Európa az ókorban a Római Birodalom keretei között egységesnek volt tekinthető. Az akkor ismert világ egymástól igencsak távol eső területeit a rómaiak jól szervezett hadserege szervezte egy politikai egységbe.
Ez az egység, a coloniák, telepes városok alapítása és a légiók ereje volt az összekötő erő a civilizálatlan, barbár területeken létező törzsi kultúrákkal szemben.
Róma hosszú évszázadokon keresztül képes volt megőrizni gazdasági és katonai hatalmát, sőt terjeszkedésre is képes volt. A birodalom bukása után kialakuló európai „nemzetállamok” e kultúra romjain épültek fel, de már az Európában elterjedt kereszténységet is magukévá téve. A mai európai nagyvárosok majdnem mindegyike római romokon épült fel. A Római Birodalom politikai, katonai szervezete és kultúrája mély nyomot hagyott Európában és az újkorig valamiféle nosztalgikus vággyal tekintettek rá. Európa késő ókori és középkori kultúregysége a latin nyelv használatában és a keresztény hit és kultúra elfogadásában valósult meg.
A nemzetállamok megerősödésével és a Szent Német-Római Birodalom megalakulásával, a pápaság politikai hatalmának kialakulásával Európa a hatalmi harcok terepévé vált. A meghatározó nemzetek, a spanyol, francia, német, angolszász hatalmak középkori hatalmi harcai szétaprózták mind területi, mind politikai értelemben Európát olyannyira, hogy az újkor elején már feltételezni sem lehetett a valamikori egységesülést. Az ellentétek egyre pusztítóbb háborúkban csúcsosodtak ki.
A legújabb-kori két világháború és az azt követő békediktátumok sem szolgálták az ellenségeskedés és az ellentétek feloldását.
A szovjet előretörés Közép-Európában, és az ezzel szembenálló nyugati blokk szembenállása még inkább kihangsúlyozta Európa gazdasági és politikai megosztottságát.
Ha az ókorban és a középkorban európai egységről beszélünk, akkor elsősorban a kultúrára gondolunk, nem politikai és gazdasági egységre. Ezekben a történelmi időszakokban valamiféle egységre való törekvés egy-egy nemzetállam uralkodójának politikai törekvése volt, melyet katonai erővel vélt megvalósítani.
A török elleni háborúk magyarországi eseményei némi katonai összefogásra kényszerítették az európai uralkodókat, melynek eredménye az 1600-as évek végén Magyarország felszabadulása volt. A török kiűzése Európából azonban ekkor sem sikerült.
Európa megosztottsága az I. és II. világháború, és az azt követő békék eredményeképpen csak mélyebbé vált.
Létrejött a szovjet blokk, és a nyugati világnak a NATO keretében katonailag és politikailag is számolnia kellett a világhatalommá nőtt USA-val is.
Ebben a helyzetben Európa nyugati felén fel kellett ismerniük a nemzeteknek – és ezt fel is ismerték –, hogy Európa önállóságát, függetlenségét csak a gazdasági, és később a politikai egység eredményezheti.
Robert Schuman, akit Európa atyjának neveznek, 1953. tavaszának végén kezdte meg hét éves „európai zarándoklatát”, melynek során Stockholmtól Rómáig, Londontól Athénig
tart beszédeket, előadásokat az európai gondolatról.
Miről beszélt Robert Schuman? „Európa jövendője mostantól fogva arra késztet bennünket, hogy szerveződjünk, tájékozódjunk és egyesüljünk.”… „Nem a semmiből kell teremtenünk, hanem a meglévőket kell tökéletesítenünk és összefognunk. Egyesíteni kell mindazt, ami megosztott, szétválasztott. Ugyanakkor nem szabad egybeolvasztani azt, aminek külön kell állnia.”…”
Mi különbözteti meg Európát az emberiség nagy családján belül? Európát szabad, parlamentáris demokráciák alkotják. Az igazi demokrácia pedig a kereszténységnek köszönhető. A görög demokrácia az emberek egyenlőségén alapult, amit azonban csak az elitre alkalmaztak.
A modern demokráciák azonban minden emberi személy jogegyenlőségét elismerik. A kereszténység először minden ember ugyanazon természetéről: „minden ember ugyanannak az Istennek gyermeke…” „…A szeretet egyetemes törvénye és az irgalmasság tesz minden embert felebarátunkká: ezen nyugszik a keresztény világ minden társadalmi kapcsolata.”
Az európai integráció tehát nem egyik vagy másik hatalom vezetésével jött létre, hanem az európai nagy nemzetek megbékélésével és elhatározásából. Az egyesülő nemzetek érdekszövetségre léptek. Az egyre szorosabb szövetség kialakulásának, épülésének, ennek a hosszú folyamatnak lehettünk először csak tanúi, majd résztvevői is.
Közös érdekeink vannak és lesznek hivatva védelmet és biztonságot nyújtani a globalizáció, és a világban kialakult más hatalmi központokkal szemben.
Ebben az egységesnek tűnő Európában színes foltokként élnek a szövetkezett nemzetek, megőrizvén, sőt előtérbe helyezve saját nemzeti érdekeiket és tradícióikat. Érdekességként említem az írek kultúrájának viharos elterjedését és népszerűségét egész Európában.
Vannak azonban olyan mély sebek is Európa testén, melyek gyógyulásában csak reménykedni lehet. Ilyen az észak-ír probléma, a baszkok, korzikaiak, a lombardok, flamandok és vallonok, a szlovákok és magyarok ellentétei. Különösen fájdalmas Trianon árnyéka, melyet csak a status quo megváltoztathatatlanságának hangsúlyozása nem oldhat fel. Itt a határok megnyitása, a kisebbségek kulturális és adott esetben önigazgatási autonómiája lehet a megoldás.
Ez a megoldás az érintett nemzetek nagyvonalú és türelmes politikájával lehetséges, melyet az Uniónak támogatnia kell.
Egy bizonyos, hogy Európa nemzetei nem lettek kozmopoliták, nem hirdetnek valamiféle új internacionalizmust, Jól megfér a közös érdekek mentén a hűvös német, a sovén francia, a büszke spanyol, a szenvedélyes olasz egymással anélkül, hogy történelmi sikereit és kudarcait elfeledné, vagy megtagadná, esetleg túlértékelné.
Az Unión belül hatnak azonban a nemzeti érdekérvényesítés erői a demokrácia szabályai szerint.
Nekünk is felemelt fejjel, egyenrangúként kell az EU-ban politizálnunk saját érdekeinknek megfelelően, mert ezek az érdekek a közösség érdekei is. Európa gyorsabban fog gazdagodni minden tekintetben, mint ahogy mi gazdagodtunk, gazdagodunk Európa által.
Hogy felzárkózásunk zökkenő mentesebb és gyorsabb legyen, azokhoz a belső erőkhöz kell nyúlnunk, amelyek viharos történelmünk tragédiáinak dacára megőriztek bennünket a Kárpát-medencében.
Tisztázni kell a közelmúlt és a háború utáni korszak történelmi tanulságait, meg kell nevezni a bűnösöket, az áldozatokat. Tudnunk kell, hogyan állunk önmagunkkal. A történelem torz fintora, hogy azok vezetésével léptünk Európába, akik és akiknek szellemi és fizikai elődei az Európai Közösséget agresszív, megsemmisítendő ellenségnek kiáltották ki.
Ápolni kell nemzeti kultúránkat, művelni kell az emberfőket, tartalmas élettel kell példát mutatni, igazi értékeinket meg kell becsülni.
Irigyeink mindig lesznek országon kívül és belül. Az irigység emberi tulajdonság, és mi is mindnyájan emberek vagyunk. Igazi értékeinket felfedezhetjük irigyeink megnyilatkozásaiban is.
Ezzel szemben nyitottságunk, befogadóképességünk, becsületes munkánk jelentheti az elkövetkezendőkben az elszenvedett történelmi tragédiák ellenére anyagi és szellemi gyarapodásunkat. A befogadás azonban nem jelentheti önmagunk és kivívott történelmi jogaink feladását, csak és kizárólag esetleges megosztását másokkal. Csak azokat tudjuk elfogadni, akik minket is elfogadnak, és nem kívánják életszemléletüket, kultúrájukat ránk erőltetni, mint egyedül üdvözítőt.
Nem szabad megengedni – és főleg a kultúrában nem –, hogy Európától és főleg a magyar hagyományoktól idegen, alkalmasint ellenséges stílusok, ideák és kultúrszenny borítsa fel az amúgy is ingatag gondolkodásunkat.
Bőven van mire büszkének lennünk! Vannak kiváló tudósaink, költőink, íróink, művészeink, mérnökeink, közgazdászaink, pedagógusaink, és politikusaink is, akik jól képviselik nemzeti érdekeinket. Vannak dolgos munkásaink gazdaembereink, akik eddig is csak elismerést vívtak ki Európában.
Reméljük, hogy törekvéseinket, elért eredményeinket példaként emlegetik, hibáinkból pedig tanulnak az Unióban társainkká vált nemzetek.
Szabó László Dezső
Megjegyzés küldése