Vérvonal (részletek)
Őseid árnya tűnik fel a puszta homályban,
vérvonaluk húz csíkot a rőt horizonton.
Áldozatuk nyújt intő példát földi világban,
ha tetteik hős lobogóit a mába kibontod:
Nem volt soha apánk Nimród fia?
szkíták lelt szarvasa: utópia?
Idegen kéz írta história;
hogy e népnek kell finn-ugornia.
Ez a föld a magyaroké!
Kézai vére vagyok én!
Térden tűrte egy halódó világ,
égi kéz napkeleti ostorát,
ifjú nyugalmat lelt Magor földjén,
székely sirat Tiszának holtközén.
Ez a föld a magyaroké!
Attila vére vagyok én!
Avar nyögte fehér lónak nyomát,
törvény és állam vasakaratát,
pogány, keresztény büszkén remélte,
otthont lelt a Kárpát-medencében.
Ez a föld a magyaroké!
Árpádok vére vagyok én!
Elhalt erős fának hímes ága,
nő vérén kelt a hon boldogsága,
Visegrád lett hármak szövetsége,
fénykor az ország belső békéje.
Ez a föld a magyaroké!
Anjouknak vére vagyok én!
Európa sötétben sakkozott,
csikó mént, erős bástyát áldozott,
de királyban gyűlt az összes erő,
s mattra festett minden ellenkezőt.
Ez a föld a magyaroké!
Hunyadi vére vagyok én!
Földemet kereszttel is megvédem,
jobb ágyamat kaszára cserélem,
elvetem Werbőczy új törvényét
arat a nép a halál örvényén.
Ez a föld a magyaroké!
Dózsának vére vagyok én!
Juhakolban farkasok szorongtak,
ordítva estek török toroknak,
országot védtek élve vagy halva
a túlerőnek nem volt hatalma.
Ez a föld a magyaroké!
Dobónak vére vagyok én!
Volt egy sziget a veszedelemben,
egy költött vadkan a rengetegben,
várat védett az asszonyi erő,
családfát gyűrűz a hőstemető.
Ez a föld a magyaroké!
Zrínyiek vére vagyok én!
Tépett zászló októberi szélben,
lélegzetet ad a népítélet,
forradalmat könnyez lusta világ,
vért tankolnak idegen banditák.
Ez a föld a magyaroké!
Nagy Imre vére vagyok én!
Hajszálerek telnek újra a végen,
fut Felvidék, becsobog Erdélybe,
Délvidék teste is Kárpátalja,
kettősség mi e hont összetartja!
Ez a föld a magyaroké!
Hazámnak vére vagyok én!
Kár
Még friss a sebem
párbajos
a vágás
nem védekezem
folyat az
elválás
szunnyadva sző
a var
álma összetart
vérpalást
takar
él még
kit a szó
tőrbe csalt
(kár...
var(r)jak?)
Tűzön-járás
Évekig ott voltam hol a pusztán táltosok éjén,
tűz körül álló újkori sámán szűz agyakat vár.
Halkan a csendben rezdül a dobbőr, halkul az észérv,
szellemeket hív, zümmög a légkör s szív kalapál már.
Hangja a réten még belekóstol múlt kulacsába,
mámorosan kél újra az ősvér hord ereinkben.
Enyhül a láng már hív a zsarátnok, megbabonázva,
viszket a talp és lelkem is áttér hajdani hitre.
Átmegy a lábam tűz parazsán, hogy szárnyakat érez,
szertelen éhes szívem is éled dob szava lüktet,
éjszaka hangja a táncé, tűzről pattan az élet,
hajnala várhat, talpunknak nyoma száll fel a füsttel.
Peremen
Az élet szélén járok
húz a mély
kötelet a léttel
két kézzel kap érte
minden léptem
imbolygó keringésem
visszatér
a napkörüli útra
újra gondolom a régent
maradok az aki vagyok
csak csillag ki
nem talált
boltot az égen
az élet szélén várok
sárgán villog a tovább
előttem
a vég gázol át mindenen
árnyakkal vívódok
nem edzett a célom
megtörtem
vakít a fehér bot
indulok
cikázva sor(s)olok előre
de jöhetne már bármi jel
a túlpartra születni kell
újra
egy pirosló alkonyon
foszlott zsinórba
az élet szélén kapaszkodom
Megjegyzés küldése