A kor tanítványa
Hát tanítványa
lettem e
kornak, és megláttam
ahogy pocsolyába
hordta
a szemérmet,
nem adta
a révésznek,
mert betűt rágott
a sötétbe
minden
buta mondat, mellyel
próbálnak
választ adni
a mostnak.
Kiáltani kell! hisz
sikolyod, ha nem
visszhangzik
századokon át,
nem is volt
talán
csak csupa kétely,
csupa talány
rusztikus álom
kiégett bensőmből
a pára, úgy szaladnék
a nagyvilágba, hamar
lepnének buja gondok
tömött sorokba
étel, romlott
áraszt a magány
hogy ne szüljön
holnapot neki
a parány gondolatok
melyek
meg sem értek
zöldellnek a sápadt
fények, asztalt bontok
a mának, parasztok
között állat
fiatal legények
halvány kenyérnek
asztalon sarka
bámulj a holnapba
mert elnyeli lelked
sötét nebulója:
saját korunk
Esti gondolatok
vágyat szült
az erőtlenség
titkon
a magányra.
áhítva
gondolt, hogy
lehetne
barátja.
kihordta
féltett
gyermekét
a gyenge.
testet öltött
a fásultság
könnyeibe
rejtve.
ám elhagyta
hamar az
ernyedt
anyai fészket
és bár küzdés
nélkül
rálelt
az élet,
megunta
őt is,
onnan is
lelépett.
magányra
találva
ismert rá
végleg;
családja
nem más,
mint maga
a bánat.
mosolyogva
eszmélt fel,
hogy karjait
kitárta
és aszott
szíve
dobbant
egy nagyot
megszülve
halálával
a bűntudatot.
A XXI. század katonái
ezernyi apró csillagot
szórhatnál széjjel,
fényük mégis
utolsó álmos
éjjel kihunyna
e kopasz vidéken.
legelők tehén-koptatta
talaján átvágtat
néha a napsugár,
s figyelmedbe
ajánlanám e kincset
- ám tekinteted
mégis nevetve
kérdezne, hogy
miért tölt ez
el reménnyel..
kialudt dombokon
szánt a paraszt
emléke, ősapái
földjein
temérdek szeméttel
hódit a XXI. század.
katonái nem félnek
romba dönteni a múltat,
de jövőnk rég
belehorpadt és az idő
kies szikláin fájdalmat
szül napvilágra jelen
korunk bölcs és erős
kapitánya: az értelem.
Megjegyzés küldése