Mindennapi életünk mókuskerékben pörög. Mi hajtjuk, s hisszük meggyőződéssel, hajtatják velünk. Abból kiszállás nem lehetséges.
Nincs kitekintés, nem is mernénk, mert megrettennénk, mivel/kivel találnánk magunkat szembe.
Magunkkal. Önmagunk félelmeivel, korlátaival, hiedelemrendszerével.
A létbizonytalanságunk már-már biztonságos kapaszkodóvá válik. A nincs lesz a van állapota, kívül és belül.
Képesek vagyunk-e mégis megállni és kitekinteni, vágyjuk-e a fejlődést, hogy valódi önmagunkká válhassunk? Vállaljuk-e a fájdalmas szembesüléseinket, kívánjuk-e, hogy az igaz éltessen, bármi legyen is az, és legalább magunkat ne csapjuk be? Tudjuk-e, mi az igazi mérték, vállaljuk-e? S vállalásunk, hoz-e cselekvést?
Képesek vagyunk-e mégis megállni és kitekinteni, vágyjuk-e a fejlődést, hogy valódi önmagunkká válhassunk? Vállaljuk-e a fájdalmas szembesüléseinket, kívánjuk-e, hogy az igaz éltessen, bármi legyen is az, és legalább magunkat ne csapjuk be? Tudjuk-e, mi az igazi mérték, vállaljuk-e? S vállalásunk, hoz-e cselekvést?
Szívünkből, lelkünkből, testünkből akarjuk-e, hogy hamvainkból újjászülessünk, egy új éledő, ébredő létezőt teremtve, s forduljon eképp jövendő világunk?
Szeretnénk-e?
Saját belső értékeink parlagon hevernek, nem lelünk rájuk, s mások sem teszik, talán szükségünk sincs mellőzött kincseinkre. Lassanként, ha voltak is, veszendőbe mennek.
Ne hagyjuk! Kutassunk, keressünk, bontsuk vissza szaladó mindennapjainkat a jelen megélt pillanatára. Nézzünk magunkkal, igaztalanságainkkal szembe, döntsük le hamis falainkat. Új, tiszta alapokat állítsunk, s kezdjük újra az építkezést. Ne féljünk látszólagos kapaszkodóinkat elereszteni, a fájdalmakat újra megélni. Ne féljünk! Hagyjuk, hogy ítéletet hozzunk magunk felett, mit hibáztunk, mit vélünk annak, s eresszük szabadon őket. Ami volt, hát megvolt, akkor többet és jobbat nem tehettünk. A bírálat, s az ítélet amúgy sem a miénk. Most van itt az idő és a lehetőség a fordításra.
Újjászületésünk megragadható pillanata….
Ezer tömlöc vetne a mélyére, s mi mégis a legmélyebbiket választjuk, saját börtönünket. Pedig szabadulásunk kulcsa nálunk van. Valódi létezésünk gyökere nélkül merre sodor az ár?
Ha ébresztőt fújok, akarsz-e ébredni magadért, szabadságodért, akarsz-e magad megváltójává válni, megérezni a kegyelem állapotát, mely a forrásból ismét hozzád ér és átölel, megtart és szárnyat ad, reményt, új lángot lelkedbe, hogy el ne tévedj, hogy másokat segíts, ha megerősödtél és szavad hitelessé vált?
S ha minden romba is dőlt, s a romok között csak egy virág nyílik, lennél-e Te, hogy ápolja, védje? Nyitnál-e új virágzó kerteket? Hamvakból…
Ne félj létezőként élni, s megélni, bármit hozzon a sors, Te játszd jól és igazul a játékot, szüless újjá! Belső kincsed érték. Mérték. Lelj hát rá, bármennyi szenny, s fájdalom fedje. Keress!
Szeress!
Sírd el könnyeid, míg a Világ pusztul. De Te építkezz, magadból, lelkedből, szívedből. Forrásodból.
Kérj, s adatik! Fogadd el, adj Te is!
Építsd újra az elszakadó szálat ég és föld közt benned. Te légy az, akit összekovácsol az élet a létezésben, s itt a jelenben. Tudásod szétszaggatott darabjai lassanként összeállnak. Megélésed legyen az öröm pillanata!
Tudd, ha bármi elveszik, annak mennie kell, búcsúzz, szeresd, engedd. Hagyd, hogy új kapuk nyíljanak neked. Hallgass magadra, kincset érő önvalódra, kire a forrás örökké ragyog.
Élj, létezz, szüless újjá! Itt…
Magadért megteszed?
Döntésed tiéd, s legyen úgy, miként azt szívednek szabad.
Götli Kinga Réka
Minden írásod csodálatos. További sikereket kívánok.Én is küldök egy kis vers részletet.
VálaszTörlésCsendes a szobám, szeretem az estet,
Ablakomon aranysugár szűrődik át,
Melyet a nyugvó nap az égre festett.
Kint az ablak alatt orgona virágzik,
Úgy érzem nékem már semmi sem hiányzik.
Tücsök dal hallik az est alkonyában,
Kakukkos óra üt a szomszéd szobába.
Jó ez a sötétség, nem gyújtok még villanyt,
Beszállt a szobámba az orgona illat.
A régi időkről el-el gondolkodom,
Régen is volt nékem egy meleg otthonom. Szeretettel: Rózsa néni.