KERESZTÚT
Bennem éltek,
kik szerettetek.
Szerettetek?
TEMETTETEK!
I.
Könnyekkel szemedben,
de a szót kimondtad,
tétován, félve,
halkan suttogtad,
épp úgy fájt neked
végső ítéleted,
véget ért türelmed.
/Az úton elindulok,
add vállamra keresztem/
II.
Keresztem
szerelemből ácsoltad,
öleléseinket,
vágyainkat ráraktad,
szemed lehunytad,
még búcsút intettél,
még szóltál,
még vártál
valami csodára,
de csodák nem léteznek,
az álmok véget érnek.
III.
Mint fájó életemben,
hol mindig dombra mentem,
lépek most.
Élő, érző lelkeken,
cipelem terhem.
Keresztem
súlya alatt elbukok,
arcom bűneim sarában,
kezem nyújtom feléd,
maradj velem!
Térdelni megtanultam,
az alázatra rátaláltam,
míg rád vártam.
IV.
Szavam csalt könnyeket
szép szemedbe,
fúrt kegyetlen tüskét
ártatlan lelkedbe.
Most fizetek,
véremmel mosom le könnyeid,
elrabolt álmaid,
megtaposott vágyaid.
Könnyed és vérem,
egy halott szerelem!
V.
Nap sütött ránk,
mosolyt simított arcunkra,
nyár este ölelt magához,
s az éj hozott nyugalmat vágyainkra,
de közben
lelkünkben
cipeltük a keresztet,
s cipeljük még
minden létező pillanatunkban,
félve, hogy súlya roppantja vállunkat.
VI.
Vedd kendőd, s töröld le arcomról
vérem, verítékem,
érted hullott könnyem, eltemetett szerelmem,
töröld le
a végig sem álmodott álmunkat,
ajkunkra fagyott csókunkat,
vágyott ölelésünket,
ezt a sosem-volt szerelmet,
töröld le tévedésedet,
a lelkedben örökkön felsejlő fájó létezésemet
VIII.
Könnyed gördül arcod érző bársonyán,
szemedben csillan, áttörve az éj homályán.
Sírsz, siratsz és siratod magad.
Töröld le könnyeid!
Mosolyogj!
Nézd! Rád nevet a világ,
várnak rád az új csodák.
De vigyázz!
Majd, ha jönnek a magányos éjszakák,
s felcsendül valahol halkan
egy már majd’ feledett dallam,
nem is az éjszaka félő csendjében,
csak ott belül, valahol a sejtjeidben,
s a magány könnyei lelkedben,
az emlékek medrében,
megállíthatatlanul patakzanak,
hallgató szívedre hullnak.
IX.
Még nyúl feléd kezem,
még vágyom,
hogy maradj velem.
Megtanultam az alázatot,
megismertem a bánatot,
megízleltem csókod,
voltam az álmod,
lettem a gyalázatod,
s leszek
egy örökké visszatérő gondolat,
mi elűzi az álmokat,
leszek a fájdalom,
mi beléd mar,
s temeti a vágyakat.
X.
Fázom.
Lelkem vetkőztetted meztelenre,
szögeid szaggatják húsom.
Letépted álcám, múltam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen.
Kioltottad tüzem, a parazsat taposod,
keresztem törött vállamra rakod.
Metsző hideg jeges szél vág arcomba,
cipelem magam, s téged, fel a dombra.
Koponyákon járok, élő, síró lelkeken,
kálváriám - mert megszülettem - végtelen.
Fázom!
Szánj meg, ha akarod, tedd hideg értelemmel,
engedd, hogy betakarózzak forró testeddel!
XI.
Utunk végén járunk,
égbe szállt álmunk,
állítsd fel keresztem
s tedd azt élő, érző lelkemen!
Jaj-szavam ne halld,
ne éld meg szégyenem!
Ne nézz rám!
Akkor szenvedésem nem látod.
Ne nézz vissza!
Akkor nem fáj köddé vált álmod.
Zárd be szíved,
dolgod néma-kegyetlen tedd!
Lelkem mellé szögezd fájó lelked!
XII.
Jézusnak könnyű volt /vagy csak könnyebb?/
a jövőbe látott, én csak a múltat láthatom,
/ha nem szégyellem/
de ha végignézem - Isten látja igazam- nekem könnyebb döntenem,
azt hiszem /úgy érzem/ döntöttem !
Létezésem végére értem.
XIII.
Most már végy öledbe, ringass örök álomba,
dúdold nekem dalunkat, meséld el álmunkat,
add halott számra jeges csókodat,
könnyed mossa le vérem,
már nem kérem, hogy mondd:
s z e r e t l e k,
s már nem félek, semmit sem érzek, csak nézlek.
Nézlek messziről, egy más világból.
Nézlek némán, téged féltőn,
az elmúlásból.
XIV.
Építs falat mulandóságomra
közönyből,
felejtésből,
eldobott szerelemből,
keserű álmokból, tűnő vágyakból.
S ültess mellé egy virágot,
hogy lássam mindig mosolyod,
lássam szép szemed csillogását,
éljem a végtelenben szerelmünk temetett álmát,
álmodjam rólad,
míg a véget nem érő idő lebontja a falat.
Megjegyzés küldése