Az üzenet valamilyen oknál fogva azonnal egy gondolati lavinát indított meg bennem, talán összefüggéstelen logikával, terjedelmes képzelőerővel, ezért, a fantáziám metasztazálását megelőzendően levélben meg merészeltem kérdezni a szervezőtől, hogy korlátolt-e a díjkiosztóra a meghívottak száma. Levelem azonnali felháborodást ébreszthetett a szervezőben, mert nem csupán nekem küldte meg válaszát, hanem minden egyes pályázónak, amelyben arra hivatkozott, hogy „félreértés ne essék”, minden pályázó kapott meghívót. Csodálkoztam a reakción: én csak kérdeztem, nekik csak nekem illett volna válaszolniuk. Gyanakvóvá váltam.
Egy kicsit elgondolkodtam, mennyire lehetek hülye a kérdésemmel: visszaidéztem azt a pillanatot, amikor postán feladtam a kéziratom, és felhívtam a pályázatkiírót, megkapták-e a küldeményem. Akkor a pályázatkiíró hümmögött a kérdésem miatt, mit képzelek, naponta 100 boríték érkezik a címükre. Elkezdtem magamban számolni: ha naponta 100 borítékot kaptak, ez összesen 3000 pályaműt jelent. Ha pedig 3000 pályázat érkezett be és mindenkit meghívtak, esetleg valamelyik kongresszusi központban tartható meg a díjátadó, a 200 lelket fogadó előadói terem helyett… Mégis én vagyok a hülye…
Rejtett pánikbetegként, aki határozottsággal, ügyesen palástolja zavarát, attól tartva, hogy felháborodok, vagy kibukok a díjátadón, megkértem az ismerőseimet, kísérjenek el az eseményre. Mivel nem nyertem, azt mondták, nem jönnek. És azt tanácsolták, ne menjek én sem, fölösleges időpocsékolás. Én mégis menni akartam, abban reménykedtem, hogy találkozni fogok érdekes költőpalántákkal.
Találkoztam is, de nem köztük, hanem azzal az eggyel, akivel már régebben is megbeszéltünk egy találkozást, csakhogy anno egészségügyi okoknál fogva elmaradt a beszélgetésünk. Barátom vállalta a pszichiáter és támogató szerepét eme jeles esemény idejére, hogy visszatartson az esetleges dühkitörésemtől, ha egy harmadrangú, esetleg versnek nem titulálható írás nyeri meg a pályázatot, ezért kissé megnyugodva mentem el a díjátadóra.
A díjkiosztásra szánt terembe érve azonnal észrevételeztem, hogy alig van több, mint 100 szék, amire a jelenlevők leülhetnek. Ismét zavarbajöttem: hol a többi 2900 szék, az összes pályázó részére? Kiderült, hogy összesen 458 mű érkezett, s ha minden pályázó két alkotást adott be, barátok között is 229 pályázó volt. Szék meg annyi sem…
Sebaj, kiültünk a barátommal az előtérben elhelyezett, kényelmes karosszékekbe. Ahogy közeledett a díjkiosztó időpontja és érkeztek a valószínűsíthetően notórius késők vagy rutinos kudarcátélők, már kezdett feltűnni, hogy elszámolták magukat a szervezők: talán abban reménykedtek, hogy kevesebb lesz az érdeklődő?
Némi késéssel elkezdődött az ünnepség: a konferanszié után felszólalt a verspályázat egyik lebonyolítója, rövid, olykor közhelyes, mégis szivet melengető beszéddel. Őt a pályázat egyik zsüritagjának kicsit hosszadalmasabb beszámolója követte, amelyben részletekbemenően magyarázta el a versek válogatásának és értékelésének gyakorlati módját, amit nem teljesen logikus tematikus kategorizálásnak neveznék, és amelyet véleményem szerint inkább a személyes aktualitások szempontjának figyelembevételével vittek véghez.
A zsüritag beszámolója idején némi remény csillant fel bennem, talán valami lesz belőlem is. A barátom már kérdezte, nem vagyok-e már eléggé ideges, menjünk – azaz hogy ennek nincs értelme. Zöldfülű révén, naívan azt mondtam, hogy még várjunk. Magamban abban reménykedtem, hogy ha a zsüritag nem tudja, ki a nyertes, még van némi esélyem arra, hogy valamelyik különdíjat (akár a béna versek különdíját) megnyerhetném.
Azonban amikor a konferanszié elmondta, hogy a harmadik helyezett visszajelzett nekik, hogy nem tud jelen lenni a jeles eseményen, megvilágosodtam: egy kudarccsomag néző voltam, a TV tudósítás egyik statisztája (szerencsére, a folyósóra szorítva).
Lassan ideges kezdtem lenni, főleg, amikor a felolvasott nyertes versekből nem tudtam kiérezni gondolati/érzelmi mélységet, rímeket is csak ímmel-ámmal „fedeztem fel”. Barátom mindvégig hidegvérrel figyelt. Gondolataim elcsúsztak, már a végén azt sem tudtam, hol vagyok… Azon kezdtem el filozofálgatni, hogy vajon a zsüri tagok hangosan is felolvasták a kiválasztott verseket? Nyomtatott formában vajon én is felfedeznék valamit, ami a versek felolvasásakor nem volt kivehető? Vajon a színészek előadásmódja volt-e az, ami a versek minőségét jelentősen befolyásolta? A saját kérdéseim útvesztőjébe merülten fél füllel figyeltem az eseményeket.
Már csak távoli hangként ért a pályázati eredmények felolvasása, azonban szöget ütött a fejemben, hogy a kiíró – szerintem - óvatosságból két második helyezettet nevezett meg, első díj nem volt. Érdekes. Ismét egy védekezési lehetőség? Hogy rámondhassák az „amatőr” költőkre, hogy nem volt jeleskedő alkotás? Hmmm…
Érdekes volt számomra az agyondícsért, az elektronikus irodalom gyengébb gyöngyszeme, amely egyöntetűen nyerte el a zsüri tetszését, mint egy új irodalmi műfajt. Azonnal megfogalmazódott bennem: a nyertes a webes irodalom ponyvaverse.
S megvilágosodtam: ezt kellene írni! A zsüri úgyis öreg, elfásult, ezért a néhány évtizednyi kor- és értelmi különbség csatáját azok a fiatalok nyerik, akik ráéreznek a zsüri szűk látókörére és arra, miképpen próbálnak ügyetlenül a középszerűség újítói lenni…
Miután a jeles esemény hivatalos része lezárult, miközben a folyósón álldogálva vártam barátomra, figyeltem a közönséget. Zömével korombéliek, egy-két csinos magassarkúban tipegő lányka, és csupán 2 vagy 3 alakilag olyan alkat, akiből kinézem, hogy többet tud, tudna és tudhat. Ezek mindvégig pusmogtak és nevettek. Sejtették, hogy mi történik. Mint ahogyan mi is.
A díjkiosztó után azonban olyan beszélgetésben volt részem, ami kárpótolta az egész idővesztegetést – még ha félórás is volt az ünnepség.
Hornyik Anna
Megjegyzés küldése