Armageddon előtt
Niburu!
Tömeged tudatomba feketedett,
s azóta érzelmi árapály sújt.
Energiapólusaim felcserélődtek,
nappal alszom, éjjel éledek,
vénám szünetjelekkel tarkítva lüktet.
Csakráim elgyengültek, tömődtek,
nem fogadják az Isteni áradást,
s időnként görcsbe ránt
egy megszorult látomás,
melyben kéjtől vonagló
múzsák fonódnak lényemre,
kik körmükkel hasítják
szívburkom miriádnyi szeletre.
Jövőképem holt-tengeri
tekercs titka.
Már nem kutatom
az értelmezhetetlent,
inkább felhintetem magamra
az utolsó kenetet, mielőtt testem
mikronnyi részekre szakad
s elnyel az időt lassító,
galaxist tömörítő anyag.
Légyagónia
Légypapírról lóg a csend,
elhalt az utolsó zizegés,
s a széttépett képzet foszló
képsorán az utolsó koreográfiát
ropják a létért küzdő nyeszlett lábai.
Összetett szeme hiába kutat kétfelé
irgalom ma nincs, a gazda elutazott,
fogatlan, elfekvőbe kívánt anyósát látogatja.
Induláskor levert három stampedli pálinkát,
csíkos szatyrából kacsafej kandikál,
savanyú káposzta szaggal ült vonatra,
döglegyeit otthon hagyta.
Sziszifuszi munka szabadulni,
szárnyait a ragadós méreg átitatta.
Tapogatópárnás szervével
önkéntelenül nyalt a felkínált végzetbe,
s mert ízlett neki újra megtette,
majd feladva az értelemkeresést, küzdelmet,
légy-lelkét halk zümmögéssel kiköpte.
Kivéreztetsz
Mondd Uram, a vezeklés
tengerében fuldokló
szolgádként kérdezem,
miért e sorsot
szánnod énnekem?
Rideg világban átok
a bennem áradó
érzelem, hisz
lelki-pokoljárást
kell átélnem szüntelen.
Átkozzam anyám ki
már a mennyekben,
s ki túláradó szeretetével
ily érzékennyé nevelt?
Legyen vigaszom,
hogy ettől erősebb leszek?
Vagy öljem ki a jót
s mindent mi nemesít,
hadd legyek arctalanul
rideg, s akarattal
bántsam kihez jónak
kellene lennem?
Várom válaszod!
Ha hallgatsz,
kivéreztetsz…
Elhantolt szívvel
Lázas hiányod fájdalom-cseppjei
szívburkom repedt falán alvadnak.
Bennem eltaszított, málló szerelem,
kint búsongó téli szél a havat kavarja.
Bennem élsz, s éled
azúr szemed szerető pillantása,
csókjaid súlyos, mákonyt eresztő
érzelem ópiátja, mely gyógyír volt nekem.
Most is szeretlek, s ha kimondom,
börtön-szobám falai rezgik elesett hangom.
Mióta nem vagy, lebetegített lelkem sorvadása,
s a félelem bélést szőtt belém.
Vajon gúnyolsz? Elárulsz?
Hisz’ lelkem titkait csak neked nyitottam meg,
bizalmam negédes borát veled itattam,
s most a kétség indája szorítja
félig már elhantolt,
de érted élni akaró szívem...
S csak remélhetem, ha szánsz,
nem sározod feledni kívánt emlékem.
Megjegyzés küldése