Ez év március 29-én ünnepeltük Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulóját. KD című versem erre az alkalomra született – de be kell valljam, még 2009 novemberében. Szóval mindenekelőtt emlékvers, tisztelgés ez a nagy költő-író emléke előtt. Életrajzi adatok, irodalomtörténeti tények, az ő műveiből leszűrt apró impressziók építik fel a költeményt.
Hogy mely alkotásaira (verseire-köteteire) reflektálnak az egyes sorok, álljon itt néhány cím: A szegény kisgyermek panaszai; Egy kézre vágyom; Könyvtári csend; a polgárokról írott ezernyi pici tragédiákon voltaképpen a Kosztolányi-novellisztika jelentős hányadát értem; Ének a semmiről. Jó kalandozást a Kosztolányi-univerzumban!
Antal József
KD
Kosztolányi Dezső születésének 125. évfordulójára
Virágvasárnap született
Sokat volt beteg
Gyermeki látomásait
Számtalanszor megírta
Játszott a szavakkal
Érdeklődött a pszichológia
Tanai iránt
Belelátott lelkünkbe
Megrajzolta halála utáni
Olvasói képét
Egy diákot látott
A könyvtárban könyvek fölött
Megszólította, versben is
Hogy egy pillanatra egybe forrhatunk
Talán ugyanazt gondoljuk, mint ő
Ahogy a magyar mondatokat
Kibetűzzük, az övéit
Hitt a szavak mágikus varázsában
Félt a haláltól, nem akart megöregedni
A polgárokról írt, ezernyi pici tragédiát
Aztán alkotott egy dalt a semmiről
Kötetének végére tette
És lehunyta szemét
Nagy fájdalmak között
Radnóti „Töredék” című versére reflektálva
Jelenkori „Töredék” I.
„Oly korban éltem én...”,
mibe fél születni gyermek,
hol az ember, asszonyt pöröl, kérve hergel,
míg a világ vádol, s a lelket emészti el,
hogy az bírák előtt, el nem követett bűnökért felel…
”Oly korban éltem én…”,
hol a kétség erkölcs, s már nem is rögeszme,
melyben bölcs az, ki meri még megélni,
mikor gyónni nem kész egy sem, csak úgy, mint felelni,
kik Istenről lemondva, mernek még remélni.
„Oly korban élten én…”,
melyre mondták: „Világ ez, melyben nem segít
(hisz az elme mélyének vége nincs) az önmagunkba zuhanás”,
ezt adja a sorokba komponált tudás,
s csak gondolatokba fullad a lelkiismeret furdalás.
„Oly korban éltem én…”,
hogy nem éltem, tömegekkel csúfoltam ki
csak az életet, kiket még a néha sem menteget,
megállt az idő, s nem látszott eleget
változni semmi az elmúlt fájdalom óta, mi lehetett.
„Oly korban éltem én…”,
hol a háborúk megtörtek, majd susogtak,
fejekben, tollakkal, papírok közt zubogtak,
hol szeretni már nem volt elég, csupán hallgatag,
s fivér maga vérére hágott, míg az anyák vacogva jajgattak.
„Oly korban éltem én…”,
miben megtépték az őszintét,
s magyarázkodnia kellett a szerelmesnek,
volt bátorság tagadni evidenst, s ha a figyelmek megültek,
megloptak a számítók s magadba belé lestek.
„Oly korban éltem én…”
mikor már lelkeket toloncolt az „erőltetett menet”,
s napról napra élte az ember, hogy élete nem kivétel,
űzve sorsát, kínlódva, sikítva, meztelen csenddel,
hátha van Isten ki még figyel s szánva elnyel.
Megjegyzés küldése