– Uram! Újra sebeim vannak. Mondd mi célod vele? – ült a férfi az ágyon és az ég felé emelte kezeit.
Újra széttárta karjait, melyeket sebek ezrei tarkítottak, akárcsak egy állatot, aki éppen az őt űző vad éles fogai és karmai elől menekül. Vérben úszó, vágott, hasított és szúrt sebek voltak. Csak úgy a semmiből kerültek elő, s fekélyként emésztették fel azokat a tagokat, melyeken szétterjedtek, mint a rák a testben, betöltve minden négyzetcentimétert, amely még épnek és egészségesnek mutatkoztak azelőtt az emberi testen.
– Elrothadunk mind… – suttogta a férfi a sötétségbe.
Kezeit maga elé emelte és szemlélte a vágott seb alatt kibuggyanó húsát, a vér szagától pedig elméjében bomlani kezdett a tudatosság, s majdnem elvesztette az eszméletét. Néha arra gondolt, talán jobb is volna, ha mindezt ájulatban élné át, akkor nem törődne azzal, ami fáj, ami éget, ami felemészti a tagjait és ellepi testét. Hálóként beszövi életét egy mérges pók, melyben ő az egyetlen haldokló légy. „Nem menekülhetsz…” – gyakran hallotta ezt a félmondatot, amikor éjjeli álmából felriadt, és ráébredt, hogy újra sebektől küszködik a teste, újra kialakultak a semmiből. Ilyenkor amennyire a fájdalom engedte, gondolkodott, és imádkozni kezdett.
„Uram!” – mindig így kezdte, mert túlságosan felszínesnek tartotta, ha kedvesnek, drágának vagy fenségesnek nevezi. Sokat szenvedett attól, hogy ismeretlen eredetű hegek támadnak testén, s a vágások is elszomorították. Világéletében igaz életet élt, hitt a Mindenhatóban, sőt alkalmanként még a templomba is eljárt. Utólag mindig megbánta, de nem is megbánta, leginkább az zavarta, hogy a legtöbben képmutatásból járnak oda. Ezért kirekesztve érezte magát, pedig valóban hitt.
„Sajnálom vétkeim” – folytatta – „és bocsásd meg nékem minden sóhajom, mely jogtalanul hagyta el ajkaim, mert nem tiszteltem és becsültem, amit nekem adtál. Kérlek, Uram, mondd el miért nyomtad rám égető, billogos pecséted? Talán, ha volna ok, könnyebben elviselném, talán ha volna célod velem, és én tudnék róla, könnyebben elérhetnéd azt, anélkül, hogy sebekkel kellene figyelmeztetned. Bizonyára megtenném, amit kérsz. Vagy talán Uram, te mégis csak jobban tudod, és azt látod nincs bennem elegendő hit. Pedig voltaképpen jutott belém elég, abból a köd-álomból, mely a te testednek, létezésednek sűrűn kavargó füstjele a lelkemben. Elismerem, volt pillanat, amikor azon gondolkodtam valóban létezel-e, és ha igen miért hagyod, hogy annyit szenvedjek?
Uram, azóta erősödtem. Talán csak próbatételnek szánod ezt az egészet, hogy értésemre add, nem vagyok elég erős, és a beléd vetett hitem oly ingatag, mint a fénypontok a falon. Talán így van, de ha mégsem, kérlek, adj esélyt rá, hogy megtudhassam sebeim célját, annak eredetét vagy okát. Köszönöm, hogy meghallod szavaim, és remélem válaszra méltatsz majd egy napon.”
S a férfi heteket, hónapokat élt át küszködve a kínnal, melyek a lelkét is égették. Nem tudott már más egyébre gondolni, csak arra a fájdalomra, ami betöltötte, és arra a hitre, ami egyre erősebb talapzattal épült szívének kapui mögött. Talán ez az egyetlen megoldás, s majd amikor a vár már kilátszik a kapuk fölött, eljövend majd a boldogság, az ítélet vagy a végtelenség maróan gúnyos, élces kacaja. Ettől tartott ő is. Minden nap ugyanígy telt, a lét fájdalmával. Voltak napok, amikor teljesen egészséges bőrrel ébredt, s azokat a napokat a férfi csodaként élte meg, nem pedig kínzó létkényszerűséggel. Csoda volt a felkelés, a napsugár, az eső, mely simogatta a bőrét, és nem karcolta meg, vagy hasította szét. Minden, ami hozzáért boldoggá tette, és ezerszer jobban érezte, értékelte a simogatást, mint azelőtt.
Aznap éjjel is imádkozott, amikor az Úr szót emelt, s hangja betöltötte a kis szobát.
– Gyermek! Te bűntől terhes lélek, hald hát szavaim mi után fohászkodtál. – A férfi meglepődött, de kíntól reszketve felelt:
– Hallgatlak, Uram.
– A legelső, amit mondani szeretnék, talán az lenne, hogy ami veled történik az éppen egy áldás.
– Áldás volna Uram? Csak én érzem felemésztő szenvedésnek?
– Talán felemészt… talán életben maradsz. Minden attól függ mit tanulsz meg ezáltal.
– Tehát célod van velem?
– Célom? Célom mindenkivel van fiam. Talán veled egy kicsit több az átlagosnál.
– Az átlagosnál?
– Hát nem jöttél még rá, hogy semmi sem véletlen?
– Tudtam, hogy van oka, csak a pontos megfogalmazásáról nincsen tudomásom.
– A lélek fiam, az, ami táplálja a testet. S a test sorvadni látszik, ha a lélek bizonytalan.
– Bizonytalan a lelkem? Talán inkább boldogtalan.
– Tehát egyről beszélünk. A bizonytalan lélek nem teszi boldoggá a szívet vagy a testet. A megkínzott test, pedig időt hagy a léleknek az újraébredésre. – Időt? Mégis milyen módon? Úgy érzem a lelkem is szenved.
– Mikor érezted utoljára szomorúnak magadat gyermekem?
– Nem tudom, talán… talán… – egy pár másodperc néma csend –… nem emlékszem.
– Mert a fizikai fájdalom járt a fejedben, ezzel a lelked időt kapott, hogy ne belső sebeiden keseregj. Éppen elegendő időt, hogy beforrassza önmagát, hogy esélyt adjon testednek arra, hogy tovább éljen.
– Különben maghaltam volna?
– Nagy valószínűséggel nem, csupán a terv, elvesztette volna értelmét, hogyha ha te kiesel belőle.
– Kiestem volna Uram?
– Igen. Rendszeresen újra kell ellenőriznem, hogy minden fogaskerék a helyén van-e.
– De sebeim örökké emészteni fogják már testemet?
– Nem! Ezennel véget ért a próbatétel. Hited erős, szíved egész, csakúgy ahogyan a lelked is. Sebeidet begyógyítom, hogy része lehess a tervnek, melyet az emberiségnek véghez kell vinni a békés, nyugodt élethez… megszabadítalak démonjaidtól, melyek véresre karmolták testedet, megszabadítalak attól az életformától melybe voltaképpen én magam kényszerítettetek. S ha a tervet véghezvittük nyoma sem lesz már sebeknek, mert a gondolat teremt majd, és a lét új formákat ölt. Te vagy hát a terv fiam, melyben a kijelölt úton jársz, mindaddig, amíg valaki ki nem lendít innen, mindaddig, amíg a terv tönkre nem megy. Talán az emberiség minden tagját sebekkel kellene elhalmoznom, hogy rádöbbenjenek a lélek egészségével lehet csupán békét teremteni, és csak akkor lesz tiszta az útirány, mely célul van kijelölve számukra, ha megszabadulunk démonjainktól és feltétlen hit alakul ki bennünk. Tanulj meg hát hinni gyermek, még jobban mint korábban, s tervünk az út végén siker koronázza…
Konkoly Ramóna
Megjegyzés küldése