József Attilához
A mama folyton mos.
Patyolat lelkemet
szeles udvarok szaga
járja, libazsíros kezemet
beletörülöm néha
álmaimban.
Ideg-sínjeimen
a nyomor vonatai
– halomba dobálva –
féltő anyai szavak.
Alattam sok apró kő
és fölöttem a dörgő ég.
Makacs lelkem sosem
hajlott, hiába próbálták
dühös viharok, most
recsegnek bennem
összetörve reményeim,
elszáradt ágak.
Jönnének bár új szerelmek,
még belekapaszkodnék,
de nálam a sínek
Szárszónál véget érnek.
nikoka 
