„Nem tudtam abbahagyni a sírást csak folytak a könnyeim, és dörzsöltem a lassan halvány vörössé váló szememet. Elővettem a kis dobozom, benne az összes emlékemmel, amit kicsi korom óta őrizgetek. Ez a kép fontos nekem. Az öcsémről készült, aki egy balesetben életét vesztette.”
Az emlékek közt kutatva tudtam, nem fogom kibírni. Kipakoltam és újra meg újra rendbe szedtem őket úgy, ahogy anyu tanította. Nagyra kisebbet, arra pedig a legkisebbet. Megakadt kezemben a kamaszkori, legjobb barátomról készült fotó. Elmélázgattam rajta. Hogy milyen gondtalan és szabad voltam akkoriban! Amikor csak a sportnak, a gördeszkázásnak éltem, meg persze a csajos buliknak. Sose panaszkodhattam a családomra sem, mert anya mindent megadott nekem és az öcsémnek. Sorra kaptuk a kék és rózsaszín táskákat, a kis autókat, a zenelejátszókat, vagy amit éppen, mérhetetlenül naiv szívünk kívánt. Bosszúságot sem okoztam soha; legalábbis az hittem. Amikor Bencét, a kisöcsémet a baleset érte, napokig nem beszéltem anyával, és senkihez sem akartam szólni. Nem is kereste senki sem a társaságomat, mert a balesetet én okoztam az akkori, igen merész és támadó ötletek szerint. Pedig nekem fájt ez a legjobban, nekem, aki látta és átélte az egészet.
A játszótéren voltunk, ahogy szombatonként általában mindig minden napos délután. A kis tacskónkat futattuk Odri-t, és labdáztunk vele kifulladásig. Nagyokat szórakoztunk ilyenkor az én elfeledett öcsémmel. Végtelen fogócskák, bújócska, kergetőzések, és amit ez a drága kisgyermek csak ki tudott találni. Rendszerint a játszótér mellett rendezték a majálisokat, amiket annyira szerettünk. A mai nap sem volt kivétel, mert a szokásos aratóbál volt és rengeteg bohóc gyűlt egy helyre. Imádott itt lenni a tömegben a sok furcsa maszkos fiatal között. Vettem neki lufit és persze a kihagyhatatlan vattacukrot is, ami már az öcsikém védjegye lehetett volna ekkor. Szinte önkívületbe került a csodálatos kék lufitól, amin autók és gépek díszelegtek. Futottunk a mászókához, hogy nyugodtan és felhőket bámulva ehessük meg a hatalmas ehető pamacsot. Az ábrándozásom közben vakartam össze-vissza a hátam, mert a fű és a sok elszáradt növény nagyon bökte már. A póráz így tehetetlenül a földre huppant, és mint egy jelre a kutyusunk futásnak eredt. Utána futottunk, de Bence gyorsabbnak tűnt, a szökevény után eredt és kiáltozott. Az úttesthez közel elkapta a póráz végét, de a lendület amivel ez a pici kutya futott, kirántotta őt az útra. Ott feküdt és csak futottam, futottam hozzá, de a kocsi gyorsabb volt. Az ösztöneim vezéreltek és oda ugrottam a kocsi elé, de engem félre sodort. Visszanéztem és ott feküdt az öcsém tehetetlenül, sok piros folttal körülvéve. Nem mindenre emlékszem az ezek után történtekről, csak arra, hogy vércseppek szálltak az ég felé és kábultan bámulok magam elé. Mit tegyek? Véres lettem! Mit tettem? Valóban én voltam? Miattam fekszik holtan? Kicsordult a könnyem, de már késő, hiába. Senki sem kérdezte, hogy ki volt a tettes és mi történt, csak amit láttak, azt szőtték egy érdekes és drasztikus történetté. E történetek szerint féltékenységem áldozata lett a kistestvérem. Szememben az agresszió lángja virított. Bosszút fogadtam. Anyával ezek után megromlott a kapcsolatunk, mert engem hibáztatott a balesetért. Azt vágta mindig a fejemhez, hogy ha nem vagyok felelőtlen nem lesz ez, ha nem vagyok ilyen gyerekes nem lesz semmi baj. Hazudnék, ha azt mondanám nem volt igazuk. De akkor nem ezt kellett volna mondaniuk, mert ugyanúgy elvesztettem valakit, aki nekem nagyon fontos volt. Emlékszem testvéremre mikor fúj a szél, amikor minden véget ér.
Ránézek egy képére és becsukom a szemem, azt képzelem, hogy fogja a kezem. Most amikor ezt a képet nézem, a nyugalom járja át a testem, mert az ígéretemet végre betarthattam. Bár talán kicsit másképp…
Nem vagyok most sem bölcsebb, mint akkor, de az a 3 év nekem már nem lesz soha sem olyan, mint másoknak. Kerestem a gyilkost, azt a személyt, aki megölt egy gyermeket és egy másik életét tette tönkre. Utáltam és szenvedélyesen gyűlöltem az illetőt, amiért ezt tette velünk. Édesanyámmal elköltöztünk egy másik városba ahol bárkik lehettünk, akárhonnan jöhettünk. Szerettem itt lakni, mert a táj pontosan olyan volt, amit az öcsémmel elképzeltünk, lankás, bárányfelhős égbolt mosolyog rám itt, akárhányszor Bencére gondolok. 13 évesen senki sem ezt képzeli el, de nekem jól estek a kicsiny gondolataim vele, ahogy játszunk együtt a kertünkben akár autósat, akár kergetőzőst. Vagy csak futnánk, bújócskáznánk, füvet ültetnénk, ahogy régen tettük anyának minden anyák-napján. Azt hittük szeretet virág lesz belőle, amit a mi képzeletünk varázsol bele éjjelente. Nem vált be soha, de anyának tetszett és ez volt a lényeg. Ástunk hatalmas lyukakat a kertben, hogy az álom manót elkaphassuk, amikor reggelre egy-egy csokit csempészett be nekünk a párnánk alá. Vagy csak hallgattuk anya történetét arról, hogy a kicsi boci miért lett foltos, vagy, hogy a kicsi szúrós sünit, hogy lehet megsimogatni, hogy végre boldog, lehessen. Ezek fontosak voltak nekem. Az emlékek, melyeket csak mi tudhattunk és őrizhettünk a szívünkben akár évekig is. Ide költözésem után 7-8 hónappal jött egy nyomozó, hogy ha mutat nekem képeket, akkor felismerem-e azt az illetőt, aki miatt a szívem szakad meg mindig, ha vattacukrot látok. Vállaltam, hogy újra feltépem a sebet és hetekig sírok csendben a szobám sarkában. Sose gondoltam volna, hogy ennyi rosszarcú ember létezik, de én nekem csak egy kellett, egy, akire most nagyon koncentráltam. Minden emlékemet összegyűjtöttem róla, és azt akartam, hogy meglássam az arcát a kezében egy számsorral, hogy újra ott lehessen évekig. Kerestem és kerestem, a könnyekkel küzdve és ott volt. Pimaszul vigyorgott rám a széles áll, a kékesszürke szem, és a borotvált szemöldök. Nem bírtam. Kifakadtam és üvöltöttem. Gyűlöltem ezt az arcot. Vagdalóztam és csapkodtam percekig, amíg anya meg nem ölelt és nem kezdett el csitítgatni. Ezt már nem bírtam. Látni az arcot, az arcot, amely izommozgás nélkül vetett véget egy életnek, egy gyermeteg álomnak oly korán.
Két hét telt el és szokásos esti filmezésünkhöz készültem. Telefoncsörgés, anyát keresik. Megdöbbent arcot vág, majd csendben finom mozdulattal leteszi a kagylót és mellém roskad elképedt tekintettel. „Öngyilkos lett” – csak ennyit bírt mondani. Tudtam, hogy kire gondol, de nem akartam tudomást venni a tényről, hogy megúszta a büntetését.
Nem tudtam abbahagyni a sírást csak folytak a könnyeim, és dörzsöltem a lassan, halvány vörössé váló szememet. Elővettem a kis dobozom, benne az összes emlékemmel, amit kicsi korom óta őrizgetek. Ez a kép fontos nekem. Az öcsémről készült, aki egy balesetben életét vesztette.
Bíró Dominika
Megjegyzés küldése