Kovács Imre, mint máskor is, korán kelt föl, azaz csak kelt volna, ha nem halt volna meg az éjjel, a szíve sztrájkolt és bizony kitartóan. Ily módon viszont csak a szelleme volt az, aki fölkelt, és aki értetlenséggel vegyes undorral csodálta saját hulláját, amint ott feküdt az ágyban, lógó nyelvvel, abban a pizsamában, amit utált, mert a színe miatt a valósnál koszosabbnak tűnt, és a szakadások miatt lyukasabbnak.
A fogmosást ezúttal kihagyta napirendjéből, egyelőre azon töprengett, hogy mégis mi ez az egész, sehogyan sem tetszett neki, mert egyrészt váratlanul is érte, még hetven se volt, nemhogy százhúsz, másrészt szerette volna életét áldozni egy nemes ügyért, például egy szabadságharcért vagy egy merészebb randevúért a szomszéd nővel. Lelki állapotára – és most már csak lelki állapota volt, ugye fizikai semmiképp –, rossz hatással voltak az este elöl hagyott kávés csészék, cigaretta csikkek (kb. 25 db) és az élénkszínű számla bizonyos hamburgerekről. Tovább gondolkodott a helyzeten és fölvetette magának a kérdést, hogy úgy igazából milyen vallású is volt életében, és ez mire enged következtetni, az aktuális létezés tükrében? Nem egészen volt tisztában a hit kérdésével, kettőnél több egyház felsorolása is nehezére esett volna, tehát inkább arra koncentrált, hogy esetleg az Úr gyorsan segít neki dönteni ebben a kényes ügyben, és ő köszöni, nem kíván azután teológiai vitába bocsátkozni, főleg, mint szellem, már ha egyáltalán az, mert ez is csak egy sejtés volt részéről.
Amint morfondírozott a fantomlét adta képességek minél huncutabb kihasználásán, addig a csengő hangja átszállt üres lakásán. Szellemesen felállt, ajtót nyitni, de előbb pizsamája miatt szégyellte el magát, majd amiatt, hogy tud-e ajtót nyitni. Ismételten hallatszott a csöngetés, mellé kísérőnek egy mélyen zengő női hang:
Kovács úr! Ébresztő!
Ez Judit lesz a takarítónő, aki hétfőnként jön pont takarítani – gondolta Imre – Most aztán mit csináljak, most aztán mit csináljak? – esett pánikba, mint akit rajtakaptak, amint saját szellemeként kísért illegálisan. – Semmi gond, Judit okos asszony, tudja, hogy baj van, mentőt hív és én még talán föl is támadok.
Judit egy szomszéddal (az említett nővel) való tárgyalás után elővarázsolt bűvös táskájából egy pótkulcsot és azzal legyőzte az ajtó okozta kihívásokat. Zajosan belépett és mikor észrevette a láthatóan halott testet, úgy felsikoltott, mintha legalábbis egeret látott volna.
– Na, ne ijedjen meg, kedves Judit! – vigasztalta a szellem.
Semmi válasz, mely bizonyítékul szolgált Imrének, hogy ő mások számára vizuálisan észlelhetetlen, azaz láthatatlan, ez mellett pedig hallani sem lehet.
– Szegény Kovács úr – siránkozott Judit, a mentők kihívása után – Szegényke!
Végül elszállították a holttestet és Imre (nem tudta, a név megilleti-e még holtan) ott maradt a lakásában, Judittal.
– Ne bánkódjék kedves – mondta a hallatlan szavakat, és folytatta is volna, csak Judit nem mutatott szükséget, mert egyedül maradván, egyedüli élőként, ha már ott volt, körülnézett Kovács úr tárgyai között. Ez Kovács urat, Imrét megdöbbentette.
– Mit csinál maga? Hát mit művel? Ne nyúlkáljon, kérem, hagyja azt békén… azt is… a fenébe is, inkább takarítana ki, azért jött nem? – De Imre szavai, mintha el sem hangzottak volna.
Judit az alapos szemle végeztével sóhajtozva hazament.
Néhány órányi föl-alájárkálás (járkálás: ezt azért ne vegyük olyan komolyan) után újabb látogatója érkezett, kettő is. Irma, a néhai Imre néhai felesége, mert elváltak pár éve. És vele volt Imre jó barátja, Sándor is. A képük gyászos volt, de csak amennyire elvárták tőlük. Imre elvesztésével azt nyerték, hogy nem kellet tovább titkolniuk szerelmüket.
– Üdvözöllek benneteket – köszönt magában Imre.
Irma és Sándor karonfogva léptek be a szobába és mindenkinek, aki látta őket tiszta volt a képlet. Imre zavarosan vigyorgott.
Sándor halkan kérdezett valamit Irmától, Imrének közelebb kellett mennie, hogy kihallgathassa őket.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Sándor.
– Mit szólnék, ez tragédia, de a jobbik fajtából – válaszolt Irma.
Imre csak bámult egy darabig, de ezt nem hagyhatta szó nélkül.
– Szóval ti mögöttem titokban szövetkeztek? – kezdte a nagy beszédet – Áruló! – fordult Sándorhoz, aki ártatlan képet vágott. – Micsoda ármány, szélhámosság, aknamunka! – folytatta – Nem csoda, hogy meghaltam, ha egyszer ilyen emberek között éltem. Ki kell fejeznem legnagyobb mértékű tiltakozásomat! Nem, nem, ezt nem hagyom annyiban.
Irma és Sándor közben búsan járkáltak a lakásban.
– Nézz oda! – mutatott Irma az asztalra, amin tudjuk mik voltak (kávé, cigaretta…).
– Látom – (ezt Sándor mondta) – Hát bizony, igen – bólogatott, mint, aki valami hatalmas titokra jött rá.
– Te csak ne lássál semmit – idegeskedett Imre – Mindig is sötét alak voltál! Te meg Irma, ne mutogass az asztalomra, kérlek. Ez mindennek a teteje, okoskodnak itt, mint holmi nagy elmebajnokok, közben ketten együtt sem tudnak háromig számolni. Persze, biztos a kávé az oka, meg a dohányzás. Egy nagy lótúróst. Hogy milyen nagy tud lenni a buta képetek.
– Kíváncsi vagyok, mit hagyott rám – szólt Irma.
– Semmit nem kapsz! – vágta rá Imre.
– Hiszen kire hagyta volna mindenét, nem volt neki rajtam kívül senkije – sajnálkozott Irma.
Erre Imre csak az öklét rázta mérgében.
– Itt ez a váza – pakolászott a volt feleség – még szegény szüleimtől kaptuk.
– Az Ilonka nénémtől kaptuk, te szerencsétlen, hányszor mondjam még? – Imre nem fogta magát vissza. – Mindig ezen vitázott, hogy a szüleitől van, de nem, mert a drága Ilonkától! – és képzeletében a földhöz vágta a vázát.
– Mindig azt hajtogatta, hogy a nagynénjétől van – hozta fel Sándornak is a témát Irma.
– Hát megáll az eszem, én nem tudom, mit mondjak – tajtékzott Imre.
– Gyere, menjük el hozzám – fogta karon Sándor Irmát.
Menjetek csak! De a temetésemre el ne gyertek! Halljátok? Álszent bolondok!
Imre még hosszú ideig morgott a váza eredetéről: Ilonkától, nem anyádtól!
Majd elindult, hogy nyugodalmat keressen, de az összest elszívta az este. Leült tehetetlenül foteljébe és olyan képet vágott, amilyet szellemtől ritkán látni. Nem tudta, hálás legyen vagy dühös, amiért ezt a jelenetet szellemként láthatta.
– Hát komolyan mondom, öngyilkos lennék. Lehet, hogy az is lettem, csak nem emlékszem. Teljesen megérteném magam. De miért is haragszom? Nem szerettem már Irmát. Sándor meg nem is olyan rossz ember, ha úgy vesszük. Mindkettő megérdemli a boldogságot… De, hogy egymással, azt már nem! Addig kísértem őket, amíg élek! Vagyis amíg halok.
A durcás szellem a kezeivel hadonászott, tátogott és elképzelte, hogyan fogja majd ijesztgetni szeretteit, meg persze néhány nagyeszű kollégát. A fiókok kihúzogatása és az eltűntetett kulcsok tetszettek neki a legjobban, de nem is jutott sok ideje ezen álmodozni, mert megjelent előtte egy angyal.
– Maga ki? – Ez volt az első, amit megtudakolt a jövevénytől, már csak azért sem valami jobbat kérdezett, mert úgy megijedt, hogy elnémult szívéhez kapott.
– Jöjj velem – szólt az angyal, bár nem pont olyan formában, ahogy emberek szólnak, inkább amolyan angyalos módon.
– Micsoda? Nem mehetek, ezernyi kísérteni valóm van.
– Kísérteni akarsz? Azt nem szabad. – Az angyal csodálkozott, pedig nem egy szokatlan hobbija egy szellemnek a kísértés.
– Na, dehogynem! – ellenkezett Imre határozottan, bár fogalma sem volt a szellemekre vonatkozó jogszabályokról. Eme bizonytalanságát szemöldökének fölhúzásával és egy idióta mosollyal próbálta leplezni.
Ám az angyalt sem lehetett az orránál fogva vezetni, átlátott a szitán. Nem válaszolt, csak várt. Imrét ezalatt különös érzések és látomások kerítették hatalmukba, elbambult egy kicsit, és már nem vágyta a kísértetes játékokat. Megváltozott a véleménye. Légies könnyedséggel csatlakozott a mennyből érkezőhez.
Akkor is disznóság! – fűzte még hozzá utoljára.
Szalay Dániel
Megjegyzés küldése