Szinay Balázs - Lebegés

Ma a világra egyfajta módon felülről, vagy kívülről rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne. Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lévő térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglepőbb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekvő nem cselekvés állapota. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna.

Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak passzívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják őket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül; minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéből az igazmondókat száműzi, közösségeiből kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a hűség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ő márpedig kereső, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak tűnik.
Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a létezés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keresőt, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a fő kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én? -, hanem, hogy - Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati tőke. Ez a tőketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati tőke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati tőkéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és ember-kereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki először raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké.
Ebben a minőségben az Egész már nem a részek összessége, az Isteni mivolt egyéni lélekszikrákban való kivetülése, hanem a várakozó, s önmagában már magányos Isten, aki három lépéssel hátralépett művétől, hogy előkészítse portáját azok számára, akik az önátadás révén mégis nála keresnek menedéket. Ha valaha morajlott és állást foglalt, most hallgat, mert tudja, hogy lényének csendje mindennél beszédesebb és vonzóbb. Nem vehet már tudomást az ember bátor, de méltatlan cselszövéséről, miszerint az csak azzal hajlandó törődni, aki először vele törődött, s a jó szándék és az őszinte kezdeményezés így belefullad kicsinyes önzésébe, mellyel a lét minden elemének figyelmét igyekszik magára irányítani.

Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Az ilyen tudatlan ember kapcsol villanyt nappal a szobában, mert nem hisz a Nap fényének, s oltja el szívében a tudás iránti vágy lángját, abban reménykedve, hogy a parázson átkelve élete az igazak útjára lép. Uralkodni akar, hatalomvágy fűti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt száműzi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego a valós egot, mely az őszinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglepő. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított hűségben sem. Annál pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejtőbb, hogy még csak nem is igyekszik hű lenni magához, mert az önmagához hű ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelelően vágyik arra, hogy megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja. Elvonatkoztat tőle minden lehetséges úton, jelentőségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. Ha valaki például Jézus tanításait idézi fel számára, azt kérdezi tőle, hogy miért nem a saját szavaival fordul hozzá, miért mást ismételget, vagy ha éppen elfogadja azt, hogy ismételget, akkor miért pont azt ismétli, akit éppen idéz? És ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki Buddha, Mani, Mahávíra vagy bármely más személyre hivatkozik, azok közül, akik az igazságot maradéktalanul megfejtették. Ha pedig szintén ez a valaki nem idéz, hanem éppen a saját szavaival világít rá a valóságra, az a vád éri, hogy az egészet csak kitalálta, vagy egyszerűen rásütik, hogy hozzánemértő, dilettáns. Kifogás és kibúvó mindig van. A szendergő jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki, s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el.

Aki tanít, az mindig csak mosolyog a szendergőn, mert átlát viselkedésén, magatartásformáit alaposan kiismerte, a szendergő viszont folyamatosan szenved, és bár szenvedéséről tud, folyton azzal hitegeti magát, hogy boldog. Egész létét feláldozza azért, mert kicsinyes élvhajhászásán, viszonylagos örömein és saját korlátain nem tud és nem hajlandó keresztüllépni.

Szinay Balázs

Oszdd meg: