és sirattam magam! De közben teljesen biztos lettem abban, minden fejben dől el, bennem, legbelül, legmélyen. Képes lettem meghallani a hangot, mely vezet, és segít minden lépésemben. Előtte sokszor néztem szembe önmagammal, és kerestem, ki van odabenn. Bizony, nem találtam senkit, és akkor még nem felelt senki. A gondolataim fájdalmas múltat, és sötét jövőt vázoltak. A hétköznapok mókuskerekéből nem tudtam kilépni, - feladtam! Megkaptam a lehetőséget a távozásra. Amit akkor láttam a szememben, többé nem szeretném! Sötétet, mérget, haragot, fájdalmat, halált… Nem tudtam, hogy ilyen egyszerű eltenni magam láb alól…

Még nem akartam menni, még élni akartam…

Fura, de nem a testemet sajnáltam, hanem azt, aki benne él, őt akartam megmenteni, hogy maradjon, mert úgy éreztem, még élnie kell!

Amikor felfedeztem a lépcsőt, ami elém tárult, és elindultam felfelé, nap, mint nap sorra kaptam a jeleket! Ekkor már meg tudtam különböztetni az ész és a szív hangját. Képes lettem elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok! Tudtam, hogy nemcsak az a húskupac vagyok, akit a tükörben látok. És amikor felértem a lépcsőn a fényre, akkor a szemem is megváltozott! Ragyogott, mosolygott, megelégedett. Ezt a változást a környezetem is észrevette. Úgy éreztem, egy másik ember lettem, újjászülettem!

És valóban úgy volt! Nem külsőleg - kizárólag belsőleg!

Változott a szemszögem, és a hozzáállásom! Megszerettem a poklot, és enyém lett a mennyország. Ekkor megtapasztaltam azt is, hogy ez a két dolog bennem van, mélyen, legbelül, és attól függ, hogy, milyen szemmel nézem, hogyan állok hozzá!

Igen, sokakat egy nagy traumaként megélt pofon vezet erre az útra, de a spiritualitás nem visszalépés, mint azt a „normális” emberek gondolják ilyenkor, hanem előrelépés a szellemi megértés, fejlődés útján. Maga a csoda! Mi magunk is csoda vagyunk!

Brátán Erzsébet 

Oszdd meg: