„Nem gondolkodom, csak fekszem és élvezem emberi létem utolsó pillanatait, figyelek a lecsukódott szemhéjam előtt elsuhanó képekre és várom azt az érzést, ami oly régóta csalogat és édes szavaival csábít engem a túlvilágra…”
(idézve: D.G. Naplójából)
„Szokásos napjaim másoknak csak szürke foltok lennének, de számomra ez volt a mindennapi élet. Minden reggel öt órakor felkeltem, és azonosultam azzal a ténnyel, hogy álomvilágomat ott kell hagynom egy szörnyen unalmas és egyhangú napért. Mosakodtam, majd valami tűrhető öltözéket vettem fel, ami kevésbé tükrözi a fáradságomat, mint a pizsamám. Sovány reggeli után hangtalanul csókot lehelek párom, Danyael homlokára, aki a tegnapi munka után fáradtan borult csak le mellém este. Bróker. Egy barátunk mutatott be minket egymásnak és nem tudom hogy, de belém szeretett ez a barna hajú és láng tekintetű férfi, aki azóta varázslatossá tette életemet. Ő ösztönösen megölel, így fogva tartva engem hosszú percekig. Szabadulásom eredményeként a telefonom szaltót dobott a padlón. – Na, ez aztán nagyon kellett ide! – csattantam fel.
… A munkahelyem csak egy egyszerű íróasztal, rajta korának egyik csúcs notebook-ja és körülötte a családom, barátaim, és a párom képei, meg persze referencia munkáim. Animátornak jöttem ide, de csak egy kis helyettes mitugrász lettem valami híres ember irodája mellett. Én gyártom a gyerekeinek a rajzfilm másolatokat, a szeretőinek a nyálasabbnál nyálasabb animációkat, és a feleségének a számos bocsánatkérő illetve szabadkozó e-mailt szolid mozgó figurák kíséretében.
Ez a férfi valahogy sose volta kedvencem az afférjai, és a hazugságai miatt. Nem egy alkalom volt mikor én szívtam miatta. Erre a reakciója általában csak ennyi volt: – Kicsi szivi nyugi van, szokj hozzá, mert ez te a dolgod! – mellékel ilyenkor számomra egy undorító mosolyt is. Munkáim így elhiheted, nem nagyon jutnak a célközönséghez és örökre ennek a felfuvalkodott bunkónak maradok a bábja.
Fáradtan hazaérve kiveszem a hűtőből az ebédem, amit csak ilyenkor este tudok elfogyasztani, és leülök végre nyugodtan mélázgatni az én aprócska, és már-már szinte jelentéktelen életemen. Gondolataim csak úgy repdesnek és én már nem is a konyhámban ülök, hanem egy másik világot hódítok meg a kis figuráimmal és győzünk, de még harcolunk, hogy teljesen eltiporjuk az ellenséges haderőt, és előre törünk és támadunk és megyünk és szúr és öl és… Csörr! Rohanok és felkapom a kagylót. A szemeim elkerekednek, a pulzusom megkétszereződik, gyorsul a légzésem és a szememből önkéntelenül is könny csordul ki… Danyaelről volt szó. A kórház telefonált, hogy megtámadták, és nem sok van neki hátra a belső sérülései miatt. Szerencsére az iratai alapján azonosították. Szédülök. Kiesik a kezemből a kagyló és én összeroskadok a kanapé mellett. Akaratlanul is ordítok a fájdalomtól és a kétségbeeséstől. Lassan tisztulnak a gondolataim és ösztönösen a cuccaimat kutatva mennék hozzá, hogy utolsó perceiben mellette legyek és ne legyen magányos. Mezítláb, egy szakadt pólóban és egy farmerben futok a kocsim felé, és magamban imádkozok ahhoz az istenhez, akiben én nem hiszek, hogy ne vegye el tőlem. Kuplung, gáz, egyesbe a kocsi, majd gyorsan kettesbe és csikorogva elindulok a kórház felé. Hívás. A főnököm, hogy menjek be, intézzem el a… Lecsaptam és nyomban kikapcsoltam. Most nem érdekel senki más, főleg nem ez a bunkó. Kanyar! Ez meleg volt, de itt vagyok és hajtok tovább. Négyesben a kocsi, füstöl a kerék, de nem állok meg. Ötösbe és csak száguldok immár többel, mint valaha gondoltam volna. Ismét kanyar, de ez már kevésbé volt rázós. A Szabadság úton dugó. Tökéletes! Pont most?! Ilyen nincs. Kocsi leállít, kulcs kihúz, ajtó becsap és őrülten szaladok az immár csak 4 utcányira lévő kórházhoz. Ég a lábam, ég a vádlim, és szúr a tüdőm. Nem érdekel! Mi lehet vele? Él még? Tudja hogy szeretem, és hogy vele akartam összeházasodni? Emlékszik azokra a napokra, amikor csak kettesben voltunk és gondtalanul hemperegtünk egy folyóparton édes romantikában, egymásnak hűséget esküdve? Ugye érezte hogy fontos nekem és nélküle nem is ér semmit az életem? Már csak két utca. Egy körforgalom állja már csak utam ahhoz, hogy Danyael haldokló testéhez borulva szerelmemet iránta kifejezzem. Zuhanok? Miért? Ez fáj… Kinyitom a szemem és az úttesten fekszem. Körbe nézek és nem értem miért kiabálnak nekem. Odafordulok és, igen, most már értem. Sikítok és menekülnék, de a testem nem mozdul. Áthajt rajtam. Nem gondolkodom már, csak fekszem és szenvedek emberi létem utolsó pillanataiban, figyelek a lecsukódott szemhéjam előtt elsuhanó képekre és várom azt az emlékképet, amelyik azt sugallja, hogy nem, nem itt fogok meghalni, egy poros utcán, miközben Danyael a kórházban szenved. De akkor ő is haldoklik? Találkozunk majd? Nem! Ilyet nem gondolhatok! Neki élnie kell. Nem lehetek önző. Legyen boldog és ne bánkódjon soha. Legyen boldog és éljen! Eluralkodik rajtam a fájdalom és nem veszek olyan gyorsan már levegőt. Spórolok. Milyen lehet a másvilág? Már nem gondolkodom… Hagyom magam és a testem lassan elhagy engem, majd örökre lecsukom a szemem abban a hitben, hogy ezzel kiváltottam az Ő életét…”
Danyael Glass vagyok. Ezt a naplót azzal a balesettel kezdem, melyet a barátnőm szenvedett el egy félreértés miatt. A történet számomra ott kezdődött, hogy a hivatalos ebéd után eltűntek az irataim. A pincér szólt, hogy egy férfi jött be értük és vitte el azzal a címszóval, hogy ő az asszisztensem. – Remek! Most hogy jutok haza? – fakadtam ki. A munkatársaimmal jutottam el a belvárosig órákkal később ahol egy telefon jött, hogy megtalálták az iratokat. Megkönnyebbültem és a rendőrségre vitettem magam. Átvettem, és érdeklődtem a megtalálással kapcsolatban. Egy férfit leszúrtak és nála voltak a papírok, de a doktornak egy idő után feltűnt, hogy nem hasonlít a képekre. Azt mondta, hogy a férfi élettársát is értesítették, akinek a száma az iratok közt volt. Megköszöntem az információt és elindultam hazafelé. Nee! Ő az én, élettársam! Telefonomat előkaptam, de már késő volt. Ki volt kapcsolva. Hazasietek, de nincs ott. Telefonáltam a munkahelyére, de ott sincs. Éjjel 11 körül az idegösszeroppanás közepette megszólal a telefonom és kétségbeesetten kiáltotok bele. –Hol vagy kicsim?! Semmi bajod?! Itthon vagyok! – hadartam. De nem Ő volt. A kórház. Meghalt. Egy balesetben. Nem értettem, de lassan összeállt a történet. Egy tévedés volt, ami ily könnyen elszakította tőlem. Miattam ment oda, mert azt hitte haldoklom. De nem én voltam ott. Sose fogom elfelejteni… Most már nem gondolkodom rajta. Csak gyötör a lelkiismeret, hogy én vagyok a felelős egy olyan ember haláláért, akit mindennél jobban szerettem.
Bíró Dominika
Megjegyzés küldése